Békés Megyei Népújság, 1978. február (33. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-04 / 30. szám
1978. február 4., szombat O Egerben renoválják a török minaretet. A szakemberek kicserélik a megrongált mészkőkockákat, s a felújított minaret a nyár közepén ismért fogadhatja látogatóit (MTI-fotó, Manek Attila felvétele — KS) Évi 44 millió forint termelési érték A Fővárosi Ruhaipari Vállalat fehérneműt gyártó szeghalmi üzeme 1971 óta önálló telepként működik. Időközben megindult a helyi szakembergárda képzése, a gyártmányfejlesztés, valamint újabb beruházásokra is sor került. Mindezek kedvezően hatottak a termelésre. Megszűnt a zsúfoltság, s bővítették a létszámot. Az utóbbi években megváltoztak a piaci igények, a választék a kisebb szériájú és divatosabb, de munkaigényesebb termékek felé tolódott el. Ehhez kellett igazítani a termelést. Ma már főképpen pantallót, fürdőruhát gyártanak, s jelentős az export bérmunka aránya is. Érdemes megnézni a termelési mutatókat, amelyek jól érzékeltetik a fejlődést az 1970-es évek elejétől napjainkig. A befejezett termelési érték 1971-ben 23,6 millió forint volt. Ez a szám tavalyelőtt elérte a 37,6 millió forintot. Az elmúlt évben ismét kedvezően alakultak a mutatók, hiszen a 44 millió forintos termelési érték önmagáért beszél. Ugyanakkor emelkedett az egy teljesített órára jutó termelési érték is. / Egy szövetkezettől 98 ezer májliba „Ha igazán jó termeltetési és felvásárlási eredményről akar írni, keresse Alexy Pált, a Tótkomlós és Vidéke ÁFÉSZ alapegység-vezetőjét” javasolta Fekete Béláné, a MÉSZÖV osztályvezetője. Mitagadás: meglepődtem, hiszen ismereteim szerint ezt a szövetkezet évékig nem jeleskedett termeltetési és felvásárlási eredményeivel. Még jobban csodálkoztam, amikor Tótkomlóson az alapegység-vezető arról tájékoztatott, hogy a szövetkezet 1977-ben 230 százalékra teljesítette felvásárlási forgalmát. Beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy a szövetkezet vezetői felismerték : az ÁFÉSZ csak úgy lesz képes a termeltetésben, majd a felvásárlásban előbbre lépni, ha hozzáértő vezető irányítja ezt az ágazatot. Az igazgatóság Alexy Pál személyében látta annak a biztosítékát, hogy kedvező változás következzen be a szövetkezet felvásárlási tevékenységében. Alig egy esztendő után a 230 százalékos felvásárlási forgalom félreérthetetlenül jelzi: jól választottak az Az erdőterület negyede, több mint 400 ezer hektár van a termelőszövetkezetek tulajdonában, illetve kezelésében s ez az arány a racionális földhasznosítás során felszabaduló, más célra nem használható területek erdősítése nyomán 1990-ig 600 ezer hektárra növekszik; ily- módon az erdőterület csaknem egyharmada kerül a tsz-ek kezelésébe. A ’tsz-ek erdészeti tevékenységének fejlesztése megkezdődött; igyekeznek koncentrálni a termelést és központosítani a gépesítést. A területileg illetékes állami és társadalmi szervezetek szintén igyekeznek elősegíteni a termelőszövetkezetek erdészeti összefogását; erdőgazdálkodási társulatokat, közös vállalkozásokat szerveznek a kölcsönös gazdasági előnyök figyelembevételével. Több megyében -létrejöttek már az első közös termelőszövetkezeti erdészetek. Például Hajdú-Bihar megyéÁFÉSZ vezetői. És most lássuk, hogyan lett az 1976. évi 29 millió forintos felvásárlási forgalomból tavaly 50 milliós teljesítés. Alexy Pál a szakember magabiztosságával válaszolt kérdéseimre. Mint mondotta, öt szakcsoport tevékenykedik az ÁFÉSZ keretében. Közülük négy kisállattartással foglalkozik. Ilyen a baromfikeltető és -nevelő szakcsoport, amely ebben az évben már húshibrid tartására állt át. Ez a szakcsoport 1976-ban 68 ezer, tavaly pedig 75 ezer naposcsibét, ugyanakkor az 1976. évi 846 mázsa baromfi helyett 1977- toen 116 mázsát értékesített. A sertéstenyésztő szakcsoport mintegy 1300 hízót adott közfogyasztásra. A méhészek tavaly 250 ezer forint értékű mézet értékesítettek. A galambtenyésztő csakcso- port is megduplázta 1976. évi termelési értékét. S, amíg két évvel ezelőtt 68 mázsa tollat tudott felvásárolni az ÁFÉSZ, tavaly már 272 mázsát. Ötödik szakcsoportként a kerttársulást említette Alexy Pál. Tótkomlóson és környékén nagyon kicsik a lakóházakben már két társulás működik és Gyulán is megkezdődött a közös tevékenység. Vas megyében a Nyugat- Magyarországi Fagazdasági Kombinát irányításával szervezik a megyei integrált erdőgazdálkodást a tsz-ek. Győr-Sopron megyében az üzemek az erdészeti és faipari egyetemet bízták meg azzal, hogy dolgozza ki a társulás feltételeit. Veszprém megyében már eredményesen működik a Devecseri Állami Gazdaság által vezetett társulás és további 2—3 erdészeti együttműködést terveznek. Zala megyében önálló tsz-erdőgazdaságot kívánnak létrehozni. A MÉM a társulások kialakítását segíti; az állami erdőgazdaságok szakmai irányítással, a tapasztalatok átadásával járulnak hozzá a tsz-erdőgazdálkodás koncentrált fejlesztéséhez. Egész sor erdőgazdaság úgynevezett gesztorgazdaságként segíti majd az, együttműködő termelőszövetkezeteket. •hoz tartozó telkek, de kicsik a kertek is. Viszont a kertészkedéssel szemben nagyon jó lehetőségeket kínálnak a lakóházak melléképületei, a kihasználatlan istállók és más helyiségek: kisállatot nevelni, libát hizlalni. Így került középpontba a szövetkezetnél a kisállattartás. A fejlődés gyorsított ütemére jellemző a már említett kisállattenyésztő szakcsoportok múlt évi eredménye. Ez azonban csak egyik részét jelentette az elképzelt előrelépésnek. A másik lépést egy új állattartási formában, az intenzív ld'baneve- lésben és -hizlalásban látta Alexy Pál. Mint mondotta, gyors cselekvéssel szinte felszámolták a régi módszerre épült libanevelést és -hizlalást. Ezt úgy érték el, hogy az ÁFÉSZ szervezetté tette a naposliba-ellátást. így aztán azok a tenyésztők, akik korábban hagyományos módszerekkel egy szezonban 50, esetleg 100 libát neveltek fel, a naposál- lat-ellátás folyamatossá tétele után kétszer, sőt háromszor többet vállaltak felnevelésre. A nevelés folyamatát 1977-ben 50 ezer naposliba kihelyezésével teremtette meg a szövetkezet. Vagyis 30 ezerrel igényeltek többet a tótkomlósi és környékbeli tenyésztők tavaly, mint 1976-ban. A múlt évben a szövetkezet működési körzetében 288-an foglalkoztak aktívan libaneveléssel. A múlt év végéig 60 ezer májra hizlalt libát vásárolhatott fel az ÁFÉSZ. A 60 ezer liba májprémiuma 7,5 millió forint volt. A többi kisállattenyésztő szakcsoport mellett a libahizlalás fellendülése jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy 1977-ben 50 millió forintos forgalmat érjen el a Tótkomlós és Vidéke ÁFÉSZ felvásárlási ágazata. Ez tehát a története a 230 százalékos teljesítésnek. A múlt évi felvásárlási eredmény biztos alapot teremtett az idei esztendő újabb előrelépéséhez. Ezért is mert a szövetkezet a Me- zőkovácsháza és Vidéke ÁFÉSZ kunágotai feldolgozóüzemével az idei évre 98 ezer májra hizlalt liba leadására szerződést kötni. A Mezőkovácsháza és Vidéke ÁFÉSZ nemcsak naposállattal segíti a tótkomlósiak elképzelésének valóra váltását, hanem a felvásárolt kövér libát is ennek az ÁFÉSZ- nék a feldolgozóüzeme veszi át. Balkus Imre Korszerűsítik a termelőszövetkezeti erdőgazdálkodást Env ráfizetés haszna Részletek a beruházási alapokmányból: A vállalat neve: Békés megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat. A beruházás megnevezése: Békéscsaba, 4-es számú téglagyár. A beruházás helye: Békéscsaba, Két egy házi út. Tervezett kezdés: 1978. január, befejezés: 1980. december. Várható költség: 322 millió 600 ezer forint. Várható veszteség: évi 21 millió fprint. Az ötvenes évek végén számos tanulmány jósolta meg a téglagyár kihalását. Különféle anyagokat ígértek helyette: betont, kohósalakot, gipszet és ki tudná felsorolni mindet. Az volt akkor a vélemény, hogy a tégla, mely már több ezer év óta szolgálta az emberiséget, elavult, korszerűtlen. Azóta már kiderült, hogy tévedtek. A tégla, vagy fogalmazzunk másképpen, az égetett kerámiából készült falazóanyag iránt a kereslet egyre jobban növekszik. Nélkülözhetetlen építőanyag Aligha vitatható, hogy napjaink egyik legnagyobb gondja a lakáskérdés. A lakásprogramban előirányzott céloknak a teljesítéséért mindent megtesz az építőipar, mégis: a tervezett lakások felét sem győzik kapacitással. Marad tehát az egyéni, magánerős építkezés, ilyen módon kell létrehoznunk a nagyobbik hányadot. Aki ismeri a hazai lehetőségeket, az tudja, hogy hosz- szú évekig — sőt évtizedekig — nem fog sokat változni a kislakásépítés technológiája. A falakat továbbra is ' jórészt kézzel rakják, a kisgépek csak az egyéb munkákban nyújtanak segítséget. Ez pedig garantálja a tégla jövőjét. Nincs ugyanis helyette olyan építőanyag, amely viszonylag könnyű, jó hőszigetelő képességű, időtálló és könnyen kezelhető lenne. Nem váltak be azok a kísérletek, melyek középblokkból, vagy nagypanelből akartak családi házakat létrehozni. Az ezekből való építéshez már daruk,- speciális gépek és szakemberek kellenek, ez pedig nagyon megdrágítja a munkát. Ráadásul az építési idő sem csökken az új technológiák alkalmazásával annyira, hogy az megérje a többletráfordítást. Nem volt tehát más hátra, vissza kellett térni a jó öreg falazáanyaghoz, a téglához. Egy iparág átalakul Tégla tehát kell, ez aligha vitatható, de ekkor felmerül egy kérdés: honnan vegyük? Mert hiába van anyagunk, van téglagyárunk, ha nincs emberünk, aki a téglát csinálja. A békéscsabai téglagyárakat csak az elmúlt évben 100 ember hagyta ott, de a vállalat más téglagyáraiban is folyamatosan csökken a termelés a létszámhiány miatt. Tulajdonképpen ezen nincsen 'semmi csodálkozni való. Aki már látott belülről hagyományos technológiával dolgozó téglagyárat, az talán azon lepődött meg, hogy vannak emberek, akik viszonylag alacsony fizetésért elvégzik ezt a rendkívül nehéz munkát. Pontosabban, napjainkban már helyesebb a múlt idő használata. Inkább csak voltak emberek, akik elvégezték, ma már mind többen mennek el kényelmesebb, és ráadásul jobban fizetett munkákra. Új dolgozók pedig nem jönnek. Megszakadt a hagyomány, mely szerint a régi téglagyártó dinasztiákban az apát a fiú követte a kemence mellett. Egyre több téglagyárból fogynak el a dolgozók, az öreg gépeket pedig nem lehet korszerűsíteni, automatizálni. Kihalóban van egy régi, alapvetően kézi munkára épülő iparág. De a tégla kell, úgy is mondhatjuk, hogy kell, mindenáron. És ha a régi módon már nem megy, akkor csak egy megoldás marad; máshogy kell csinálni ! Ez a másként — nyilvánvalóan- — csak egy módon képzelhető el: olyan téglagyárakat kell építeni, ahol kevés ember megfelelő munkakörülmények között sok falazóanyagot tud előállítani. Ez azonban nem köny- nyű, és főleg nem olcsó feladat. A gyártás tulajdonképpen anyagmozgatási feladatok hosszú sorozata, az agyag kibányászásától kezdve a kész áru kocsira rakásáig. A régi módon ezt emberek végezték, ma gépekkel kell felváltani őket. Veszteség és nyereség És most eljutottunk oda, ami ,a bevezető sorokban bizonyára feltűnt: egy új téglagyár, amelyet eleve évi 21 millió forintos veszteségre terveznek. Lehetséges ez? Szabad ilyet csinálni? Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnánk, érdemes megnézni miért lesz veszteséges az új gyár. Arról már írtünk, hogy a hagyományos módon hogyan készül a tégla. Sok kézi munkával, kevés és nagyon régi, nullára írt értékű gépekkel. A nyers téglákat a nap és ß levegő szárítja, alacsony tehát az energiaszükséglet, viszont idényjellegű a gyártás. Alacsonyak a költségek, de nagyon rosszak, majdhogynem embertelenek a körülmények. Ezzel szemben az új, csaknem 330 millió forintba kerülő téglagyárban mindössze 63 ember készít majd évi 40 millió téglát. Ehhez a meny- nyiséghez a régi módon 400 ember kellett. Az új gyárban nem lesznek segédmunkások, csak gépkezelők, beállítok, karbantartók, technikusok és természetesen mérnökök. Az egészségre veszélyes helyeken automati- kák dolgoznak, a gépek irányítása távvezérléssel történik. A bányászástól a készáru rakodásig emberi kéz nem nyúl az anyaghoz. A termelés folyamatos, időjárási tényezőktől független lesz, a nyerstéglákat meleg levegős szárítókban kezelik majd. Csakhogy mindennek ára van, nem is kicsi. A kevesebb ember természetesen kevesebb munkabért is jelent, de nem annyival kevesebbet, mint hinnénk. Az új gyárban magas képzettségű szakemberek lesznek majd, természetesen jóval magasabb fizetésért, mint a segédmunkások. De a döntő költségtényező nem ez. A ráfizetés oka az, hogy a korszerű gyártás rendkívül magas eszköz- és energiaigényű. A régi gépeknél már régen nincs amortizáció, az újaknál ez sok tízmillió forint évente. Drágább a javítás, a karbantartás és magasabb lesz az energiafogyasztás. Mindezek együttesen azt eredményezik, hogy a gyártás nemcsak korszerűbb, hanem sokai drágább is lesz. Pontosan annyival, hogy ez — jelenlegi árakon számolva — évi 21 millió forintos veszteséget jelent majd a vállalatnak. Az egyik kérdésre tehát már válaszoltunk, de nyitott még a másik: szabad ilyet csinálni? Ez azonban — tulajdonképpen — nem kérdés, mert nincs választási lehetőségünk. Ha kell a tégla — márpedig kell —, akkor azt csak ilyen módon, korszerűen, de sajnos drágán tudjuk gyártani a jövőben. A veszteség azonban csak látszólagos. A vállalati szintű ráfizetést alaposan indokolja ugyanis, hogy ha a szükséges téglamennyiséget importból szereznénk be, akkor ez a 21 millió többszörösébe kerülne a népgazdaságnak. De ez még mindig nem a legfontosabb indok, az ugyanis pénzben nem fejezhető ki. A jobb munka- körülményeket, a dolgozók egészségét nem mérhetjük forintokban. Példa tehát ez a veszteség. Példázza azt, hogy nálunk nemcsak jelszó: legfőbb érték az ember. Lónyai László A Mezőberényi Műszaki és Vasipari Szövetkezet nyomdaüzemében síknyomó gépen ofszeteljárással készül a fémtálcák és gyerekjátékok mintázatának nyomása. Az elmúlt esztendőben 5 millió forint értékben exportáltak ezekből a tálcákból főként nyugati országokba Fotó: Veress Erzsi
