Békés Megyei Népújság, 1978. április (33. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
1978. április 16., vasárnap o IFNílIMMPálinkás Lajos: KILENC PERC Mózes Lajos: Vasárnap kirándulunk Az öltözőbe behallatszik a küzdők zaja. Csattognak a bőrkesztyűk, a szorító deszkáin dübögnek a lábak. Tompán puffan a jól eltalált ütés. Az ilyen veszélyes. Ha jól talál, könnyen padlóra kerül az ember. Knockout. Szégyen. Gondolni sem jó rá. — Rá, rá, haj-rá! Nem akarok odafigyelni. Ugrókötélért nyúlok, melegítek. Kopog a kötél a talpam alatt. Egy-kettő, egy-kettő. Gombóc van a torkomban. Fázok. A nézőtér diadalüvc oen tör ki. Hallom a bírót : ... négy ... öt. .. hat. Tovr >! Ez jó. Nyerésre áll k. Aztán vált a nézőt1'r: — Üsd ki! Üsd ki! ' Tompán dühben az ütés. Elbukó test zuhan a padlóra. Döbbent csend a nézőtéren. ... nyolc ... kilenc ... tíz! Ez nem lehet! Már jönnek is. A szorítósegéd támogatja. Térde meg-megroggyan, szeme ködös, kifejezéstelen. Lócára fektetik, valaki törölközővel legyezi. A szorítósegéd felém int: — Gyorsan! Te következel! Futok felfelé á lépcsőn. Az ajtóban lépésre váltok. Takargatom az idegességemet. Fehér rivaldafényben feszülnek a kötelek. Megcsap a bőrkesztyűk meg a verejték savanyú szaga. Edzőm arca rideg, kőkemény. A segéd vizet, törölközőt készít a sarokba. Szemben feltűnik az ellenfél. Egyszerre bújunk át a ’ köteleken. Csak nyugodtan. összevillan a szemünk: — Te vagy az, fiú? A sarokban állok. Térdem feszes. Ha lazítom, remeg. A nézőtér izgatottan lesi a fejleményeket. — Hajrá! Mutasd meg neki ! — hallatszik innen is, onnan is. Edzőm közben beszél: — Rövidebb a keze. A közelharcot fogja erőltetni. Nem fogadod el. Táncolsz. Ne állj le. Szurkálsz, lengét ütsz. Csak félig figyelek rá. Jól van már, jól van — csak jönne már a gong. Topogni kezdek. Nem bírok már nyugodtan állni. Végre. Mögöttem áll a bíró. Megfordulok, nyújtom a kesztyűket. Megtapogatja. Meghúzza az övemet. Nem feszes. Könnyedén arcul üt: Nyugi fiú! Aztán középre áll, bemutatkozás. Előbb az ellenfél. Udvariasság. Mint a lovagi tornán. Kézfogás! — int középre. Csak nyugalom! Az imponál. Most nézem meg jobban. Alacsonyabb, mint én, fekete szemű, sűrű fiú. Kézfogásnál a jobb lába elöl. Tehát balkezes. Vissza a sarokba. Edzőm keze a levegőben. Készen vagyunk. Gong. — Box! — int középre a bíró, és már lép is hátra. Győzni! Győzni! — dobol a vér a halántékomon. Erővel, furfanggal — akárhogy ... Ellenfelem már középen, felemelt kesztyűkkel vár. Lassan, leengedett kesztyűkkel ballagok középre. Ez az. A meglepetés. Elsőnek ezt. Két lépésre tőle felpillantok. Kesztyűit kissé leengedve értetlenül néz. Az arca szabad. A következő pillanatban átlépem az ütőtávot, és ballal — jobbal kegyetlenül eltalálom. Mozdul, de már késő. Utánalépék. A szeme fátyolos. Most nem lát. Még egyszer. Kemény csapott horog. Karom és vállam ízületeinek felvillanó fájdalmával érzem, jól talált. Eltűnik előlem. Koppan a térde a padlón. A sarokba futok. Újra eljut a tudatomig a nézőtér ujjongása. Ez bejött. A fiú felpattan, letörli a kesztyűket és áll. ... öt.. hat. Tovább ! A szemét keresem. Tiszta. Nem rendült volna meg? Közellépek, ütök. Nem talál. Közbever, hátralép. Az ütés nem nagy, de pontos. Affe- nét. Mögötte már a kötél. Bal kezem kivágódik, talál. Na most! Teljes erővel indul a jobb. Az erőfeszítés hangos nyögéssel tör fel a tüdőmből. Nem talált!? A kötél fogj a meg a lendületemet. Fordulok. Pontosan bemért balhorog csattan az államon. Másodpercekig csillagképek röpködnek a szemem előtt. Tisztul a fejem. Nem is olyan beteg ez a fiú! Nem akarom tudomásul venni. Lépek utána. Hatalmas ütésváltások. Adók-kapok. Gong. Vége az első menetnek. Megyek a sarakba. Edzőm széket tol be. Nem kell. Állva maradok. Lássa a fiú, nem fáradtam el. Pedig érzem, sokat kivett belőlem ez a menet. Vízzel fröcskölik az arcomat. Törölköző legyez. Edzőm hadar. — Mondtam, hogy ne verekedj! Nincs közelharc, érted!? Értem, értem. Mindent értek. Csakhogy nekem ma úgy kell nyernem, ahogy még soha! Okom van rá! Nyernem kell! Kicsit nyugszom. Zúg a nézőtér. Gong. Középre ! Látom a tartásán, várja az előbbi belépőmet. Most nem, fiú! Tartom a távolságot, körbetáncolom. Hogy nem támadok, kienged. Most! Bal — jobb! Kilépek. Utánam üt, de nem talál. Jön. Kemény balkezes állítja meg. De a visszainduló kesztyűnek utánalép, és megint itt a Fiastyúk, az összes csibéivel. Ellépek. Minden ütésem talál, de itt van rá a válasz is. A kesztyűk már csak mellmagasságig emelkednek. Merevednek a lábaim. Fáradok. De ő is. Minden ütésbe beleszalad. A válaszain is érzem, már nem életveszélyesek. Ez így nem megy. És jön, mint akit kergetnék. Megint csattan a kesztyűje az arcomon. Kilépek. Ez meg a tied. Most már csak úgy tudom tartani a távolságot, ha állandóan hátrálok. Ritmust vesztettem. Ez nem megy így. Váltak. Hátrálok a kötélig, és a feszülő kötél lendületét kihasználva jobbal—ballal kegyetlenül eltalálom az előretörő fiút. Aztán megölelem, és teljes súlyommal csüngök rajta, mint a rongy. — Szét! Üjabb két horog, ölelés. Kézzel-lábbal szabadulna, fogy az erő. — Szét! Közben pihenek. így már jobb. Már szinte csak dulakodunk. Egyszer-kétszer megütöm, aztán ölelgetem. Tervszerűen, alattomosan. Hely nincs, csak az oldalamat boxolja. Azt lehet, fiú. Csak fáradj már el. Két ölelés között kipillantok a gongra. Elég már! Üssétek már meg azt a gongot! — Szét! Gong. Lerogyok a székre. Víz, le- gyezés. A lábam alig érzem. Mélyeket lélegzem. Az edzőm duruzsol: Ne engedd közel ! Nem támaszkodhatod át a menetet! Eddig jó vagy. Csak ne támaszkodj! Alig figyelek rá. Jó, hogy élek. Gong. A nézőtér fékeveszetten üvölt : Üsd ki! Üsd ki! Megint támaszkodunk, ölelgetjük egymást. Mint a testvérek. — Szét! Érzem, hogy baj lesz. Megintenek. Dü'hrohamot kapok. Nem veszíthetem el! Nem veszíthetem el! Hátrafelé tántorgok, mélyen veszem a lélegzetet Erőt gyűjtök. Megint jön. összeszedem az utolsó erőmet. Tátott szájjal zihál, arca emberfeletti erőfeszítést mutat. Emeli az öklét, előredől. Pupillája kitágul. Ballal megtámasztom, pillanatig áll! Aztán minden maradék erőmmel lecsapok az áliára. Hallom a reccsenést. Padlóra zuhan. A nézőtér tombol. Sarokba támolygok. Meggörbült vállakkal, lógó kesztyűkkel, fújtató tüdővel bámulok rá. Elfogy az erőm. A bíró számol: Egy ... kettő... három ... Négykézlábra áll, majd lassan feláll. — Ne csináld ezt velem, fiú! Nem állhatsz fel! Ez már egy állatnak is sok. Nekem ma nyernem kell! És nincs több erőm! És itt van egy lány. Ott lenn! Érted?! Nem állhatsz fel! Nekem ma muszáj nyernem! ... hat... hét... És feláll. A bíró ötöt mutat neki. Eltalálja. Ez nem igaz. — Box! Kész. Kikészültem. — Üsd ki! Üsd ki! Kiütni? Röhej. Ha tudnátok milyen nehéz! Nehéz? Nem lehet. Ezt a fiút nem lehet. Már itt is van. Kitolom a kezem. Nekimegy. Meg akarom ölelni. Érthetetlenül gyors mozdulattal gyomron vág. összerándulok, mint a kettévágott földigiliszta. Ráborulok a kötélre. Egy kicsit még ott billeg fölöttem, aztán eltántorog a sarokba. Kegyetlenül fájnak a beleim. Nem! Azért sem! Vicsorgó pofával bámulok rá. Megöllek, fiú! Próbálok kiegyenesedni. Nem megy. Nagyon fáj. ... öt... hat... Nem bírok felállni. Alig kapok levegőt. Kész. Vége. ... nyolc ... kilenc ,.. Gong. Az utolsó pillanatban. Vége ! Végre ... A sarokba támolygok. — Húzd ki magad! Mélyet lélegezni! Most már enged. Csakhogy. Míg a pontozólapokat ösz- szeszedik, pihenek. A nézőtéren csend. Eredményhirdetés. Mindkét kesztyű a magasban. Döntetlen. Örömujjongás. De nem vigasztal. Az idő nyert, nem én. Kézfogás. Ne haragudj, fiú ! Te sem! Zuhanyozok, öltözők. Megyek ki. Kati már az ajtóban vár. — Kell neked ezt az őrültséget csinálni? Mik vagytok ti? Gladiátorok? — No jól van, nincs semmi baj — törölgeti zsebkendőjével az arcomat. — Estére hová megyünk? Táncolni, vagy moziba? És mesélni kezd, mi megy a moziban. őrület. Ez semmit sem ért az egészből. Meg akartam neki mutatni... ő meg a moziról mesél. Bambán hagyom magam elvezetni. Kár volt az egész. Csak az utcán döbben belém a felismerés: — Ennek a lánynak mégis igaza van! Tulajdonképpen mit akartam én neki megmutatni? És miért? Erősödő vidámsággal karolok belé. Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk ! — valahogy úgy, ahogy apáink is annak idején. Meglásd Rozi, mi ott nem unatkozunk, ahogy ők sem unatkoztak annak idején. Sej, haj, Rozi, valahol találkozunk az utcán, egy sarkon randevúzunk, mindkettőnknél csomag lesz, te több kaját hozol, én pedig labdát és takarót, lehet, hogy könyvet is, de az nem biztos, de labdát és takarót mindenképpen, hogy legyen min heverésznünk a bokrok hűvösében, hiszen látható, ma meleg lesz mindkettőnknek nagyon. (Magyarország felett az ég felhőtlen, ahogy ez szokása is) mondta a bemondó reggel, hogy ideális a kirándulóidő is, mindkettőnknek jó szórakozást kívánt, mert rendes, és gondol mindenkire, tehát valahol az utcán találkozunk, egyikünk sem késik egy percet sem, hiszen vasárnap van, és kirándulunk, sárga villamoson a Hűvösvölgybe kirándulunk. Sej, haj, Rozi, olyan jó a kedvem, utazunk a sárga villamoson, vasárnap van, ilyenkor ellenőrök is ritkán járnak, látszik minden ember arcán, hogy vasárnap van, mind kirándulunk, talán a vezető is, hiszen jópofákat mond minden megállónál, néha kinézünk az ablakon, és jót mulatunk a dugóba került autósokon, akik igyekeznek a Balatonra, és hasonló helyek felé, hiába, más csillagállás, de azért nem irigyeljük őket, és nem haragszunk rájuk, még akkor sem, ha sárga villamosunk nem tud tőlük továbbmenni, mert elállják az utat, és sűrű a benzingőztől a levegő, hisz ez mind hozzátartozik az élethez, és bizonyára másként nem is lehetne, de nem is baj az egész, hiszen innen már látni a természetet, ahol véget érnek a kerítések, ott. Sej, haj, Rozi, kapsz majd a végállomáson törökmézet, ha még árulja a bácsika, látod, vasárnap van és kirándulunk, mint apáink is annak idején, hiszen olyan kevés új dolog történik a nap alatt, mert az emberi természet örök, talán te is egy ilyen kopott kirándulópléden fogantál annak idején, a természet lágy ölén. Sej, haj, Rozi, vasárnap van és kirándulunk, zötyög velünk a sárga villamos, végállomásra érünk, és le- szállunk, a sárga villamos pedig visszazötyög újabb kirándulókért. Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk, és az a vasárnap most van, átkelünk, át a Nagyréten, át, a hegyek felé, a távvezetéken túl, az úttörővasúton is túl, mindenen túl, egészen addig, míg érezzük, ne tovább, ahol nem jönnek már utánunk a halkléptű kukkoló bácsik, a bokor mögül les- kelődők, ahol csak néha látni eldobott konzervdobozt, nylonzacskót, kotont és fá- bavésett parádés szíveket, emlékét utolérhetetlen vonzalmaknak és kajálásoknak. Sej, haj, Rozi, meglásd, van még hely a számunkra a földön, ahol nyugodtan lehetünk együtt, és csak egymással, meglásd, a távvezetékeken túl már minden jó és csendes és természetes, minden, még mi is, bokorsátorban, pléden heverészve bámuljuk a rohangáló hangyákat az orrunk előtt, és a kék égen köröző ragadozómadarakat, vagy katonai járőrt, és hallgatjuk az ágak tompa neszét — egymás szívedobbanásán túl. Sej, haj, Rozi, ez a világ még a miénk is valamennyire, a kölkünk már nem jut el a sárga villamosán sehova. Sej, haj, Rozi, mert a kerítések egyre feljebb kúsznak a hegyoldalon, és le a völgybe, autóval minden megközelíthető, és amit nem kerít be a maszek szenvedély, azt majd a katonák, vagy a gyárak, és húsz év múlva vonattal megyünk vasárnap kirándulni. Sej, haj, Rozi, addig is ragadjuk meg az alkalmat, talán már a miénk az utolsó lakható világ ezen a világon. Sej, haj, Rozi, mert láthatod, a te papád sem hitte volna, amikor az én papámmal együtt építette társadalmiban a Népstadiont, hogy úgy elbundázzák az egészet, hogy csak kabarét nézni megy ki majd nagyritkán, hiszen mást úgysem érdemes, és rááll a szája, hogy azt mondja nekem: nem nekem szánt téged, valamint akkora pocakja lesz a sörtől, mint a régi képeken a kulákoknak, de hát ez így alakult, és most tudja, hogy kirándulunk, és eszi a fene, ha elképzeli, mit művelünk mi itt egymással, hiszen ő is kirándult a mamáddal annak idején, látod, eljött az idő. Sej, haj, Rozi, vasárnap van, és kirándulunk, még pár évig minden napfényes vasárnap kirándulunk, mint a kiscserkészek, mint a jó úttörők. Sej, haj, Rozi, mint a mókus fenn a fán, olyan vidám az egész! — hiszen vasárnap van, és kirándulunk ... James Elroy Flecker Egy költőhöz ezer évvel később Én, ki éltem ezer éve, S írtam ez ódon éneket, Hírnökül küldöm tenéked, Mert utam tovább nem mehet: Tengeren bár hidat készíts, Vagy átszeld a zord űr-eget. Vagy ha pompás várat építsz Márványból vagy fémeset. De lesz-e bor és zene még; Szépszemű szeretők, szobrok; Lesznek balga s okos eszmék, S ki hozzájuk imát mondjon? Hódítunk majd? Vagy vágyadat Elfújja csendes esti szél. Mondta Maeonides, a vak S eltelt háromezer év. Óh, barátom, ismeretlen Ki édes nyelvünk tanulod, Éjjel, magad olvasd versem: Ki írta: költő s ifjú volt. Arcod soha nem láthatom, Kezet veled nem rázhatok: Lelkem küldöm időn s téren: Üdvözöllek. S te megértesz. Fordította: Barta Kálmán Toman János: Őszi séta 1930-ban Háborús história
