Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
o NÉPÚJSÁG KOROSTAJ I ___________________________________________________________________________________________________________________. ■ K ULTURÁLIS MELLÉKLET Találkozzon-e az író az olvasóval? RWi Gaburek Károly: Régi képek Létrejöhet-e igazi találkozás? Mikor kerül közel a szerző olvasójához, erősíti-e a személyes kapcsolat az olvasó és a könyv, a nyomtatott betű között fennálló érzelmi-szellemi viszonyt. Thomas Mann, aki legendás felolvasó kőrútjai során fizikai közelségbe került Európa értelmiségével, egy ifjú hölgy kissé konfuzus és a kapcsolatteremtést szorgalmazó levelére mégis így válaszolt: Leginkább akkor „pillanthat meg” engem, ha könyveim egyikét- másikát kezébe veszi... Vajon melyik a célravezetőbb, az író és olvasó számára leghasznosabb találkozás? Erről beszélgetett az újságíró Páskándi Géza és Száraz György íróval, valamint Jo- vánovics Miklóssal, az Élet és Irodalom főszerkesztőjével. G. A.: Manapság alig van író, aki ne találkozna időnként olvasói egy bizonyos hányadával. Mi a véleményük a találkozásnak erről a formájáról? P. G.: Szeretem az író-olvasó találkozókat, örülök, ha meghívnak, sőt megtiszteltetésnek veszem. Sajnos kevés a szabad időm, sokat dolgozom és így nem tudok minden meghívásnak eleget tenni, De, ha csak lehet elmegyek. Sz. Gy.: Lehetek őszinte? Szívből utálom az író-olvasó találkozókat. J. M.: Meglehetősen vegyesek a benyomásaim. Voltam már olyan találkozón, ahol író és olvasó az első félórában halálra unta magát, máskor úgy belemelegedtünk a valóban hasznos beszélgetésbe, hogy még a „következő” vonatot is le- késtük... G. A.: Három különböző vélemény. Hogyan hangzik részletesebben ? P. G.: Számomra ezek az alkalmak szúrópróbát jelentenek a közízlésben, és ezért hasznosak. Sokat beszélünk ugyanis elkötelezett irodalomról; ezen én az olvasónak, legjobb hagyományainknak és a jövő közízlésének elkötelezett irodalmat értem. Azt az irodalmat, amely lényegében egyszerre figyel a leghaladóbb múltra, a jelen legfontosabb kérdéseire, és a perspektívákra. Az író-olvasó találkozó azt mutatja meg nekem, hogy mit hogyan értett meg az olvasó, tehát milyen az ízlésszintje, s végül azt is, hogy mit vár tőlem a jövőben. Sz. Gy.: Én nemcsak vendégként éltem át ezeket a tortúrákat, hanem szervezőként is; valamikor kultúr- ház-dgazgató voltam. Még élénken emlékszem az olvasó-terelés kínosan hosszú óráira: ha már meghívunk valakit, hallgatóság is kell. Egy-'két széplelkű, kultúráért lihegő könyvtárosnő ugyan már órákkal korábban sminkelte magát a nagy alkalomra, de velük még se lehetett megtölteni a széksorokat. Ilyenkor aztán a kultúra apostola, a kultúr- ház-igazgató benézett a szomszéd szobába a kártyásakhoz és fölszólította őket, hogy mentsék meg a helyzetet, mert ha nem, akkor holnap nem lesz zsuga; egy órácskát csak ki lehet valahogy bírni. Jöttek is engedelmesen, üldögéltek, méláztak a piros terített rebet- li szépségein. "A szemtele- nebbje időnként kérdést intézett a vendéghez: érdeklődött, soká tart-e még a szöveg... Ez zajlott a kulisszák mögött... Azóta nem én hívok, hanem engem hívnak, mit sem változott a véleményem ennek a cécónak a haszontalanságá- ról. Ott kínlódunk egymással szemben, a hallgatóság meg én. Semmit sem adok nekik, ők se adnak nekem. Amit el akarok mondani az embereknek, leírom. Ha érdekli őket, olvassák el. P. G.: Sokféleképpen lehet kapcsolatot teremteni az egybegyűltekkel. Az bizonyos, hogy az olvasó is unná magát, ha szó szerint a saját véleményét hallaná tőlem vissza. Ha puszta visszhangja lennék mindannak, amit ő kíván, nem lehetne tartalommal megtölteni ezeket a találkozókat; hiszen a tihanyi visszhanghoz is csak kirándulni megyünk, s csak szórakozottan, megszokásból rikkantjuk el magunkat, hogy feleljen. Az irodalom viszont nem turisztika ... Ezért mindig jó ha van egy Ms feszültség, író és olvasó között. Én egyébként kétféle találkozót tudnék elképzelni, amelyik hasznos, jó, vonzó. Az egyik egy szűkkörű összejövetel; kizárólag azokkal az olvasókkal, akik legalább közepesen jól ismerik az írásaimat; a másik majdhogynem rek- lámcélzatü. Ez utóbbit természetesen felolvasó délutánnak, vagy estének képzelem ... Azért fontos az író-olvasó találkozóknak ezt a két alaptípusát megkülönböztetni, mert ha a közönség túlságosan vegyes, sem az egyik, sem a másik csoport nem azt kapja, amit elvárna. G. A.: Milyen lenne hát az ideális író-olvasó találkozó? Sz. Gy.: Nem hiszem, hogy létezik ilyen. De talán többet lehetne elérni akkor, ha nem egy-egy író állna szemben a közönséggel, hanem mondjuk egy irodalmi hetilap vagy folyóirat munkatársai. Így egy-egy irodalmi orgánum, s ezen belül az ott dolgozó szerzők munkájáról átfogóbb képet szerezhetne a közönség. J. M.: Az előbb azt mondtam, hogy vegyesek a benyomásaim. Ha elfogulatlan akarok maradni, hozzá kell tennem, hogy gyakran kellemes meglepetések is értek: előfordult, hogy tíz emberre számítottunk és zsúfolásig megtelt a terem. Ez pesze önmagában nem értékmérő, a valóságos eredmény attól függ, hogy ki miért jött el, mit kérdez, mire Mváncsi. Az a tapasztalatom, hogy többnyire mást várnak el tőlünk, mint • amit mi a találkozó céljának képzelünk. Például szívesen beszélnének az ÉS mindennapi munkájáról, lapunk irodalompolitikájáról, szerkesztői feladatainkról, szívesen megértetnénk álláspontunkat egy-egy vitában, de általában nem ilyen természetű kérdések hangzanak el. Jellemzőbb, hogy a hallgatóság leragad egy témakörnél, és a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudjuk kihúzni belőle. Mondjuk éppen vita folyik az ÉS-ben Kesudió címmel. Záporoznak ránk a kérdések, hogy miért külkereskedőnk következetlenül; miért ment föl az ára ennek, vagy annak, miért hozzák azt a rendeletet stb. stb. Mintha nem is író-olvasó találkozón, hanem a Fórum adásán lennénk... Ritkán azonban az is előfordul, hofrv az olvasók a lap szerkesztésével kapcsolatban használható ötleteket adnak; amennyiben már az elején nem térünk mellék- vágányra. G. A.: Alighanem ilyen mellékvágánynak számít az úgyszólván elkerülhetetlen intimpistáskodás is. Sz. Gy.: Minthogy a közönség legtöbbször Mvezé- nyeltekből és sznobokból áll, ez elkerülhetetlen. J. M.: Akárcsak az, hogy a szerkesztőség belső ügyeit firtassák, hogy számon kérjék, hogy X. miért ír mostanában kevesebbet, vagy hogy miért nem foglalkoztatjuk következetesen Y-t, hogy csak a legenyhébbeket említsem... P. G.: Általánosságban azt lehetne mondani, hogy az írásainkat ismerők más kérdések iránt érdeklődnek, mint azok, akik éppen csak a nevünket ismerik. A műveket ismerőkkel-értőkkel alkotói ..problémákról is elbeszélgethetünk, míg távoli ismerőseinkhez elsősorban közel kell kerülni a találkozó során. Persze óhatatlanul odasodródnak kíváncsiskodók is, akik sem az első, sem a második csoportba nem sorolhatók. Ezeket elsősorban az író magánélete érdekli. Én az ilyen természetű kérdésekre mindig kitérő választ szoktam adni... De mindettől függetlenül kijelenthetem, hogy nekem a legjobb tapasztalataim vannak az író-olvasó találkozókról. Szép és kedves emlékeim, ezeket most csak azért nem elevenítem föl, hogy elkerüljem az anek- dotázást... Én úgy tapasztaltam, hogy hazánkban igen nagy az érdeklődés a könyv iránt, bizonyára statisztikai adatokkal is alá lehetne ezt támasztani. Számomra ez a tény már önmagában is biztos jele annak, hogy az író szava sohasem lehet, még az író-olvasó találkozókon sem pusztába kiáltott szó. G. A.: Köszönöm a beszélgetést. Gömöry Albert Téka Ivánus Illés: ÖTHÚRÚ Ivánus Illésről régóta tudom, hogy író ember (hallomásból, másokkal való beszélgetésekből, mint ahogy ez már tájékunkon rendesen lenni szokott), de verseivel igazából csak most, hogy kötetbe rendezte, találkoztam először. Ivánus román költő. Két kultúra vonzásában él és ír, az egyiktől anyanyelvét és indításait kapta, a másikat hazájának vállalta, s itt jelent most meg román nyelven, Vioara cu cinci strune (öthúrú hegedű) címmel verseinek és műfordításainak gyűjteménye. Nagyszeben mellett született 1913-ban. Származása nem tette lehetővé a továbbtanulást, így kétkezi munkásként élt sokáig, s vágyát csak a felszabadulás után valósíthatta meg, ekkor szerzett tanári oklevelet a Budapesti Tanárképző Főiskolán. Az ötvenes évek elejétől a gyulai román iskolában tanított nyugdíjazásáig, közben a magyarországi román nemzetiség lapjában, a Foaia Noastrában jelentette meg verseit és prózai írásait. Indulásának • kedvezőtlen körülményei, lehetőségének szűkös volta és sajátos helyzete nem kedvezett kibontakozásának, s hogy kitörni belőle nem tudott (nem akart, nem lehetett?), egyik témájává tette. Többek között a Visszhangtalanul, A nagy verseny strófái idézik ezt a szenvedésekkel, mellőzéssel borússá árnyalt ifjúkort. Másik versében a sötétlő ablak mögött késiekeHEGEDŰ dő Élet-asszony, akár Ivánus életének jelképe is lehet (A későn nyíló ablak). Keresi a két nép történelmében azokat az eseményeket, amelyekben népeink sorsa összecseng, s így főként szabadságharcokról, az elnyomottságból lázadással Mtömi akaró parasztok sorsáról ír, mindig azzal a céllal, hogy megmutassa az együttműködés történelmi lehetőségeit, szükségességét, példáit. A témájukban mai életünkről szóló versei alapján a krónikást becsülhetjük és olvashatjuk érdeklődéssel. Domokos Sámuel írja a kötet előszavában : „...ezekben a költeményekben nincs szó valami erőszakolt optimizmusról, Ivánus őszintén, tisztes eszközökkel ír a fel- szabadulás utáni szocialista valóságról. (Nem utolsósorban a hazánkban élő román nemzetiségűek valóságáról. — K. G.) Ezeknek a költeményeknek az értéke abban van, hogy egy ismert valóságot fejeznek ki, s innen származik az olvasóra gyakorolt hatásuk is.” Ivánus Illés hegedűjén a jelképes ötödik húrtf a kapcsot, amellyel összeköti magában az indító, s a megtartó közösség kultúráját, műfordításai adják. Értő kézzel válogat a magyar irodalomban Csokonaitól Petőfin, Adyn és a nyugatosokon át József Attila—Kassák—Sin- ka Istvánig. A szinte teljes sorból Arany János hiányzik nagyon, úgy gondoljuk, hogy csöndes bölcsessége, költészetének, szókészletének gazdagsága a fordítónak örömöt — bár nagy feladatot is — jelenthetne. A maiak közül Illyés Gyula, Benjámin László, Weöres Sándor, Simányi Imre, Pilinszky János alkotja — többek között — a reprezentatív sort, de belekerül a kötetbe Juhász Ferencnek Ady Endre utolsó fényképéről írott nagy verse is. Ivánus Illés a hagyományokat vállaló s megtartó költő, aki a XIX. század klasszikusainak formanyelvén a néphez, ezen belül a parasztsághoz való hűséggel alkot. Ez teszi széppé, átél- hetővé költeményeit akkor is. amikor mai valóságunkról ír, ezért érdemes kézbevenni kötetét, ismerkedni verseivel. A kötet verseit Oroján Istvánnak, a versek hangulatát kifejező, erős asszociatív töltésű grafikái kísérik. (Tankönyvkiadó, 1977.) K. G. Verasztó Antal Nosztalgia (Nagyszüleimre emlékezve) Emlékeim gyökereivé váltak ők, ■ bölcsességük immár porrá érett s megszűrve adják vissza az egyszerűséget. nehéz sorsukért időtlen bőkezűséggel fizet a csend de nem tudhatják meg, hogy a tűrés, szenvedés igazsága megváltozott s, hogy régi lázadásaik lángjai szívemben töltötték be tavaszvárásuk éhes vágyait. te» Gaburek Károly: Virágok Ilié Ivanus Öthúrú hegedű Hegedűm hangja, ha hozzátok elér örökül néktek átadom, számotokra gyűlt a húrjain zeném, az utódokért szólt dalom. Megtudjátok belőle, mi gyötörte korunkban itt e tájakat, mi volt a gond, s fiú hogy örökölte apától át a vágyakat. Ma közös karban a régiekkel csárdást és horát -táncolunk. Hegedűm ötödik húrja zengd el sorsunkat, e közös szavútl Fordította: Krasznahorkai Géza
