Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

NÉPÚJSÁG 1978. február 12. vasárnap Rideg Sándor: Irtás szélén Hátával a szélhordta hó­kupacnak támaszkodva, ma­gányosan ácsorgott Lehota háza, s hallgatta a szél gur- gulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált össze­vissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta ma­gát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnal­ban kakas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fe­hérsége riasztott halvány reggelt a szobába. Lehota Ábel begörbült vál­lal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, mely­nek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hide­get árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a kut- lászó szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hentergett volna a szoba deszkából ácsolt búto­rai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn a juhszélen. A szürke árnyékkal füg- gönyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpo­zott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőből áradó ólmos ál­mosságban, mint aki egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lá­zadott : — Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségü­ket. — Mások segítenek ma­gukon. .. Én szerezzek ne­ked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban köl- kestül... Azután példákat mondott másokról, és az istent emle­gette. Fölkelni ma sem mert, félt, hogy elillan testéből ezer bajtól megfogyott ere­je, amivel a januárban szü­letett gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sűrű sóhajának lehelete. — Mit akarsz velünk? — kérdezte esengőn, mintha az istennel beszélne. Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letörülhetetlen pecsét világí­tott a ború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi ön­vád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se ő, se más. — Fogadjon meg, hűséges embere leszek! — könyör- gött legutóbb egy nagypa­rasztnak, s az röhögött, mintha valami jó tréfát hal­lott volna: — Ügyéé! Ilyenkor miny- nyájan azt mongyátok! Szá­tokba folyik a víz, mi ?... Majd szóllok... Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondolko­dott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg? — Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asz- szony. — Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csen­gett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A szélespofájú hosszú nyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végigné­zett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét be­fagyott tócsái felett téli ma­darak felhőztek, olykor si- kongva csaptak az ég felé. Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő föl­deken keresztül a messze sötétlő erdő felé. Az ég kalapja nevetsége­sen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél. Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán. A széltől vert erdő rio­gatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelepelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kereplő. Azután pillanatig tartó csönd lett. Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Le­hota, tövétől elkotorta a ka- catot, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhang­zott, mintha segítségért kiál­tott volna. Volt ebben a hangban valami rémületkel­tő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végigborzongott ® havas er­dőn. Lehotának úgy rémlett, mintha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és futásnak eredjen. Az új erdőőr, a romlott ember — így nevezték a kör­nyéken — barátságosan ne­vető arccal puskára támasz­kodva állt Lehota előtt, be­csukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt: — Fényes nappal?... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szer­számot, és gyössz velem!... A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebot- lott frissen fényezett csizmá­jával néhány lépést, és ki­fejtette Lehota markából a fejszét. — Aztán, nehogy nekiló­dulj — szólt —, mert beléd eresztek. No, mehetünk. — Hová? — szorult ki Le­hota torkán a hang, s az ar­ca sárga színűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rossz hírű kisistene, és talán megverjék.' — írja föl a nevem! Leho­ta Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken. — Csak semmi cifra!... — mondta a puskás. — A fel­ügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. ö még nem ismer téged... Lehota szálfának dől­ve nyöszörgött, térde ingado­zott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a rom­lott emberrel. — Családos ember vagyok... Megfizetem a büntetéspénzt — mondot­ta... — No, aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép ne­ved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt. — Nem megyek! Érti? — kiáltotta Lehota. — És mi jogon tegez engem? Minden elszántsága a sze­mébe olvadt föl, fagyos könnye végigfolyt beretvá- latlan, szegletes arcán, szű­költ, mint a farkasverembe esett eb, s minduntalan ki­tépte magát kísérgetője keze közül. Az erdőőr szája körül fe­kete csíkokban elevenedett föl a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szá­ja csikorgott, mintha kavi­csot rágott volna: — Az ‘anyád szentsége!... Égrengetőjit a zsivány fajod­nak!... Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota föl- hemperedett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát, aki puskát szo­rongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét sze­rette volna még egyszer megmarkolni. A puskás* lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántot­ta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a Szlotta András: Félelem szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hempereg­tek a hóban fuldokolva. Egymás torkát szorongat­ták. A kezük és az arcuk vé­res és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől, amint egymásba markoltaik. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, az­után újabb szúrásokat ka­pott, az utolsót, a legmé­lyebbet már nem érezte... A fölötte zúgó erdő egyetlen pirosságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyöké­ről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre vál­tozott havas földön mozdu­latlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott be­le. Az erdőőr dűlöngve töröl- gette meg bevérzett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy fél percig bámulta a moz­dulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volna tő­le, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell, mielőtt minden nyomot el nem lep a hó... A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél csatázott a fellegekkel. A százados töl­gyek búgó torokkal, roppan­va sóhajtottak. S lent ,a fe­hér folyondárral díszített bokrok között, lábujjhegyen bújkált a csend... Cserei Pál: KÉSEI TEXTILGYÁROS Meszlényi Kálmánnak a városháza ódon falai közt az évek során megfakult hosz- szúkás arca. Nem meglepőt mert a folyosó végén, abba az északra nyíló egyablakos irodába soha nem sütött be a nap, ahol reggeltől estig kör- mölt napról- napra. S amikor beborult, meggyújtotta az asztalilámpát, hogy össze ne keverje az adóíveket, s az adóhátrálékokat nehogy té­vesen mutassa ki. Olykor le­vette három és fél dioptriás szemüvegét s a belső zsebé­ben lapuló tenyérnyi szar­vasbőrrel megtörölgette. Ez annyira hozzátartozott élet­megnyilvánulásához, mint amikor tenyerével megdör­zsölte rövidre nyírt seszínű tüskehaját. Mivel esténként, és ünnep­napokon ritkán látták má­sokkal az utcán, sokan kü­löncnek tartották. Pedig hát csak elzárkózott, mivel egye­dül maradt. Nem sokkal az­után, hogy letette a gimná­ziumi érettségit, az édesapja felakasztotta magát. Annak a hátrahagyott leveléből tud­ta meg, hogy apai ágon él egy nagybátyja. Azelőtt még csak említést sem tett arról. Ismételten azt hajtogatta előtte: „Te vagy fiam a Meszlényi família utolsó sar­ja.” Az édesanyjától sem hallott soha egy szót sem a nagybátyjáról. De hát akkor még úgysem értett volna semmit, mert ötéves volt, amikor az édesanyja már meghalt. Tüdőbaj vitte el. Nagy bánatában vigasz volt az, hogy él egy nagy­bátyja, mégsem maradt egyedül, van egy rokona. És gyorsabban kezdte olvasni a sorokat, hogy minél előbb megtudja, hol, merre él? Le is volt írva szép sorjában, csakhogy mást is felsorolt az édesapja a levélben, ami­től még nagyobb lett a kese­rűsége. De hát most nem kellett visszatartani a köny­nyeket, hogy azzal férfi mi­voltát bizonyítsa, mert a levelet akkor bontotta fel, miután egyedül maradt, az édesapját már befektették a koporsóba, s a halottkém is elment. A rendőrség előző­leg ugyan kutatott valami­lyen nyom után, hogy édes­apja tettének okára rábuk­kanjon, de hiába, ö azután talált rá a levélre, amikor a halottkém befejezte a vizsgálatot és a temetésről szóló engedélyt a levéltár­cájába akarta tenni. Akkor pillantotta meg édesapja gyöngybetűit egy kék borí­tékon. Már éjfél volt, és még mindig ott állt a holttetem­nél, kezével a fenyőkoporsó végét szorongatta. Az járt az eszében, hogy szegény édesapja az utolsó leheleté­ig körmölt az adóhivatalban, amíg ő leérettségizett. Mi­csoda pokoli élet ! És még azt is megírta a búcsúlevelé­ben, hogy kérésére a polgár- mester úr helyet biztosított neki az adóhivatalban. De hát ő ennél többet nem tu­dott adni, mert Géza, az öccse kifosztotta. Ketten vol­tak testvérek s az elhalt szüleik után maradt annyi örökség, hogy kis textilgyá­rat vásároltak a szomszéd városban. Megállapodtak, hogy Géza igazgatja a gyá­rat, évenként pedig átutalja neki á részesedést. Három évig rendben ment minden. Csak aztán, a negyedik év­ben az öccse csődöt jelentett be, s a hitelezők kielégítésé­re az ő összegyűjtött része­sedése is ráment. Még ezt elviselte volna, hiszen minden józan gondol­kodású, művelt ember tudja, hogy az üzleti élet kockázat­tal jár. De ami azután tör­tént, az már megrendítette a lelkiállapotát. Mert később a textilgyár újra megindult, csak nem Meszlényi Géza és Kálmán, hanem Mezei Gé­za cégjelzéssel, mert az öcs- cse megváltoztatta a nevét* Ez sem zavarta, egyszerű üz­leti fogásnak vélte, de a gyár működését status quonak tekintette és felkereste az öccsét. Megkérdezte, hogy a jövőben mennyi részesedést kap. Az öccse úgy nézett rá, mint valami csodabogárra, aztán pedig kacagott, mint Madách Luciferje, hogy egy pénzügyi szakember ne érte­né meg, mi a csőd? A csőd­bíróság zárolt minden ingó és ingatlan vagyont, és a hi­telezők követeléseit ki kellett elégíteni. S hogy a gyár újra működik, ezt a kockázatot egyedül vállalta, amit a cég­jelzés is mutat. Később aztán kiderült, hogy most már nem ötvenen dolgoznak a gyárban, hanem százharmincán. Nem is tartotta azután testvérének az öccsét, és a legnagyobb ünnepre, kará­csonyra sem küldött üdvözlő lapot. Sokat gondolt arra is, mit szólnának istenféltő szü­leik, ha látnák, hogy az egyik utóduk kinullázta a másikat. De hát azokat már régen elvitte Szent Mihály lova. A temetés után esténként sokszor elővette édesapja búcsúlevelét és hosszan el­időzött némelyik soránál. Mintha valami a szívét szo­rította volna össze, amikor arról vallottak a gyöngybe­tűk, hogy csak az tartotta eddig az életben, hogy ő nem tudott volna egyedül megállni a lábán. „Most már maturált ember vagy, fiam, nem szorulsz ke­gyelemkenyérre s én meg­nyugodva járulok az Isten ítélőszéke elé és bocsánatot kérek nagy bűnömért, amit azért követtem el, mert az öcsém olyan borzalmat zú­dított rám, amibe belerok­kant volna a lelkem, és csak azért bírtam eddig is elvi­selni a földi életet, hogy az Űr kegyelmes volt hozzám. És könyörögve kérem, ami­kor a színe elé járulok, óv­jon meg Gézától, hogy élet- utadat soha ne háboríthassa, ördögi mocska saját magát eméssze el.” Arra gondolt közben Mesz­lényi Kálmán, hogy szegény édesapja milyen elővigyáza­tos volt, nem az asztalon hagyta a búcsúlevelet, ha­nem éjszaka, amikor letette a kabátját, belecsúsztatta a belső zsebébe, hogy mások ne szerezzenek tudomást a tra­gédia okáról. Édesapja diszkréciója különösen köz­ismert volt, a polgármester elismerését is kivívta, amint azt a városi képviselőtestü­let ülésén nyilvánosan ki­fejezte, és jegyzőkönyvben örökítette meg. A gyöngy­betűi meg annyira tetszettek a polgármesternek, hogy az ünnepi alkalmakkor kitün­tetettek neveit vele íratta rá az adományozott oklevelekre. Mondta is a polgármester, amikor a temetés után el­foglalta a helyét az adóhi­vatalban, hogy kövesse az édesapja nyomdokait, szol­gálja hűen a várost. Akárhogy is mossa el az idő a fájdalmat, Meszlényi Kálmánban édesapja életé­nek rövid története mindig elevenen élt. Ez okozta zár­kózottságát. Az adóhivatal­ban az előírások szerint tel­jesítette a kötelességét, s a hivatali idő után a fürdőbe járt télen, nyáron még a Körösben úszkált. Nem ke­rült senkit, de nem is ke­reste senkinek a társaságát, ősszel, amikor már fürdésre hideg volt a Körös vize, órá­kat sétálgatott egyedül a folyóparton. Színházba, mo­ziba is egyedül járt. Aztán az idő múlásával a zárkó­zottság kövei közül olykor előbukkantak a .gúny szik­rái, és heherészett azon is, amikor a hivatalban a kar­társa felháborodva beszélt neki arról, hogy azért nem udvarolhat egy lánynak, mert annak a szülei nem en­gedik meg. ’ — És mit gondolsz, miért? — mondta azután. — Mert van egy nyomorult cséplő­gépjük, nekünk meg az iromba macskán kívül nincs egyebünk. Meszlényi Kálmán most már hahotázott, miközben feljebb tolta orrnyergén a szemüveget: „A cséplőgép­tulajdonos jól tudja, hogy a matúra nem ér többet egy macskánál.” Eltelt lassan egy évtized Meszlényi Kálmán édesapja halála után, amelynek má­sodik fele abban különbözött az elsőtől, hogy közben a II. világháború feldúlta az egész világot. Szerencsére az ő szülővárosába csak a szele ért el, átfutott azon a front, s akit nem sodort magával, az napról-napra a híreket leste sóvárogva. S amikor a rádió hullámain világgá röppentek azok, az egyik örült, a másik az ajkát rág­ta. Ki-ki hite szerint. Mert az egyik Hitlert vágyta, a másik Sztálint, a harmadik Churchill! Ő meg csak he­herészett, hogy a városháza kézbesítői már marékszámra hordják az adóhátralékosok­nak á felszólításokat. — Ez egy igazi papírhá­ború — mondta hivatalbeli társainak és nagyot nevetett. — Ebben nem bukik orra senki, mint a harctéren, aki­nek a golyó kilyukasztja a tüdejét, csak a körmünk ko­pik, a kézbesítőknek meg a cipőtalpa. De a pengők mégsem csörögnek a város kasszájában. Azután meg sokszor alig tudta visszafogni a hahotát, amikor a háború után már a mill- és a bili-pengősöket nyomtatták, mert az, akinek adótartozása volt, a hátrá- lékot kifizette egy pár tojás árából. Ekkor húsz tojás ára vetekedett egy kis családi ház régi árával. Amikor aztán kiszivárog­tak azok a hírek, hogy a sráznál nagyobb munkáslét­számú gyárakat államosít­ják, örömmel mesélte el hi­vatalbeli társainak féltve őr­zött titkát, és felvillanyozva mondta azoknak: „Telhetet­len disznó volt Mezei Géza, saját testvérét, az apámat fosztotta ki. De most ítélke­zik felette a történelem!” Csak arról nem tudott Meszlényi Kálmán, hogy a nagybátyja eközben agyvér­zésben hirtelen meghalt, és mivel agglegény volt, utóda nem maradt, ezért ő lett az egyedüli örököse, amiről az­tán meg is kapta a közjegy­zői értesítést. És ugyanazon a. napon kézbesítették neki a textilgyár államosításáról szóló határozatot is. Egy ideig hol az egyik, hol a másik okmányt bámul­ta, miközben még fakóbbá vált az arca. Majd hirtelen felugrott, odadobta hivatali társainak az okmányokat és kacagva verte a mellét: „Itt áll előttetek egy textilgyá-, ros. Jól füleljetek: Tex- til- gyá-ros!” Levette a szemüvegét és hosszant törülgette a tenyér­nyi szarvasbőrrel, s pislogva mondta: „Egy ké-se-i bur- zsoá!” • Amazok közben átfutották az okmányokat, és rádőltek az íróasztalokra, mert rázta őket a nevetés...

Next

/
Thumbnails
Contents