Békés Megyei Népújság, 1978. március (33. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
1978. március 26., vasárnap Takács Tibor: Ki evett verébpörköltet? Isztambulnál figyeltem föl a gépüzem harmadik tisztjére. Jobban mondva Isztambul előtt, amikor nagy kényelmesen beúsztunk a Fekete tengerről a Boszporuszba. Vasárnap hajnalban korán ébresztettem magam, mert nem akartam lekésni az első találkozást a Boszporusszal. Ott álltam a hajóhídon, még alig derengett, a radar kerek képernyőjén a part csipkézett vonala jól kivehető volt. Aztán, Büyük- dere fogadott, ahol megjelentek a törökök, míg a hivatalos ügyet intézték a kapitánnyal és az elsőtiszttel, mi a nagy szalonban pálin- káztunk. Akkor még tartott az otthoni cseresznyéből. Az előbb leírtam a szót, hogy a kapitány és máris helyesbíteni kell magamat. Még a végén kinevetnek a tengerészek, ha kezükbe kerül az írásom, csak a szárazföldi hiszi, hogy a hajó első embere a kapitány. A vízenjárónak már tudnia kell, hogy az első ember a parancsnok, vagyis a barba, származtatván a szót a barbarusból, mert valaha, minden hajó parancsnoka szakállas lehetett. Ekkor már négy napja hajóztam: mögöttem volt a bradai beszállás, a tulceai naplemente, a szulinai hajózás, találkozás a tengerrel, amikor elhagyva a Dunát, a nagy víz egyszeriben megringatta a 6200 tonnás Hungáriánkat. Egy nap és egy éjszaka tettük meg az utat a Fekete tengeren, s aztán a büyükderei reggel után már a Boszporusz vizén hajóztunk. Jó volt a reggeli, kitett magáért a szakács, amikor a hivatalos emberek elhagyták a hajót, a barba szalonjában pelinkovácot bontottunk, ekkor ittani ezt a kesernyés, jugoszláv italt először, s mondhatom, nagy örömmel. Hiszen nekem minden újdonság volt, két hónap hajózás várt a tengeren, ismerkedés a hajóval, emberekkel, tengerekkel és kikötőkkel. A Boszporuszban hajózva a világszép tájjal, mert nincs ennél szebb tengerszorosa a világnak, erre esküsznek a tengerészek. Esküdött Kiss Gábor is, aki ceglédi létére negyven esztendeje hajózik a tengeren, de esküdött kedves barátom, Hedvig Ferenc, a gépüzem vezetője, akivel egy hálókocsi zötyögtetett a bradai felszállásig. És szemügyre vettük a tájat: az európai partot, a Ruméli Hisszarnak nevezett csodálatos tengerparti erődítménnyel, azután az ázsiait, amelyre híd fut át követlenül a város bejárata előtt. Ekkor már elhaladtunk Yeniköy előtt, ahol hajdan Mikesék szidták a tengert, mielőtt a Porta Rodostóba nem vitte őket, néztük a 164 méter magas hídpilonokat, s törpének éreztük hajónkat, amint elsiklottunk a hídpá- lya alatt. És közben kattogtak a fényképezőgépek, aki nem volt szolgálatban, mindenki a fedélzeten volt. A májusi délelőtt kitett magáért, csodálatosan szép volt a tenger, zöld a part, fehérek a kupolák, mert csakhamar a Top Kapi szeráj előtt úsztunk el, felfedeztük az Aya Szófiát, a Kék Mecsetet, s azután kikötöttünk a tengeren. És horgonyon álltunk egy álló napig a nyílt vízen, mert nem volt hely az ázsiai oldal haydarpasai kikötőjében. De én a gépüzem harmadik tisztjéről akarok beszélni, akivel együtt fényképeztük az isztambuli látnivalókat, mit tudtam én, hogy kicsoda, beszélgettünk, barátkoztunk, s utána meghívott egy pohár konyakra. Ekkor tudtam meg, hogy mezőberényi, onnan jött ki a nagy vízre világot látni. Tőle hallottam először, hogy hivatása tengerészélet, s nem is akármilyen hivatás, Még akkor is gyönyörű, ha a munkaidőt lent kell tölteni a mindig zajos gépteremben. Este a kápóhoz vagyunk hivatalosak, a kápóhoz, vagyis a gépüzemvezetőhöz. Nekem persze furcsa ez a szó, egészen más képzetek tapadnak hozzá az elmúlt évtizedekből, de én meg nem tudom változtatni az elnevezéseket. A tengerészek persze más után sem kapkodnak csak a cseresznyét isszák, nekem, a vendégnek viszont Johnnie Walker kerül a poharamba. Skót whisky, amerikai cigaretta, isztambuli panoráma, virágos jókedv borul ránk, iszunk, beszélgetünk. S nekem külön öröm, hogy holnap reggel hajót küld néhányunkért az ügynökség, hogy amíg horgonyon állunk, azért bemehessünk Isztambulba. Hanem az én frissen szerzett barátom. Újhelyi József harmadik tiszt, ez a rövidre nyírott hajú fiú, túl a harmincon, a maga ízes szavával azt mondja: — Nézd öreg, mi odahaza olyanokat főztünk ... fgy kezdődik minden honvágy. A cseresznyepálinka oldja a lelket. Már mindenki őt hallgatja. — Én holnapra szolgálatot vállaltam. Aki akar, mehet a városba. Nekem elég lesz egyszer kimenni. Mi a fenét keressek a dzsámik környékén? Az egyik oszlop is olyan, mint a másik. Azt mondom én magamnak, öreg, majd ha kimegyünk, be az első csehóba, van itt a városban egy olyan hely, hogy megnyalja az ember mind a tíz ujját. Jöhet a ráki, a jó török pálinka, azután bevágok egy döner kebabot, két üveg Tuborg sört, de lehet három is, azután kész. Ami -pénzem van, elviszem a bőröshöz, csak nagyon felment mostanában a bőrzakó, meg a dzseki ára. A fene se futkos a műemlékek után. Éppen elég nekem le a hajómélybe, fel a hajómélyből, nem loptam én a lábamat, kell az holnaputánra is. Valaki, aki ismeri az ízlését, megkérdi. Mladonyiczky Béla: Altató — És kalamárit se eszünk? — Eszünk, de nem itt, majd a digóknál, vagy a spanyoloknál. Én Velencében sem loholom magamat halálra. Amikor először ott voltunk, be az első csehóba, bevertünk egy kalamárit, aztán add neki, ami ital belénk- fért, mind a miénk volt. Erre iszunk. Aztán Mezőberényre került sor, ahová mindig visszavágyik, a mesterét dicsérte fennhangon, aki embert faragott belőle, bár egyszer-két- szer keményen bánt vele. — Kutya kemény ember volt az öreg. Egyszer elkapott ám, de istenesen. Hanem utána meghívott vacsorára. Nem értettem a dolgot. Mondom magamnak, na öreg, most aztán akar valamit tőled a mester úr. De nem tudtam én akkor még semmit se a klubjukról. Elmentem. Mindenki őt nézi, most már a kivilágított város sem csábítja a szemet, nézni, hallgatni kell ezt az alföldi, békési ízekkel beszélő tengerészt, aki, hogy jobban menjen a szó, felhajtja a cseresznyét. — Beülök a vendéglőbe, éppen a mesterem mellé, nagy társaság körülöttünk, vagy két tucat ember, persze mind férfi, nő oda be nem tehette a lábát. Azt hittem, megbolondult a mester úr. Azt mondja: add csak fiam a tányérodat. És maga szedett, igazán nem fukarkodott, akárcsak délelőtt a pofonokkal. Mondtam is magamnak, na öreg, most vígasztal a mester úr. Én még annyi csirkecombot életemben nem láttam. Ott pftpo- zódtak a tányéromon, talán még sajnáltam is a kis csirkéket, ilyen korán levágni őket, mert pirinkók maradtak. De a hús valami fölsé- ges volt. Egyiket a másik után hajigáltam magamba, csak nézett a társaság, nézett, majd kigúvadtak a szemek, kezdtem magam rosz- szul érezni. Talán az étvágyamat sokallják? Azért se hagyom abba. Egyikühk-másikunk már nevetett. Sejtettük a történet végét. Paraszt — Azt mondja az öreg, amikor már nem győzte tű- vel-cérnával : tudod-e, mit zabálsz, fiam? Nem én. Hát békái. Békát? kérdeztem vissza, az a jó mester úr, nem mertem azt mondani neki: öreg, pedig magamban őt is csak így hívtam, az a jó mester úr, ide vele, ha van még egy adag, mert én még ilyen jót soha életemben nem ettem. Nem a békacombra iszunk, hanem a történetre. — Akkor vettek be engem a Mindenevők Klubjába. Addig én nem is hallottam erről. Hamarosan felszabadultam,. aztán én is a truppba kerültem. Ki evett a társaságból verébpörköltet ? — néz szét diadalmasan, s amikor csak pislogunk, folytatja : — Ennék a klubnak egy Bra- csok nevű mester volt a mozgatója, jó maga cukrász, de mindig hangoztatta, olyan étel pedig nincs, amit ő meg ne enne! Nem is volt. Az egyik alkalommal, ekkor már én is beltagként tartoztam a társaságba, azt mondja nekem Bracsok úr: főzzünk verébpörköltet. Főzzünk, mondtam lelkesen. Legalább hatszáz, de lehet hogy hétszáz verebet szedtünk össze, képzelhetitek, két üstben főztük. Erre emlékszem, 23-an ettük meg ezt a te- méntelen mennyiséget. Nyelünk nagyokat, ki azért, mert italt kíván a mesélő története, ki meg azért, hogy ezzel tiltakozzon: ő bizony meg nem enné az ilyen őrültségeket. — És pézsmapockot ? — nevet ránk a harmadik tiszt, piros pulóvere fölött pirul ám már az arca a visszaemlékezéstől. — Vagy ürgét, rántott ürge combot, jaj istenem, nincs annál finomabb. Lehettem vagy tizennyolc éves, mentünk a Körös parton ürgét önteni. De a var- júlevesnek sincs ám párja! Én aztán szeretem a hasam, de az ilyen ínyencségek eddig elkerültek. Pedig még nincs vége a történetnek. — Van egy unokaöcsém, erdész, azt mondja nekem egyszer, te öreg, azt hallottam, hogy a franciák eszik a fenyőrigót. Feleltem neki: akkor együk mi is. Lődöztük őket, s aztán megsütöttük, mondhatom, ma is megnyalom a számat, ha csak rágondolok. Az én poharam üres. Jég kerül, zsupsz, be a pohárba, addig kell önteni a whiskyt, amíg megbuggyan a jég, akkor rá a szódavizet, felséges ital. — Ez a Bracsok egyébként olyan ember volt, amilyet én még sosem láttam. Ha kellett, egy álló héten keresztül dolgozott, alvás nélkül, de amikor elkezdett enni, senki se mérkőzhetett vele. ö volt a Mindenevők Klubjának a lelke! Megevett ő mindent, de amikor nyársonsült kacsa került az asztalra, meg agyagban sült hal, akkor volt a legboldogabb. Ettől a naptól kezdve, ha összekerültünk, Újhelyi Jóska mindig főzött gondolatban. Egyszer-kétszer horgászott is, sajnos, nem nagy sikerrel. Hanem megvigasztalt, Spanyol-Marokkóból jövet, amikor feltankoltunk Fundadorral, ezzel a fűszeres spanyol konyakkal, amelynek még most is számban az íze. — Sose búsulj, öreg, kerüljek csak haza, meghívlak én mihozzánk, Mezőberénybe. De eljössz-e? Most ígérd meg, hogy eljössz! Megígértem. Erre ittuk a konyakot, s a megelőlegezett agyagban sült halra és a nyárson sült kacsára. A fenyőrigóról, a verébpörköltről még ott lemondtam, a vízen. Hanem a halra és a kacsára még mindig lenne gusztusom. De Jóska a tengereket járja, most vajon melyik hajón meséli Bracsok mester és a Mindenevők Klubjának a történetét? Mladonyiczky Béla: Ablakom Hegyesi János A pacsirtákhoz Március van, a pacsirta vígan fütyörész. A nap a zöld vetésekre mosolyogva néz. Szép az idő, oly jól érzem ilyenkor magam, mintha nem is volna gonddal bélelve agyam. Hirdessétek kis pacsirták vígan a tavaszt! Nem soká a dermedt fákon rügyeket fakaszt. Még nekem is, ha dalotok zenéjét hallom, — Jobban terem, s nem olyan bús, vígabb a dalom. Tomka Mihály A meghódított bánat Hajadban felragyog a fésű, körötted tükrök lángolása, felöltözöl tengervíz-kékbe, eljösz harangszó-hódításra. Sötét tornyot kerülgetünk, buktat ítéletek vak árka, hullunk, felőliünk — boldog bujdosók, világít sorsunk'lángos lázadása. Hajnal előtt kifogyva mindenekből, várunk, riadt elesettek mása, s szíven üt a meghódított bánat: egy vak harang kolompolása. Szente Béla Ballada azokról, akik kimaradtak Vajon hol lehet Geothe úr, Faustját ki veszni hagyta? S vajon hol lehet Schiller úr^ Don Carlos s Teli Vilmos atyja? Hollétük vajh ki kutatja? S Hölderlin is hol lelhető, Ki antik időknek fattya? S hol van a nép, az őserő?! Hol van Cervantes, merre jár, S Walter Scott helyén mondd, ki ül? S Dosztoveszkij, mint vad madár, Ki tudja merre, hol repül? Minderre fény mikor derül? S Kaffka is — remek példa ő! S Bulgakov helyre hogy kerül? S hol van a nép, az őserő?! Heltai Gáspár hol marad: Mondd, erre ugyan ki felel? S hajósok közt legnagyobbat, Krúdyt hogy felejtheted el! Mondd erre ugyan ki felel? Hol marad Komjáthy Jenő? Tamási és Veres Péter! S hol van a nép, az őserő?! S legfőképp hol van Francois — Nevét megőrzi az idő — Elkísér, mehetsz bárhová. S hol van a nép, az őserő?!
