Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
NÉPÚJSÁG o Kiállításról kiállításra Vathy Zsuzsa: BEGÁNYI Látogatás az Operaház Valójában „Ereklyetár” a neve. A Magyar Állami Operaház emlékgyűjteményének számos szép darabját minden este megnézheti a közönség az előadások szünetében a Székely Ber- talan-terem előtti rész gazdag faragású, tölgyfadíszí- téses helyiségében. Szobrok, kották, festmények, rajzok, levelek, szerződések, kellékek, zseniális művészek dedikált fényképei láthatók a tárlókban és a falakon elhelyezett keretekben. Egy év óta „A magyar operajátszás a kezdetétől 1944-ig” elnevezésű kiállításban gyönyörködhetnek azok, akik a dohányzó helyett a színháznak ezt a részét látogatják. De az igazi gyűjteménynek csak egy kicsiny részét tudják megmutatni. „Tömegével” a felbecsülhetetlen színháztörténeti értékű anyag tárolóhelye: az ereklyetár. 1930-ban határozta el az akkori igazgató, dr. Radnai Miklós az ereklyetár létesítését. Vörösmarty- ra hivatkozott: „A múltat tiszteld a jelenben, és tartsd a jövőnek”. Az első katalógus előszavában kifejtette Radnai, hogy szebben aligha lehetne kifejezni célját és értelmét a szeretetnek, mellyel mindazt, ami e falak között a látogató szeme elé tárul, összegyűjtötték. Eredetileg a színház vezetői már a nyitástól (1884.) kezdődően gondoltak arra, hogy a tárgyi és méginkább a személyi emlékeket össze- gyűjtsék. Az ereklyegyűjtemény Ernst Lajos műgyűjtő bőkezűsége folytán 125 darabbal szaporodott. Sajnos a papírra írt emlékek egy részét 1944-ben az ostrom alatt tüzelésre használták fel, s rengeteg érték veszett kárba. Az ereklyetárban hangszerek is vannak, így Erkel Ferenc zongorája. Hatalmas ládákban, roskadásig telt polcokon rajzok, metszetek, kéziratok. A legféltettebb kincsek Liszt Ferenc levele Kertbenyhez a cigányzenéről ; vagy egy másik írása 1851-ből arról, hogy meg akarja zenésíteni a János vitézt. Ott van Liszt Ferenc szobra Dunaiszky Lászlótól. A Kölcsey—Er- kel-himnusz a zeneszerző eredeti kéziratában. Díszlet- vázlatok a Teli Vilmosból, Prófétából, Aidából és más színpadi művekből az Operaház működésének első évtizede emlékeként. Akkoriban a kulisszák Spannraft Ágoston irányításával készültek. Ott őrzik Ellinger József énekes antik kulcscsomóját, melyet a művész múzeumában Eleazar szerepében használt, és talizmánként külföldi vendégszereplései során is mindig magával vitt. Van egy selyemszalag-darabka Egressy Gábor ravataláról. Szerepfoszlány az utolsó pesti — azaz Gyapjú utcai — német színház leégése alkalmából a szomszédos ház udvarára repült papírlapból. Becses emlék a színház építési tervének homlokzati képe. Ybl Miklós készítette. És ott az építést jóváhagyó hatósági záradék is. Dalnoki Béni tiszteleti taggá történt kinevezési okmányát, Puccini kéziratait is megcsodálhatjuk. Ott díszeleg a híres tenorista, Anthes György ezüstkardja Siegmund szerepéből, Siegfried kürtjével együtt. További ritkaság is: Goldmark Károly levelei. Ady Endre távirati üdvözlete Szoyer Ilonkához, Mahler Gusztáv régi arcképe. (A Mahler-korszak három éves volt. Ismeretlen kezek csaknem minden írásos emlékét eltüntették a gyűjteményből.) Láthatjuk Désirée Artot de Padilla (Csajkovszkij felesége volt rövid ideig), Gárdonyi Géza, Blaha Lujza, Zichy Mihály, Pau- lay Ede kéziratait, csoportképeket Puccini Nyugat leánya című operájának bemutatójáról. Üjházy Ede, Hubay Jenő leveleit, operabáli meghívókat. A kották között különösen becses Erkel Bánk bánja táncrészletének eredeti vezérkönyve, valamint Wagner Richard Siegfriedjének kovács-dala. őrzik Bartók Béla kéziratait, így A fából faragott királyfi zongorakivonatát. Üveg alatt Ottó herceg jelmeze a Bánk bán első operaházi előadásából. Újabban az igazgatóság elrendelte, hogy a színházi levelezésből, kellékekből, jelmezekből egyetlen egy darabot sem szabad kiselejtezni, átszabni anélkül, hogy erre engedélyt ne kémének. A gyűjtemény, ha lassan is, de minden nap szaporodik. Mostanában Puccini, Leoncavallo és mások olajportréja jutott az ereklyetár birtokába. „A múlt, amit a magyar énekművészet hite, akarata és munkája szentelt meg — írta 1930-ban Radnai igazgató —, a letűnt évtizedek, melyek mögött lobogó magyar művészéletek sorsa, sikere, küzdelme vonul meg, legyen üdítő forrása a megalkuvást nem ismerő erőnek, és élő kapocs a jövővel”. Kristóf Károly Begányi operaénekes, hangra, megjelenésre egyaránt elragadó ember. Muszorgszkij és Wagner, Borisz, igen, Borisz Godunov az ő igazi szerepe! Így mondják, legalábbis. Mert az énekes Begányit én sajnos nem ismerem, azaz, hogy személyesen nem. Az én Begányitm, akiről beszélni akarok, tulajdonképpen nem is Begányi, hanem Borbély. Borbély Lajos. Csak gyanítom, hogy Borbély megtisztelő második neve és egykori énekes szenvedélye valamilyen módon összefügg egymással. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Borbély hangja — annak idején, mikor a Rózsavölgyiből, Kék Balatonból hazafelé bandukolva átszakította az éjszaka csöndjét — se szép, se szárnyaló nem volt, szenvedélyességét és átütő erejét azonban senki el nem vitatta volna. így történt, hogy egy különösen zajos éjszaka után, valószínűleg, egy álmából fölvert egyén Borbélyt a nagy Begányiihoz hasonlította. És Borbély Begányi lett, kétségkívül, most már örökre. Tíz éve ennek is! Tíz éve, hogy éjszakánként, a kollégiumban Begányi hangjára ébredtünk, és hogy hűséges kísérőjét, Virágh Lacikát, talán éppen ezeknek az éjszakai sétáknak következményeként beperelték gyerek- tartásért. Most, tíz év után itt ülök volt évfolyamtársaimmal egy cifra kocsmában, és bort iszunk. Mellettem Begányi és Virágh, szemben velünk Ro- bicsek, Kínai. És még vagy tízen. Iszom a zöldszilvánit, és olyan bátran hallgatok közöttük, mintha otthon lennék. Pedig ritkán találkozom velük, néha, egy-egy összejövetelen, de buszon, villamoson, üzletben soha. Talán három éve is már, hogy egy orvosi rendelőben Fodor Mártával adtuk egymásnak a kilincset. Köszönni is alig volt idő, de Márta odasúgta:' a zománcgyárban dolgozom, ha edényre van szükséged, gyere. Egyszer, az aluljáróban, Bartos szólt utánam. Ugye, te nem építkezel? Nem. Gondoltam. Miért? Nem kértél még csempét. Aztán jött egy telefon, hogy Fülöp a tervhivatalba került, és hogy Kínai visszapillantó tükröket tud szerezni, Sass téglát, Robicsek porcelánt. így hát valami módon, tíz év után is összetartozunk. Azok is, akik látják egymást, azok is, akik nem. — Begányi, te hol ültél az előadóban? Iszik, zsebkendővel meg- törli a homlokát. — Sehol. Nem jártam előadásra. Nem járt. Persze, hogy nem járt. Miért nem jutott eszembe? Begányi és a jegyzetelés! Kerek feje kártya- asztalok mellől rémlik föl, sörösüvegek közül. A futball- pálya, a kézilabdapálya, a kosárlabdapálya széléről, a teniszpálya lelátójáról. Fű és vörös salak, lábhoz tett sörösüveg, tökmag. Éneklés, vegyészinduló, mámoros vonulás. Begányi elém teszi a névjegyét. Borbély Lajos, főmérnök. Lakás, telefon. Munkahelyi telefon. Begányi főmérnök! Ezt sem tudtam. Miért nem tudom, ki lett közülünk főmérnök? Bűntudatosan nézem, mintha ezzel akarnám jóvá tenni tudatlanságomat. Feje teteje erősen kopaszodik, ritkás haja, mint a szépen gereblyézett föld. Tekintete szelíd, túlságosan engedékeny. Talán ilyen volt tíz évvel ezelőtt is. Talán nem. — Begányi — mondom. — Kiket szerettél legjobban az előadók közül? Sorolja a neveket. Szekeres Béla, Török Antal, Béres Pici. Arcok rémlenek föl, vagy föl se rémlenek. Mintha sose láttam volna őket. — Tudod, ezek csöndes, középszerű emberek voltak. De igen rendesek. Ha tehetem, most is meglátogatom őket. — Gorcsevre emlékszel? — Gorcsev. — Az a lófejű. Utolsó éves volt, mikor mi elsősök. Nem köszönt senkinek, a tanároknak sem. Begányi kitölti az üvegből a bort, hitetlenkedve néz. — Gorcsev? Magam sem tudom miért, izgatott leszek. Látom magam előtt Gorcsev szomorú ló-arcát, amint magányosan baktat az egyetem márvány aulájában. — Így hívta mindenki, Gorcsev. Egyszer az a hír járta, hogy Gorcsev három napja fekszik az ágyon és nézi a plafont. Képzeld, három napig feküdt, és nem szólt senkihez! Begányi elvesz egyet az asztalon sorakozó üvegek közül mind a kettőnknek tölt, és bandzsít is hozzá. — Miért olyan fontos ez? — Nem is tudom — mondom. — Talán azért, mértén nem volnék képes három napig szótlanul feküdni. Te képes volnál? Begányi megfogja a karom, szemében köd és szomorúság. I — Most a te nótádat! ' De én nem akarok énekelni, én Gorcsevről akarok beszélni. Bele akarok merülni Gorcsev fájdalmába. Abba a finom, fennkölt szomorúságba. A cigány már játssza is. Egye meg a fészkes feketefene. És mi boldogok vagyunk, ütjük az asztalt, és remegnek a falak, ahogy rábömbölünk. Még tart az éneklés, mikor kicsapódik az ajtó, és a nyikorgó lépcsőn ázott társaság jön be. Csuromvíz a ruhájuk, friss esőszagot hoznak magukkal. Törzsvendégek lehetnek. A pincérek kapkodva tolják össze az asztalokat, a cigány azonnal hozzájuk pártol. Nincsenek többen, mint mi, mégis elfoglalják az egész termet, ösz- szezsugorodunk, mintha félre toltak volna bennünket. A társaság nyomában, velük együtt, mégis tőlük leszakadva, két férfi érkezik. Az egyik ősz hajú, testes, a másik göndör hajú, vékony. Ez a vékony olyan furcsán simul a másikhoz. Az ősz hajú fogja a kezét, húzza maga után, befelé a másik terembe. A zenészeknek mélyen meghajolva köszönnek, a pincérlánynak is. A lány elfordul, nem köszön vissza, a két férfi leül a sötét, belső teremben, karjukat összefűzik. — Híres buzihely —mondom. Begányi feje fölemelkedik a borosüvegek közül. — Ez buzihely! — Az. — Ne mondj nekem ilyet! A törzshelyem tíz év óta. Igaz, mostanában ritkán járok ide, de még három- négy évvel ezelőtt is minden hónapban itt voltam. A belső terem felé intek. — Láttad őket? Begányi elnéz a bokrok fölött, homályos a tekintete. — Egyszer, a Gellért-fürdőben odajött hozzám egy krapék, mindent ígért, csak menjek föl hozzá. Azóta nem megyek a Gellértbe. Brüsszelben, egy éjszaka az utcán szólított meg valaki. Nem is szólított! — Begányi megrázkódik. — Akármit mondasz, ez nem olyanhely! — Jó — mondom. — Nem olyan hely. Az asztal túlsó oldalán, hangos, széles gesztusokkal Kínai, igazi nevén Horácsék Tamás beszél. — A pénz, apukám, csak a pénz érdekel, semmi más. A mani. Azt mondja tavaly az első nejem, nem próbálnánk meg együtt, Tamás? Itt a gyerek. Ne folytasd, anyukám ! Engem a mani érdekek A pénz nem boldogít, de megnyugtat. Tudod jól, ha pénzről van szó, nekem se anyám, se apám. Kínai mindig ugyanezt mondja. Akkora a szíve, hogy az egész alak csupa kéz, láb, szív, semmi más, és hogy másnak tettesse magát, mindig a pénzről beszél. A pénz, a mani, a dohány. — Te! — Begányi hangja a Kínaié mellett egészen erőtlen. — Ugye, nem igaz, hogy buzihely? — Megfogja a karom. — Itt ünnepeltem mind a két gyerekem keresztelőjét. Az összes barátom esküvőjét itt tartottuk. — Kezén számol. — Legalább öt esküvő, legalább tíz gyerek. Ha kiderül, bennem öszszetörik valami. ____ — Kopaszodó homlokán veríték, barna, pigmentes bőre furcsán fehér, összeszorul a torkom. — Hagyd már abba. Nem buzihely. Rosszul tudtam. — Akkor miért mondtad? — Tudom is én. Sokat ittam. A két férfi a belső teremben szótlanul ül, fogják egymás kezét. Pislákoló gyertya mellett ülnek. Szeretném róluk levenni a tekintetemet, de nem tudom. Esették, ázot- tak, szomorúak. Begányi is őket nézi. Hallom a kapkodó lélegzésén, érzem mozdulatlan tekintetén. Hirtelen föláll, a szaros székeket lökdösi. Ki akar szabadulni a székek közül. Megfogom a karját, belekapaszkodom. Nem szabad kimennie. Begányinak baromi ereje van. Ha Begányi iszik! Érzem, hogy engem is kiver a Veríték. Úristen, mit akar? Mit akar Begányi csinálni? De addigra már ott van Robicsek. Barátja háta mögé áll, megfogja a vállát és lenyomja. Észrevétlenül, mintha csak asztalhoz ültetné. Begányi feje félrecsuldik, kabátja furcsán lóg. — Ugye, nem igaz? — kérdezi. Szeme véres, tekintete engem vádol. — Tudom, hogy nem igaz — motyogja. — Csak egy rossz vicc volt. Egy buta rossz vicc. Egy rossz, buta vicc. Emma Calvé, a párizsi Opera primadonnája, aki 1904. december 3-án lépett fel Budapesten a Carmen címszerepében Szente Béla Törvények Fejeden vörös korsóval ott állsz a kútnál Te is aztán leülsz a kőre a forrást s a két vadat majd a gyertyát figyeled kezedben a vörös zölddé a cserép posztóvá a víz gyermekké változik s ott fölötted mindenütt én vagyok Győri László Este Zörgött, himbálózott sárga kis lángjával a viharlámpa a kocsi faránál. A kaput nyitottam, a lámpa elaludt. Akkorra már a lámpaüveg befeketedett és beesteledett, mint tojás, amelyben a csirke már bealkonyít mindent, a száz meg száz erecske. Kormos este van. Fényesítgetem. Jeges répára fagy rá a kezem. Szálaz, horkan, még szöszmötöl a két ló, zörren a vasvödör. Zabla csordul, és hirtelen ketten vagyunk. Kegyetlenül. Apámmal én. A lámpa ül fejünk fölött. Elválva leng. 1 v
