Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

1978. január 8., vasárnap o Olykor megpróbálok visz- szaemlékezni első érintkezé­seimre a világgal, azzal a reménnyel próbálok emlé­kezni rá, hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elra­gadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpíthet visz- sza, s felidézheti azt, amit később, már érett emberként, sohasem éreztem ilyen tisz­tán és élesen. Hány éves koromból van­nak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Urálban, az orenburgi sztyeppén? Ami­kor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tud­ták pontosan emlékezetembe idézni réges-régi gyermek­korom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb bol­dogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatevő érintkezé­se volt a jelennel, az örök­re elveszítetté az örökkéva­lóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos fel­buzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visz- szavitt, az áttelepülés korá­ba, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékes­szürke holdfényben, s a po­ros utakon haladó sok sze­kér csikorgása a tücskök ősi cirpelésével keveredett, amelyeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltöttbe, s nappal a tájat perzselte a gonosz nap, míg izzóan szá­raz lett a lószaggal átjárt le­vegő? ' Az első, amire emlékszem — egy párás üde kora reg­gel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fü, s egy ma­gas folyópart, ahol valószí­nűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg puha holmi­ba, valószínűleg báránybőr bundába bugyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szoro­san körém verődött csapa­tában (nem is volt testvé­rem), mellettük pedig, szin­tén valami sötét ruhába bu­gyolálva (csak falusi fejken­dőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ül. Kissé fölénk hajol, mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajpali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valameny- nyien megbűvölten bámul­juk a túlsó parton a fű kö­zül felkelő hatalmas, égővö­rös napkorongot, amely való- színűtlenül lángol, sugárper- metet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi valamennyien boldog szót­lanságban, a várakozás tit­kos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reg­geli melegével, amelyet már érzünk a névtelen szityeppi folyó harmattól nedves part­ján. És csodák csodája — mint a moziban vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót látok, fölötte a napot, és magunkat azon a dombon, valamennyiünket, balról' jobbra hajolva, sötét csapa­tunkat a hajnali hűvösség­ben báránybőr bundába bur­kolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk maga­sodva — mintegy kívülálló­ként látom, de egyetlen arc­ra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jó­ságos foltot érzékelem, és vé­dett gyermeknek gondolom magam meg furcsa, megha­tott szeretetet érzek a nagy­anyó és a folyóparton fel­táruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagy­anyó vagy dédanyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébren- lét-félálom e parányi szi­lánkjára lágy ölelésű, ki­mondhatatlanul nyugodt boldogságot -érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap — amely­Jurij Bondarev: A SZTYEPP Csabán hogy csinálják? Németh Endre rajza lyel már találkoztunk, ame­lyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk va­lahová. De hová? Kétszeresen furcsa : em­lékszem az útszakaszok meg­világítására, szagára, emlék­szem, mennyi idő alatt tet­tük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeret­len szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév kö­zelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosó­dó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és ker­tekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pon­tosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhá­nyást, a faragott ablakokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a fo­lyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, kö­rülöttem pedig a nyirkos le­vegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg sza­ga — ezek a csodálatos sza­gok, amelyek olyan örökké­valók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrő­en nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének fel­buzdulása? Már felnőtt ko­romban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pe­dig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a vi­lágon. Helyesebben szólva — nekem így tűnik —, ő nem emlékezett arra a nap­ra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjsza­kára, amely örökre megma­radt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kó­válygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csilla­gos sötét égbolt is, s az ég félelmetesen óriási meg egy­ben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan viliództak, mozogtak, izzot- tak és titokzatosan átrende­ződtek a csillagzatok, ma­gasban tündöklő fehér füst­ként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, bol­dog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban ... De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól el­szoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Ki­mondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek oda- fönt kitárulkozó egész feke­te, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fé­mes tücsökcirpelés töltöt­te be: féktelen, szenvedé­lyes, pillanatra sem szűnő ének, és. nekem úgy tűnik, mintha a szikrázó Tejút fenséges csillogása ezüstö­sen fúródna a fülembe... Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgóit és ütemesen haladt a sze­kér, a por lassan rátelepe­dett a kerekekre, az oda- ■ lent cammogó láthatatlan lo­vak halk, nedves prüszkö- lése hallatszott, széna és kel­lemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatatlan csil­lagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.” ­Azután megmozdult mel­lettem az apám, hallottam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájának is­merős és fanyar szagát — alakja homályosan feketél- lett —, felült a szénán, kö­rülnézett, a halványan fe­hérlő útra pillantott, óvato­san felvette a puskáját, és könnyed vas-koppanással el­húzta a závárt, kivette a tá­rat és újra bekattintotta, s kabátja ujjával megtörülte a töltényeket. Azután foj­tott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás is előfordul: há­rom nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel ké­sőbb fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell megölni? Huszonegy éves korom­ban, amikor a háborúból ha­zajöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Gellért György fordítása Szociográfiai irodalmunk klasszikus darabjai példáz­zák: e műfaj egyik legfonto­sabb értékteremtő lehetősége a szülőföld, a szűkebb haza gondjairól szóló tanúságtétel, a sz'emélyes vallomás. Illyés Gyula műve, a Puszták népe, Darvas József harmincas évekbeli szociográfiái (A leg­nagyobb magyar falu, Egy parasztcsalád története), Ve­res Péter hajdúsági tudósí­tásai egyaránt idézhetők pél­daként : valamennyiben ott vibrál a gyermekkorban fel­szívott élményanyag, s ott a hevület is, mely az elkötele­zettség megváltásának egyik formája a százados bajok nyerseségükben, életszerűsé­gükben történő felrajzolása­kor. Ilyen mű a Csák Gyuláé is, a Magyarország felfedezé­se c. sorozat egyik újabb kö­tete, A szikföld sóhaja. Ben­Bibliotheca Bekesiensis, Üj Auróra, s antológiák sora... Jó, jó, Békésben a Kner és a Teván Nyomda által van hagyománya a helyi kiadás­nak és szép könyvnek, de hogy most, a hetvenes évek­ben ilyen erős legyen a vi­harsarki könyvkiadás?! Mondják a barátaim Veszprémben, Székesfehér­várott, s bármerre járok e kis hazában. A most épp Veszprémben élő Botár At­tila (költő, rendszeresen kö­zöl a központi folyóiratok­ban, legutóbb a Tengerlátó című versantológiában sze­repeli) állandóan azzal nyaggat, menjünk már el együtt Csabára. Nem egy-két napra, hanem néhány hétre, hogy megismerhesse a csabai szellemi életet. Mivelhogy nagyon kíváncsi rá, hogy csinálják Csabán. Hogy van folyóirat, van könyv, szóval ami neki: minden! Vaderna József, a Fejér megyei lap újdonsült újdon­dásza, első verseskötetét. az 1978-as könyvhétre jelenteti meg a Szépirodalmi, hasonlót emleget. Mert, hogy ő se ér­ti: amit nem lehet a száz­ezres Fehérvárott, vagy az egyetemi város Veszprém­ben, miért lehet Csabán... Azt mondja Vaderna, 1971- ben megvette az 57 vers cí­mű csabai kötetet. Nem di­csérte: e kis füzet nem volt képes megmutatni a három szerző „költői arcélét”. Nem tudta őket (elnézést, min­ket. ..) szétválasztani, elkülö­níteni. ne szülőfaluja: Püspökladány múltját, s jelenét, a szikföl­dek népének múltbeli,.s mos­tani sorsát, helyzetét írta meg. A könyv írója számunkra ismeretlen világra nyitott ab­lakot. Azt a tenyérnyi ország­részt fedezi fel, amerre — sajtos — „nemigen utaznak honi üdülők”, s amerre „nincsenek útvonalai a bel­földi turizmusnak.” Pedig — s ezt hittel és meggyőződéssel vallja Csák Gyula — „a Püs­pökladányban felhalmozó­dott életanyag gyümölcsöző­en gazdagíthatja országunk­ról, önmagunkról gyűjtött is­mereteinket.” A könyvet végigolvasva, maradéktalanul osztjuk a hittel teli, vallomásos for­mában sugallt végső konk­lúziót: olyan világ tárul elénk, amely látszólagos zárt­sága, érdektelensége ellenére figyelemre méltó, s gondol­kodásra serkent. A jó szemű, s a maga világa felé is tekin­tő olvasó a püspökladányi sorsok, a régvolt idők, s a ma mindennapjainak rajza mö­gött saját élményeire gondol, és tulajdon, hasonlóan ki­csinynek tűnő, de a nagy egészben mégis fontosnak tetsző világát 1 is eképpen szemléli. A könyv legmegragadóbb részletei kétségtelenül a személyességben gazdag, val­lomást tartalmazó fejezetek, önnön sorsának alakulását előadva a püspökladányi sze­gényemberek életét tárja fel előttünk Csák Gyula: a múlt megannyi szándékát, remé­nyét, de leginkább keserűsé­geit. A „tanyasi élet” képe azért lett éppoly megrázóan igaz, mint a „Darányi-telep” sárba húzó, keserves létezést jelentő valóságról szóló tudó­sításé, mert az író által meg­élt és megszenvedett élet té­nye áll mögötte. S a felfede­zett, múltbeli valóság tanul­ságait is ez hitelesíti, hisz Csák Gyula igazán a legava­— Érdekes... A nevek megragadtak bennem, ? ha azóta találkozom velük, kí­váncsian olvasom... Mert erre jó volt az 57 vers. S hasonlóképp ennyire képes a többi, azóta megje­lent csabai könyv és füzet. S mivel ezt kívülálló mondta, azt hiszem, megszívlelendő. Ügy gondolom, valahogy így: önálló, egy szerzős kiadvá­nyok is kellenek! Mert ezt várják — mondhatom, mert járom az országot: szerte az országban. Az önálló könyv­kiadásnak ezt az útját járja Kecskemét (Forrás Köny­vek), s most Sopronban is hasonlót terveznek. S ha szabad még javasol­nom (a Dunántúlról a Ti­szántúlra, tehát: haza!): mivel Békéscsabának immár nemcsak a csabai kolbász meg az Előre Spartacus ré­vén vannak hívei szerte az országban, hanem irodalmi élete okán is, összehívhatnák egyszer Csabára mindazon írókat, költőket, művészeket, akik ugyan nem békési szár­mazékok, ám igen-igen ér­deklődnek, hogyan is csi­nálják Békéscsabán... Netán egy gyulai várszínházas nyá­ron, hogy a kép még telje­sebb legyen. Hogy ne csak a Csabáról elszármazott „őrült csabaiak” tudósításaiból érzékeljék, ho­gyan, s miért is csinálják így Csabán. tottabbként fogalmazhatta meg e világ felszabadulás előtti korszakáról az alap­igazságot: „eleve kijelölt üresjáratokban furikáztak az energiák és mindvégig csak önnön mennyiségükben ma­radtak meg, s nem termeltek új minőséget”. A jelen Püspökladányáról készült tudósítás viszont ar­ról győzi meg az olvasót, hogy alapvetően változott a világ itt is a felszabadult or­szág három évtizedes törté­nelme során. Ennek a jelen­nek eredményeit — s ez szükségszerű — az imént jel­zett múlt kontrasztjában te­szi igazán érzékletessé a szer­ző. Azzal, hogy leírja: „La­dány régebbi múltjáról szól­va említettem..., hogy fő­képp a technikai és civilizá­ciós fejlődésnek, meg a roha­mos városiasodásnak ebben a századában mennyire fájdal­masan nyilvánvaló ténnyé lett, hogy a paraszti életmód­ba börtönzöttek elmaradtak a társadalom más rétegeitől... Manapság ezzel szemben ... csaknem a fordítottját leljük a korábbi helyzetnek. Most éppen a parasztság az, amely kezében tartja, alkalmazza a ladányi termelőmunkában föllelhető legfejlettebb tech­nikát, tehát az emberi gon­dolkodásmódnak a korszerű termeléssel összefüggő köve­telményeit”. Ez a jelen sem gond nélkül való persze. Mert amíg egy­felől Ladány is a „városiaso­dás vonzásába” került, s la­kói a jólét tekintetében na­gyot léptek előre, addig „a település összlétszámához képest” igen nagy itt még azoknak-a száma, akik „szel­lemi létezést tekintve szinte csak vegetálnak”. Ezt a kontrasztot kiiktatni nem könnyű feladat. Ebben segített és segít a szerző fa­lujának, mert a könyvben a Ladány elé tartott tükörkép a legnemesebb értelmű biz­tatás lehet... Lőkös István Rudnay Gyula: Nagybábonyi utca Sarusi Mihály Téka A szikföld sóhaja Csák Gyula szociográfiája a „Magyarország felfedezése” című sorozatban

Next

/
Thumbnails
Contents