Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
1978. Január 8., vasárnap NÉPÚJSÁG f í i/chiCUtMOLa^, Pofon Senkinek sem ajánlom követésre a nevelési módszereimet, mégis leírom az alábbi történetet, hátha van az ügynek némi általános tanulsága is. Bevezetőben el kell mondanom, hogy egyik diplomám szerint középiskolai magyar tanár is volnék, tehát pedagógiai ismerettel illene rendelkeznem. Mégse jutott soha eszembe, hogy iskolában tanítsak, s ennek egyik oka az, hogy nem vagyok biztos benne, vajon a szívemhez közelálló gyerekeket, ha már nagyon megérdemlik, néha nem náspágolnám-e el úgy istenigazából. Tulajdon gyerekeimet is inkább túlcsorduló szeretettel próbálom eligazítani az élet dolgaiban, s szerencsére csak nagyon ritkán van szükségük egy-egy nyaklevesre. Ezen kevés alkalmak egyike következett be az elmúlt héten, amikor magzataim hazahozták féléves bizonyítványukat. Elcsattantak a címben jelzett pofonok, nem is kevés, és nem akármekkorák. Fiamnál már régóta érett a dolog egy alapos verésre. Osztályfőnöki figyelmeztetések jelezték, hogy az iskolában nem bír az energiáival, s erejét nem mindig a közösség javára fordítja. Sokszor nagyon komolyan beszéltem a fejével, s néha azt reméltem, majd csak kilábal a hullámvölgyből (velünk, felnőttekkel is előfordul ilyesmi). Most viszont kiderült, hogy nemcsak a magatartással van hiba, hanem a tanulás sem megy valami fényesen. Ráadásul év közben szemérmesen hallgatott a szépen gyarapodó négyesekről, s még dicsértette magát a bevallott jó jegyekért. Ha pedig valaki nem őszinte, az túl sok simogatást sem érdemel... Zengett a ház fiam bőgésétől, amikor betoppant a nővére. Helyette is szégyellem magam, hogy nyurga kamasz lányom még mindig pofozni kell. Szelídnek csöppet mondható „beszélgetésünk” idején egy szép szeptemberi nap emléke jutott eszembe, amikor a gimnáziumi évnyitón felmentünk leendő osztályába, s kiderült, hogy a második emeleti tanteremben pont abban a pódban fog ülni, amelyet 25 évvel ezelőtt én is koptattam. A ragyogó kora őszi délelőttön elmentünk a Körös presszóba, és felnőttes komolysággal beszélgettünk arról, hogy milyen sok örömöt hozhatnak a diákévek, ha az ember az élső naptól kezdve komolyan veszi a tanulást. S a szeptemberi nagy nekibuzdulásból íme kikerekedett egy csapnivaló félévi bizonyítvány. Legjobban az a tündéri nyugalom bőszített fel, amely- lyel lányom közölte, hogy osztályában milyen sokan vannak a nála is gyengébbek. Sose kívántam lehetetlen dolgot a gyerekeimtől. Meggyőződésem, hogy boldog emberek lehetnek, ha gyári munkások, bolti eladók, vagy vasutasok válnak belőlük, de a rájuk bízott feladatokat mindig a legjobb tudásuk szerint végzik el. Es mivel most semmi más dolguk nincs a tanuláson, saját képességeik kibontakoztatásán kívül, ezért tanulniuk kell, teljes energiával. Szeretném én őket akkor is, ha gügye, félnótás srácok volnának, de mivel nem azok, hát kötelességük a saját mércéjükhöz igazítani igényeiket. Kicsit ludasnak érzem tmagam is a „makarenkói pofonok” miatt. Bevallom,’ nem figyeltem oda eléggé a gyerekek munkájára. Bár azt is felhozom mentségül, hogy például a mai gimnáziumi kémiaanyaghoz hozzá se konyítok. Felejtettem én is, a világ is sokat változott az elmúlt évek során. Egyébként pedig az a véleményem, hogy nem a szülőnek kell újra megtanulni a gyerekek tudományát, hiszen ha esztergályos lesz belőlük, nem állhatok helyettük a munkapad mellé, s ha orvosi hivatásra vágynak, nem nekem kell operálnom helyettük. Az a dolgom, hogy a lehető legjobb feltételeket biztosítsam emberré válásukhoz, s ez ügyben egy kicsit jobban együtt kell dolgoznom a gyerekeket irányító pedagógusokkal. Mint szülő megengedhetem magamnak, hogy néha eldöngetem utódaimat. Remélem nem nagyon lesz szükség erre a megszégyenítő módszerre. Andódy Tibor Autó - motor A hólánc haszna Annáik ellenére, hogy ma már kifejezetten havas, jeges utakra készült profilú, esetenként acélszögekkel ellátott gumiabroncsok is fel- szerelhetők a gépkocsira, a „jó öreg” hólánc sem ment feledésbe. A városi ember többnyire nélkülözni tudja ugyan, de a vidék útjait járók számára ma is a legolcsóbb és legkönnyebben segítséget nyújtó eszköz télen. A hóláncot mindig a hajtott kerekekre kell felszerelni, úgy, hogy a földre kinyitva leterített láncra a gumival ráállunk, s azután jobbr ól-balról ráemelve az abroncsra, összekapcsoljuk a láncágakat. Persze lehet mind a négy kerékre is hóláncot tenni, így fékezéskor sem érheti meglepetés az autóvezetőt. A hóláncot csak annyira lazán szabad felerősíteni a gumiabroncsra, hogy azon „vándorolni” tudjon. Ez javítja a lánc kapaszkodóképességét és kíméli a gumiabroncsot. A felszerelés élőit azonban meg kell győződni róla, hogy a futómű beruházásakor, a kormány elfordításakor elfér-e a lánccal megnövelt szélességű és átmérőjű kerék a kocsiszekrény alatt? A lágy hó ideális közeg a kerékre szerelt lánc számára. A kemény hó is csak kevéssé veszi igénybe. A jeges út már valamivel jobban koptatja, a hó és jég nélküli útfelület pedig gyorsan tönkreteszi a láncot. Bármilyen útviszonyok között haladjon is az autó, a hólánc megkopott szemeit késedelem nélkül ki kell cserélni, a menet közben elszakadt lánc ugyanis komoly károkat okozhat. Néhány tartalékszem tehát mindig legyen a szerszámosládában. A hólánc gondos kezelést, megfelelő ápolást igényel. Bezsírozni, olajozni sohasem szabad, mert az árt a gumiabroncsnak. Ellenben meg kell tisztítani és tökéletesen szárazra kell törölni az abroncsról való leszerelés után. Legjobb úgy eltenni a következő használatig, hogy egy, a lánc hosszával megegyező szövetcsíkra fektetjük rá a kiterített láncot, majd az egészet összetekerjük, s gumiszalagokkai rögzítjük a csomagot, amelynek ősztől kezdve tavaszig a csomagtartóban van a helye. B. I. Textíliák festésével már a legrégibb történelmi időkben foglalkoztak. A jávai batikolt szövet az egész világon ismert egzotikus és keresett textília, és ma is komoly kiviteli cikke, szülőhazájának (MTI Külföldi Képszolgálat — KS) Elégetés, fővétel, vízbefulllasztás, megkövezés, boszorkányimáglyák Létezett-e és létezhetett-e olyan ember a világon, akinek természetfölötti hatalma van, s ezért varázslatra és egyéb „bűbájosságra” képes? Egyszóval: boszorkány. Nos, már régen tudjuk, hogy boszorkányok csak a me- ' sékben vannak. De volt idő, amikor hittek létezésükben .., A .babona a boszorkányokat mindig az ördöggel hozta kapcsolatba. VIII. Ince pápa 1484. évi bullája így ír erről: „Tudomásunkrajutott, hogy mindkét nembeliek egész tömegesen érintkeznek a pokol démonaival, s hogy varázslásaik által embereket és állatokat kínoznak. Megrontják a házaságyat, megsemmisítik az asszonyok magzatjait és az állatok szaporodását, semmivé teszik a gabonát a földeken, a termést a szőlőkben, a gyümölcsöt a fákon, és a füvet a mezőkön.” Akikre rámondták, hogy boszorkány, szörnyű kínvallatásoknak vetették alá, hogy bevallja rettenetes bűnét. A teljes szigorral foganatosított kínvallatások nyomán a vádlottak „csodálatos” egy- behangzósággal vallottak. FÖÖRDÖG KECSKEALAKBAN Egyformán vallották, hogy amikor az ördög őket meglátogatta, mint díszes ifjú jelent meg, toliakkal ékesítve, azután levetkőzött. Ekkor a vádlott megkötötte vele a szövetséget: lemondott Istenről és engedelmességet fogadott az ördögnek. Ekkor megkeresztelték, nevet kapott, hátgerincét vagy egyéb testrészét megjelölték. Összejöveteleiket erdőkben, fák alatt, akasztófáknál vagy hegyen tartották. Ilyenkor bedörzsölték magukat boszorkánykenőccsel, ittak a boszorkányitalból, meztelenül nyargaltak seprőn, ge- reblyén, guzsalyon stb. Néha az ördög jött el értük. A boszorkányszombati gyülekezetre minden boszorkány a szeretőjével jelent meg. A főördög kecske- alakban, emberi arccal egy dombon ült, körülötte a többiek. Térdhajtással, kezének és- hátsó felének megcsóko- lásával kellett hódolni előtte. A legszebb nőboszorkányt a főördög boszorkánykirálynővé nevezte ki. Azután lakmározás következett; az ételt só és kenyér nélkül fogyasztották, a bort lófőből itták. Következett a boszorkánytánc. A párok egymásnak hátat fordítva járták, a zenész egy fán ült és kezében hegedű helyett lófejet, síp helyett fütyköst vagy macskafarkat tartott. Az ünnepély végén a főördög hamuvá égette magát, ezt szétosztották a boszorkányok között, hogy azzal károkat okozhassanak. Ezután a boszorkányok eltávoztak. A kicsikart vallomások alapján Európában ezreket ítéltek máglyahalálra. KALMAN IS HITT BENNÜK A középkori Magyarországon is elevenen élt a boszorkányságba vetett hit, és számos törvényt hoztak ellenük. Már I. István törvényei elrendelik: „aki varázslással ártott valakinek, adassák át az ártalmat szenvedett félnek, s az bánjék vele tetszés szerint”. Az állattá váló boszorkányokról, az ún. strigákról azt írja elő I. István, hogy vigyék el őket a paphoz, részesítsék vallási oktatásban, s csak ha harmadszor is visszaesik, akkor bánjanak el velük a bírák. I. László törvénye egy kalap alá veszi a strigákat a rossz erkölcsű nőkkel, s elrendeli, hogy a püspök ítélkezzék felettük belátása szerint. ' Könyves Kálmán törvénye azonban már a következőket rendeli: „A strigák felől pedig, akik nincsenek, ne follyék vizsgálat.” Ezt — mint Kulcsár Zsuzsa: Inkvizíció és boszorkányperek című munkájában olvashatjuk — sokan arra magyarázták, hogy Kálmán király nem hitt a boszorkányok létezésében, s ezzel több í ívszázaddal megelőzte korát. A dolog azonban úgy áll, hogy Kálmán is hitt a boszorkányokban, Varázslókban, de a strigák létezését az egyház tagadta, s \ mint régi pogányvallások maradványát, tiltotta a strigáktan való hitet. AZ 1728-AS SZEGEDI PtfR A leghírhedtebb magyarországi boszorkánypör 1728- ban zajlott le Szegeden, amelynek iratait hosszú-hosz- szú időn át titkos anyagként kezelte a városi tanács. A súlyos gazdasági és társadalmi hátterű port a század- fordulón először Reisner János : Szeged története című munkájában ismertette; ugyancsak összefoglalót közöl a nagy perről Kulcsár Zsuzsa is már idézett művében. A nincstelenek, a koldusok és csavargók száma jelentősen megnőtt Szegeden az 1700-as évek első évtizedeiben. A régebbi lakosság és az újonnan betelepültek között mindennaposak voltak az összetűzések. A kun puszták birtoklása kerül perlekedés tört ki a város és a püspök között. A királyi kamara is szüntelenül viszálykodott a városi hatóságokkal. Az adókat kíméletlenül emelték. Aszályos évek követték egymást, és a rossz gazdasági helyzet következtében elkeseredett politikai villongások dúlták fel a város békéjét. A papok hangos szóval hirdették: minden baj a nép bűnéből fakad, ezek miatt érzi a város az Ür sújtó kezét; gyakran emlegették az ördögöt és a vele cimboráló gonosz embereket. Ezeket a rémhíreket támasztotta alá az, hogy az egyik kuruzsló bábaasszonyt, Kökénynét, a pap három ízben is elkergette a gyóntatószékből, de végül mégis áldozott. A pletykák szerint ő és még néhány hasonló vén- asszony és koldus varázslást űzött a szent ostyával, ezzel is szolgáltak az ördögnek. Végül is Kökénynét a hatóság letartóztatta és valla tóra fogta. Az öregasszony tagadott, de a kihallgatott 32 tanú rengeteg vádat hordott össze ellene: sokakat rreg- rontott; egy szülő asszonyt, akire haragudott, annyira tönkretett, hogy az gyeime- kestől meghalt; ő okozta a szárazságot is. A tanúk persze másokra is vallottak. így csakhamar újabb letartóztatások következtek. A városi hatóság vízpróbát rendelt el. (Vízpróba: az ártatlan alámerül, a bűnös a felszínen marad.) A foglyokat kivitték az Alsó-Tisza-partra — olvassuk Kulcsár Zsuzsa könyvében, amelyre a továbbiakban is támaszkodunk —, s aszi-. get innenső oldalán, a keskenyebb és sekélyebb mederben összekötözve vízbe mártották őket. Három idős asz- szony vízbe fúlt, a ';öbbi részben a felszínen maradt. A vízbe fúltak holttestét — annak ellenére, hogy a vízpróba ártatlanságukat bizonyította — megégették mint boszorkányokat. KÔKËNYNË BEISMERŐ VALLOMÁSA A vízpróba után újra kihallgatták a rabokat, most már kínzást is alkalmaztak. Ezzel aztán sikerült beismerő vallomásokat szerezniük. Kökényné négyszeri kínzás után bevallotta, hogy eladta lelkét az ördögnek, eljárt a boszorkányszombatra, rontott és varázsolt. Megnevezte társait is, köztük több javasasszonyt, koldust — és a város leggazdagabb emoerét, Rózsa Dániel volt főbírót, feleségével együtt. A vádlottak mind azt vallották: a 82 éves Rózsa Dániel volt a boszorkánykapitány. A hatóság erre őket is letartóztatta. A kínzás minden vádlottat „beismerésre” bírt. A vádlottak elmondották, hogy igenis szerződést kötöttek az ördöggel, aki bakkecske vagy bika alakjában jelent meg előttük, megcsókolták a homlokát és a farát, megtagadták Istent; az ördög ezután emberi alakban közösült velük. Azért léptek kapcsolatba a gonosszal, mert jobb életet, gazdagságot akartak. Sok kárt okoztak, gyermekeket, terhes asszonyokat rontottak meg, a szentelt ostyát nem tudták lenyelni, ezért kiköpték, elásták; háromszor évente a Gellért-hegyre repültek. „A vallomásokból kitűnik, hogy a bírák azt szedték ki a vádlottakból, amit akartak. De még így is szeget üthetett volna a fejükbe néhány vallomás teljes képtelensége, továbbá az, hogy semmiféle, a pörben említett .tárgyat nem találtak. A vádlottak száma a szegedi boszorkánypörben tizennyolcra emelkedett. Ezek közül majdnem mind szegény koldus, bábaasszony, kegyelemkenyéren élő öreg; még a dúsgazdag Rózsa Dániel volt főbíró is szegény juhászlegény volt, s csak később emelkedett Szeged leggazdagabb emberévé, ezért rendkívül sok irigye volt, még a városi tanácsban is. TIZENNÉGY VÁDLOTTRA: HÁLÁL Hamarosan megszületett az ítélet. Tizennégy vádlottra halált szabtak. Kivégzésük előtt még egyszer megkínozták őket, hogy újabb neveket kapjanak tőlük. Hogy Rózsa iránt milyen nagy gyűlöletet (vagy féltékenységet) érzett a tanácsosok egy csoportja, arra jellemző, hogy néhányan nyilvános megkínzásra szavaztak, de kisebbségben maradtak. Az ítéletet egy hónap múlva hajtották végre. Egy élítélt kivégzését egyelőre elhalasztották, mert áldott állapotban volt. A többi tizenhármat kivezették a ma is „boszorkányszigetnek” nevezett helyre. Ott már állt a három máglya, jó magasra halmozva, közepükön cölöppel. Körös körül ott tolongott a város apraja-nagyja. Az egyik asszonynál a tanács „kegyelemből” engedélyezte a lefejezést, s csak a holttestét vetették máglyára. A többieket — hat férfit és hat nőt — négyesével a cölöpökhöz kötözték s csakhamar felcsapott a láng. De nem ez a szegedi por volt az utolsó az akkori Magyarországon. Nagykárolyban 1745-ben még elítéltek boszorkányokat. Végül a kormányzat 1768-ban adta ki a rendeletét, hogy csak akkor szabad boszorkánypert indítani, ha a vádat igaz bizonyítékok támasztják alá. A boszorkányüldözés, a boszorkányperek sötét fejezetei az emberiség történelmének. „Nemcsak azt kell tekintetbe venni, hány ember pusztult el miattuk, hány embert tettek szerencsétlenné, hanem azt is, sőt elsősorban azt, hogy milyen szörnyű hatást gyakoroltak, milyen erőteljesen segítették a hanyatló feudális rend fenntartását, a nép elnyomását és gúzsba kötését, hogyan terjesztették a tudatlanságot, vak rémületet, babonát, mennyire akadályozták a tudomány fejlődését... A haladás erői azonban feltartóztathatatlanok, s mint ahogy nem volt hiábavaló azoknak a bátor férfiaknak a küzdelme, akik harcba indultak a szent törvényszék és a boszorkánypörök ellen, nem hiábavaló ma sem, hasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között a további küzdelem a tudatlanságba maradiság éllen”. Kulcsár Zsuzsa másfél évtizeddel ezelőtt megjelent tanulmányának sommázatával ma is egyet lehet érteni. Dér Ferenc
