Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
o1978. április 9., vasárnap Vasarely hetvenéves Victor Vasarely, magyar nevén Vásárhelyi Győző, hetvenesztendős. A Franciaországban élő, világhírű festőművész — az op-art nagy hírű mestere 1908. április 9-én látta meg a napvilágot Pécsett, a mai Káptalan utca 3. számú házban. Irodai alkalmazott volt már, amikor festészeti tanulmányait a Bortnyik- féle festőiskolában Budapesten megkezdte. 1930-ban azután Párizsba utazott, ahol le is telepedett. Máig is ott él. Franciaországi Aixen Provenceben létesített alapítványt, amely — múzeum, műterem, vitahely, dokumentációs központ is — egyben a Vasarely által hirdetett „boldog, színes város” egyik .prototípusa. Nem sokkal később Pécsett, a hajdani szülőházban megnyílt a világ harmadik Vasarely-múzeuma. Annak a lassan kialakult és megerősödött jó kapcsolatnak az erdménypképpen, amely a hatvanas évek végétől kezdve Vasarely és Magyarország, azon belül is szülővárosa között lassan kialakult és megerősödött. Pécs múzeuma, a Janus Pannonius Múzeum már korábban levelezett Vasarelyvel, aki 42 szerigráfiát ajándékozott szülővárosa Modem Magyar Képtárának. Ezekből a művekből 1969-ben külön kiállítás is volt Pécsett. Az első lépések után megtörtént a megállapodás : az egykori szülőházban állandó kiállítás nyílik, amelynek anyagát maga a művész válogatta össze részint saját műveiből, részint a tulajdonában levő kortárs művekből. A pécsi Vasarely Múzeum végül is 1976. június 5-én nyílt meg, a művész személyes részvételével. Vasarely, Párizsban reklámgrafikával foglalkozott, majd festett, de festőművészi korszakát ma „tévutak- nak” nevezi. Már 1951-ben ezeket mondta: „A táblaképfestészet nem túlhaladott, a szó negatív értelmében. De az egyéni egyre inkább átadja helyét a közösnek, és ez a folyamat napjainkban a technikai fejlődés következményeképpen egészen új külsőt (Erb János és Csöngei István felvételei — KS) ölt. Vallom, hogy a képzőművészet megérett a festészet, szobrászat, építészet és várostervezés hatalmas szintézisére...” Az op-art világsikere közismert. Vasarely „színes városai” sok vitát, de feltétlen érdeklődést váltottak ki világszerte. A hetvenéves művész több mint húsz esztendeje írta le azokat a sorokat, amelyek azóta is meghatározzák művészetét, amelyek azóta termékeny hatásukat is bizonyították : „Társadalmi művészetről álmodom. Feltételezem, hogy az ember a képzőművészet iránt ugyanolyan mély vágyakozást . érez, mint a ritmus és a zene iránt. Természetéből adódóan vágyik az érzékletes örömökre, és — hiszem — ismét meg van minden lehetőség, hogy ezt a vágyat ki is elégítsük. Embersereg, néptömegek, élőlények sokasága — íme, az új dimenzió”. 1976-ban magyarországi látogatásakor interjút adott Victor Vasarely. Ebben kifejtette többek között: „A művész” elavult kifejezés. Közrejátszik ebben a tradíció, az a szabály, amit a 19. század burzsoáziája teremtett: a művész az, aki képet fest, amit aztán aranykeretben a szalon falára, vagy a páncélszekrénybe lehet tenni. A „művészből minél előbb „nevet” kell csinálni, hogy képei minél többet érjenek. Ez a fajta elismerés nem érdekel.” Hogy egyezteti ezt össze saját helyzetével, hangzott a kérdés, hiszen ő éppen ezt a művészfogalmat látszik igazolni, műveinek „árfolyama” egyre magasabb, éppen abban az értelemben, ahogyan ezt elmarasztaló- lag említette. „— Igen — válaszolt Vasarely —, de kastélyt res- tauráltatni, múzeumot építeni, alapítványt létesíteni, ez kolosszális anyagi erőfeszítéseket követel. Ahhoz, hogy ezt megtehessem, el kell fogadnom a világ elképzelését, hogy én világhírű op-art festőművész vagyok ... Kommunista barátaim nagyon jól megértették, hogy pénz nélkül mindezt és még egy sereg dolgot nem lehet megcsinálni.” Kommunista barátai — ez a Francia Kommunista Pártot jelenti, amelynek Victor Vasarely is tagja, s amelynek részére gyakran készít képeket, plakátokat, nyomtatványokat. A pécsi Vasarely Múzeum négy földszinti és három emeleti nagyteremből áll, a folyosók padlózata süttői mészkő, a boltíves termek fehérre meszelt falait csak nyersszínű falborítás teszi változatossá. Ebbe a környezetbe kerültek Vasarely szerigráfiái, festményei és szőnyegei, valamint Claire Vasarelynek, a művész feleségének munkái, és azok a művek, amelyeket Vasarely saját gyűjteményéből válogatott a pécsi múzeum számára: Hans Arp, Cruz- Diez, Auguste Herbin, Francois Morellett, Franti- sek Kupka, Nicolas Schöffer és mások képei. Nincs még két éve sem, hogy a pécsi Vasarely Múzeum megnyitotta kapuit. Mégis több vendégkönyv megtelt már, magyar vendégeken, iskolai, üzemi csoportokon, magánlátogatókon kívül szinte alig van olyan ország, ahonnan ne érkeztek volna érdeklődők a Vasarely Múzeumba. Tavaly több mint 180 ezer látogatója volt Vasarely szülőházának. H. E. A gondolkodószék és a varázslat Kovács Géza kétszobás békéscsabai lakása látszatra olyan, mint a többi. Divat a népművészeti tárgyak gyűjtése, s a felületes szemlélőnek nem sokat jelent a falra akasztott színpompás tányérok sora, a faragott tükrük, s a fogas, mely ugyan- osak mesterének keze mun-, káját dicséri. A konyhában támlás parasztszék, faragott gyógyszer- és fűszertartó. A varródoboz is fából készült, tele népi motívummal. A kisszoba fő látványossága a gondolkodószék, amelynek támlája — mint egy fából horgolt csipketerítő — hívogatja a vendéget: ülj ide, meglásd, nem jársz rosz- szul! Kipróbálom. A parasztemberek feszes tartását kell felvennem, kezem a lágyvonalú karfán pihen. Munkában a fafaragó 16. Elképzelhetetlen, lehetetlen, hogy egyedül elboldoguljon otthon is, meg a túlparton is. Ott kell hagynia a sütödét. De hát hogyan fog élni a pékség nélkül? Bemásszon a hátsó udvaron a házába, mint a csiga, és elevenen el temetkezzék? De hála istennek, a sütödét megtarthatta. Anyiszja kisegítette. Alkával együtt a kemence mellé állt. Pavel is gyorsabban gyógyult, mint ahogyan eleinte hitték. A kerületi orvos először akárha letaglózta volna Pelageját: „Paralízis. Soha többé nem tud lábra állni az urad...” Pavel mégis felkelt — a tizenötödik napon felült az ágyban, három nappal ezután a feleségére támaszkodva kiment a tornácra. Egyszóval, ezúttal állták a sarat Amoszovék. Pelageja két álló héten át éjjel-nappal virrasztóit a beteg férje mellett. Ezenkívül még egy csomó mindent elintézett: feltöltette a krumplit, lekaszálta a Kis Manya szénáját... No és, a tehén meg a malac? Meg az ebéd? Meg a mosás? Azt se csinálták meg helyette a jólelkű szomszédasszonyok. Hogy az a sütöde milyen rémes — kipihente magát! Mintha szabadságon lett volna. Legalábbis így érezte, amikor három hét szünet után elindult a túlpartra. Minden új volt neki ezen a napon. Az is, hogy fényes nappal a sütödébe megy, üres kézzel. Nem siet, élvezi a derűs, szép időt, és azt is furcsállotta, hogy a mezőn már nem szénaillat szállong, hanem az érlelődő zsenge gabonáé, önmagát is újnak érezte — olyan frissen és könnyedén járt. Mintha legalább tíz évet fiatalodott volna. Az egyetlen, ami időnként elhomályosította örömét : Anyiszja folyton Alkára panaszkodott. Amint hazajött a pékségből, majd minden este szóba hozta a tisztet. Egyre gyakoribb vendég, naponta nem is egyszer benéz a sütödébe. Nem illik. — Miért ne illene? — vetette ellen Pelageja. — Hiszen a megrendelőnk. A mi sütödénkből viszi a kenyeret a katonáinak. Miért ne nézne be? — De nem a megrendelés miatt jön ám. Folyton csak Alka jár a fejében. — Ugyan már, néném, pálcát törsz a rokonod felett. Te csak ne ítélkezz, ne ítélkezz. Anyiszja Zaharovna. Az idegenek úgyis elítélik. Na és, ha csintalankodnak egy kicsit, azért fiatalok, hát nem? Te meg én, mi is el-elcicáz- tunk annak idején ... — Nem addig van az — nem jó a tűzzel játszani — hajtogatta makacsul a magáét Anyiszja. Végül is Pelageja elindult a sütödébe, rászánta magát, hogy a saját szemével győződjék meg róla, miért fújtat annyira Anyiszja. A folyó szinte anyai gyengédséggel fogadta Pelageját. Bögöly már nem volt — lejárt az ideje. Viszont csak úgy nyüzsögtek a partifecskék. Alacsonyan, a víz színe felett repdestek, csivitel- ve. Megállt a füves part mellett kitaposott ösvényen. s boldogan figyelte játszadozásukat, aztán sietve leszaladt a gázlóhoz: valamiféle pajkos, a korához nem illő vágya támadt, hogy lerúgja a cipőjét, és mászkáljon egy kicsit a part mentén a langyos vízben, mezítelen talpával megsimogassa a tutaj homokos kötőfáját, a murvás kiszögellésnél. Kisvártatva azonban meglátta Antonyida Petrovnát, vagyis Tonyecskát, ahogyan magában Pjotr Ivanovics lányát nevezte, és úgy ment a folyóhoz, mint máskor. Tonyecska napozott. Egy takarón. Könyvvel a kezében. Gyönyörű takaró — az a hatalmas, zöld bojtos, nagykendő, amit az anyja hordott télen — a piros színű könyv szinte tüzelt a kezében. Antonyida Petrovna viszont mintha csak most jött volna a háborúból. Soványka, véznácska és olyan fehér, akár a tej — még a nap se fogja. Igaz, a szeme nagyon szép. Ezt aztán senki se tagadhatja. Akár'az angyalé. Tisztább és finomabb, mint az ég. De most eltakarta a napszemüveg. — Szépítkezünk. szépítke- zünk, Antonyida Petrovna? — kérdezte Pelageja. — Na- pozgatsz,.-hát csak napozzál. A tudomány szerint kell élni. De mi az, hogy egyedül vagy? A filmekben a kisasszonyok mindig a lovagjukkal sütkéreznek... Megsértette — aztán megsajnálta. Pjotr Ivanovicsnak mind a két gyereke olyan nebáncsvirág. Antonyida is, Szergej is Isten tudja, kire hasonlítanak ezek — olyan félénkek, nyámnyilák. Szerette volna jóvátenni a hibáját, s igazán ószintén, nagyon szívélyesen meghívta Tonyecskát. menjen át vele. — Átmegyünk, Antonyida Petrovna! Nem bánod meg. Kapsz nálam teát, de nem üresen, grízes lisztből sütött kaláccsal — tudod, ahogy a régi nótákban szokták énekelni? Meg aztán a másik parton jobban lebarnulsz. — Nem, nem, köszönöm ... Haza kell mennem... — motyogta hadarva Tonyecska. Pelageja halkan sóhajtott, és — mivel mást nem tehetett — odament a csónakhoz. Minden, minden a helyén volt — maga a sütöde is, szélesre tárt ablakaival, lejjebb a fehér fenyőfarakás, a kerekes kút, meg a helyenként bedőlt, ócska kerítés. Az asszony felment az ösvényen a sövényhez, és érezte a meleg kenyérillatot, amilyen csak a pékség közelében szokott lenni és sírva fakadt. Méghozzá úgy sírt, hogy egy lépést sem tudott továbbmenni. (Folytatjuk) kékén a napszítta, munkában megfáradt emberék esténként, a hosszú folyosón. Komótosan pöfékeltek hosz- szú pipájukkal s elfáradt tagjaikat pihentetve figyelték a pusztaság mögött lenyugvó napot), mely holnapra újabb megpróbáltatást, kemény munkát ígért. Gondolkodtak, míg be nem esteledett... A ház gazdája így mesél, s miközben ülök, úgy érzem, varázsereje van a széknek. Megelevenedik minden körülöttem, s mintha nem is vendéglátóm, hanem a tárgyak mesélnének mindarról, melyről a ma embere bizony már nem sokat tud, ve- ; gye bár körül egy egész nép- I művészeti múzeum: — Apám korán meghalt, így nagyszüleimnél éltünk Tótkomlóson, egy öreg parasztházban. A sok munka I mellett kevés idő maradt a ! három gyerekre — rám és testvéreimre — így hosszú ; pórázra eresztve játszottunk, csavarogtunk egész nap. Igazi, szabad élet volt a miénk, s a hosszú nap után jólesett a búboskemence meleg nyugalma. Ez a kép jut eszembe máig is a leggyakrabban I '1 ezekből az évékből. Iskolába jártam, mikor egy nyírfaágat letépve elhatároztam: ebből tulipán lesz. S : lett is. Kifaragtam. Aztán % lassacskán egyre több desz- ; ka, letört ág szólalt meg : ne , dobj el... Az első komolyabb u munkám az a varródoboz, I amit a nagyszobában lát- i tunk. Abban, hogy odáig el- ■? jutottam, sokat köszönhetek Szokolay Sándor festőmű- k vész barátomnak, aki először csak megkérdezte: Géza, nincs kedved segíteni, gyalulni, csiszolni? Aztán lassacskán megtanított rá, hogy a tárgyaknak is van ritrnu— így ültek ezeken aszé- sa, aránya formája. A polcon gyarapodtak a szakkönyvek, 'beletanultam a mesterségbe. Szeretem a fűrészpor- szagot s azt, hogy egy alaktalan deszkából alkotás lehet. Ha valamit meg akarok csinálni, soká hordozom magamban. Kigondolom : mit, hogyan, aztán lerajzolom és felragasztom oda a szekrényre, az ágy mellé. Reggel korán ébredek, ilyenkor elnézegetem. Megrohannak az ötletek, és alig győzöm korrigálni az első elképzelést. Mikor már minden tulipán, margaréta, nefelejcs, rózsa és inda a helyén van, s nincs semmi zavaró az összképben, akkor nyúlok a fához. Persze van, hogy ez utóbbi diktálja, mit, hogyan csináljak. Van egy görcs, amit ki kell kerülni, aztán aszerint alakul az egész minta. Eleinte nemigen haladtam, mert mikor kifaragtam egy részletet, úgy elnézegettem, hogy már ki is futottam az időből. Előfordult az is, hogy valaki megkért, csináljak egy ilyen és ilyen tükröt, aztán mire kész lett, nem tudtam megválni tőle. Másikat kellett készítenem helyette. A Tótkomlósi Háziipari Szövetkezet pártoló tagja vagyok, időnként onnan viszik a munkáimat zsüriztet- ni, a budapesti Népi és Iparművészeti Tanácshoz. Elsőnek azt a faragott tükrömet fogadták el, amely a bejárati ajtóval szemben van, legutóbb pedig ezt a gondolkodószéket. Kevesen dolgoznak ilyen áttört, csipkeszerű faragással, én inkább ezt szeretem. Színezni ritkán szoktam, lakkozni is csak módjával. A természetes, matt színek közelebb állnak a ma emberéhez, aki úgy rohan, hogy a szépet csak futva, egy-egy pillantás erejéig tudja felmérni. Sok minden foglalkoztat. Munkahelyemen, a Békés megyei KISZ-iskolán — ahol politikai munkatárs vagyok — nagy segítséget jelent; hogy kaptam egy műtermet. Azóta lehetővé vált, hogy szobrászkod jam. Totemoszlopot, paraszti alakokat, fejeket faragok. Amit itt készítek, abból szeretnék egy szoborsétányt kialakítani. Eredetileg pedagógus vagyok. A gyerekek és a faragás szeretetét egybekapcsolva, munkahelyemen a hathetes képzések ideje alatt két-három fiatallal képzőművészszakkört vezetek. Ahhoz, hogy mindent megtanuljanak rövid az idő, de érzelmileg el lehet indítani őket. Manapság sokan úgy élnek, nem is tudják mi van bennük... Talán ebben a ma- gukratálálásban segíthetek ezzel a néhány foglalkozással. Nehezen váltam meg Tótkomlóstól. Olyan környezetben, olyan tárgyak között éltem, amelyek az eredeti népművészethez tartoznak, s aztán (bekerülni ide, ebbe a kőrengetegbe... Magammal hoztam néhány cserép- és mázas edényt, tányérokat, köcsögöket, nagyapámtól, dédapámtól rám maradt használati eszközöket. Itt élnek velem, a maguk kis történetével, így könnyebb volt a megszokás. Ha majd egyszer sikerül egy háromszobás lakásba költöznünk, az egyiket az én bútoraimmal; faragványaimmal rendezzük be. * Felállók. Megérte ' megpihenni a varázsszékben, amely egy teljessé vált emberi élet tanújaként búcsúzik tőlem. Nagy Ágnes
