Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
1978. január 8., vasárnap o Olykor megpróbálok visz- szaemlékezni első érintkezéseimre a világgal, azzal a reménnyel próbálok emlékezni rá, hogy ez a boldog csodálkozások, a kusza elragadtatás és az első szerelem naiv idejébe röpíthet visz- sza, s felidézheti azt, amit később, már érett emberként, sohasem éreztem ilyen tisztán és élesen. Hány éves koromból vannak az első emlékeim? És hol lehetett ez? Az Urálban, az orenburgi sztyeppén? Amikor apámtól és anyámtól ezt kérdezgettem, ők nem tudták pontosan emlékezetembe idézni réges-régi gyermekkorom részleteit. Akár így volt, akár úgy, sok évvel később értettem meg, hogy a legnagyobb boldogság pillanata, amelyet a tudat elkapott és mintegy megállított — ez a tovatűnt pillanat csodatevő érintkezése volt a jelennel, az örökre elveszítetté az örökkévalóság igazi szépségével, a gyermekié a felnőttel, mint ahogyan a pompás álom egyesül a valósággal. Viszont első érzésem talán elődeim, őseim vérének homályos felbuzdulása, a vér szava volt, amely több évszázaddal visz- szavitt, az áttelepülés korába, amikor éjjelente vad, rabló szél száguldozott a sztyeppék fölött, csapkodta, tépdeste a füvet a kékesszürke holdfényben, s a poros utakon haladó sok szekér csikorgása a tücskök ősi cirpelésével keveredett, amelyeknek kísérőzenéje roppant térségeket töltöttbe, s nappal a tájat perzselte a gonosz nap, míg izzóan száraz lett a lószaggal átjárt levegő? ' Az első, amire emlékszem — egy párás üde kora reggel, a harmattól roskadozó, harsogóan zöld fü, s egy magas folyópart, ahol valószínűleg éjszakai átkelés után pihentünk meg. Ott ülök a fűben, valami jószagú, meleg puha holmiba, valószínűleg báránybőr bundába bugyolálva, ott ülök fivéreim és nővéreim szorosan körém verődött csapatában (nem is volt testvérem), mellettük pedig, szintén valami sötét ruhába bugyolálva (csak falusi fejkendőjére emlékszem világosan) egy szelíd, csöndes, kellemes, egyszerű nagyanyó ül. Kissé fölénk hajol, mintha régóta melengetne és védelmezne testével a hajpali hidegtől, ezt teljesen világosan látom és érzem — és mi valameny- nyien megbűvölten bámuljuk a túlsó parton a fű közül felkelő hatalmas, égővörös napkorongot, amely való- színűtlenül lángol, sugárper- metet hint a szemünkbe, s visszatükröződik a víz rózsás mozdulatlanságában, és mi valamennyien boldog szótlanságban, a várakozás titkos szertartásos örömében olvadunk egybe a nap reggeli melegével, amelyet már érzünk a névtelen szityeppi folyó harmattól nedves partján. És csodák csodája — mint a moziban vagy álmomban, magas dombot, füvet, folyót látok, fölötte a napot, és magunkat azon a dombon, valamennyiünket, balról' jobbra hajolva, sötét csapatunkat a hajnali hűvösségben báránybőr bundába burkolózva, és azt a nagyanyót vagy dédanyót fölénk magasodva — mintegy kívülállóként látom, de egyetlen arcra sem emlékszem. Csupán a kendő alatt a fehér, kerek — nem is arcot, hanem jóságos foltot érzékelem, és védett gyermeknek gondolom magam meg furcsa, meghatott szeretetet érzek a nagyanyó és a folyóparton feltáruló reggel szépsége iránt, s a reggel elválaszthatatlan a később sosem látott nagyanyó vagy dédanyó jóságos arcától... Amikor pedig a félébren- lét-félálom e parányi szilánkjára lágy ölelésű, kimondhatatlanul nyugodt boldogságot -érzek, mintha a világ nyájas jósága tárult volna föl előttem, abban a pillanatban, amikor a fű közül felkelt a nap — amelyJurij Bondarev: A SZTYEPP Csabán hogy csinálják? Németh Endre rajza lyel már találkoztunk, amelyet már láttunk valahol, amikor sokáig utaztunk valahová. De hová? Kétszeresen furcsa : emlékszem az útszakaszok megvilágítására, szagára, emlékszem, mennyi idő alatt tettük meg, és arra, ahogyan vártam a lassú közeledést egy sosem látott és ismeretlen szépséghez, az ígéret földjéhez. És emlékezetem zugaiból előbukkan egy szürke, esős nap, egy nagy, fehér ház a széles folyón átvivő rév közelében, s a folyón túl, a dombon, valamilyen elmosódó körvonalú város tűnik fel, templomokkal és kertekkel, ahol a tárgyakat nem lehet határozottan, pontosan kivenni — mégis nagy város. Magamat nem látom, hogy a házban vagyok-e vagy mellette. Csupán képzelem a ház előtti nedves földhányást, a faragott ablakokat és a paták által kitaposott utat, amely a háztól a folyóhoz vezet, és érzem az eső susogását és várom, hogy mindjárt hívjanak, körülöttem pedig a nyirkos levegőben lovak, szerszámok, trágya és kenyér meleg szaga — ezek a csodálatos szagok, amelyek olyan örökkévalók, akár az élet, meg a mozgás, mindmáig gyötrően nyugtalanítanak. De miért él ez bennem, városi emberben? Megint csak elődeim vérének felbuzdulása? Már felnőtt koromban megkérdeztem anyámtól, mikor volt az a nap, az az eső, az a rév, az a város a folyón túl; ő pedig azt felelte, hogy akkor én még nem is voltam a világon. Helyesebben szólva — nekem így tűnik —, ő nem emlékezett arra a napra, ahogyan az apám sem emlékezett egy olyan éjszakára, amely örökre megmaradt az emlékezetemben. A szekéren feküdtem a sötétben, a jószagú szénán, melynek olyan fűszeres, mézédes illata volt, hogy kóválygott a fejem, s vele együtt kóválygott a csillagos sötét égbolt is, s az ég félelmetesen óriási meg egyben közeli volt, amilyen csak az éjszakai sztyeppén lehet, szemem előtt szúrósan viliództak, mozogtak, izzot- tak és titokzatosan átrendeződtek a csillagzatok, magasban tündöklő fehér füstként áradt a két ágra vált Tejút; valami ijesztő, boldog és érthetetlen történt a sötét égi magasságban ... De idelent a szekerünk lassan dülöngélt a sztyeppi úton, s én elragadtatástól elszoruló szívvel szinte ég és föld között lebegtem. Kimondhatatlan elragadtatást keltett bennem az is, hogy a világmindenségnek oda- fönt kitárulkozó egész fekete, csillagos térségét és a fekete nyári sztyeppét fémes tücsökcirpelés töltötte be: féktelen, szenvedélyes, pillanatra sem szűnő ének, és. nekem úgy tűnik, mintha a szikrázó Tejút fenséges csillogása ezüstösen fúródna a fülembe... Énalattam csupán földi módon dülöngélt, csikorgóit és ütemesen haladt a szekér, a por lassan rátelepedett a kerekekre, az oda- ■ lent cammogó láthatatlan lovak halk, nedves prüszkö- lése hallatszott, széna és kellemes lószag érződött. Ezek a megszokott hangok és szagok visszatérítettek a földre, ugyanakkor azonban nem tudtam elszakadni a megmagyarázhatatlan csillagtitkaival magába szívó égtől, s miért, miért nem, szűnni nem akaró öröm töltött el az érthetetlen, gyönyörűséges világ miatt. „Én mindenkit szeretek — gondoltam. — És engem is szeret mindenki. És így lesz egész életemben.” Azután megmozdult mellettem az apám, hallottam álmos krákogását, éreztem dohányának, ruhájának ismerős és fanyar szagát — alakja homályosan feketél- lett —, felült a szénán, körülnézett, a halványan fehérlő útra pillantott, óvatosan felvette a puskáját, és könnyed vas-koppanással elhúzta a závárt, kivette a tárat és újra bekattintotta, s kabátja ujjával megtörülte a töltényeket. Azután fojtott hangon azt mondta anyámnak, hogy előttünk egy kozákfalu van, és ott rendbontás is előfordul: három nappal ezelőtt megöltek valakit. Én mozdulatlanná dermedtem, lehunytam a szememet. Csak évekkel később fejeztem ki szavakkal a megbomlott egyensúlynak azt a pillanatát, s akkor megkérdeztem apámtól, hogy ölt-e valaha is embert? És hogyan történt? És szörnyű dolog-e megölni valakit? És miért kell megölni? Huszonegy éves koromban, amikor a háborúból hazajöttem, már nem tettem fel apámnak ezt a kérdést. De többé sohasem váltam annyira eggyé az éggel, nem éreztem olyan elragadtatást minden létező iránt, mint akkor gyermekkoromban. Gellért György fordítása Szociográfiai irodalmunk klasszikus darabjai példázzák: e műfaj egyik legfontosabb értékteremtő lehetősége a szülőföld, a szűkebb haza gondjairól szóló tanúságtétel, a sz'emélyes vallomás. Illyés Gyula műve, a Puszták népe, Darvas József harmincas évekbeli szociográfiái (A legnagyobb magyar falu, Egy parasztcsalád története), Veres Péter hajdúsági tudósításai egyaránt idézhetők példaként : valamennyiben ott vibrál a gyermekkorban felszívott élményanyag, s ott a hevület is, mely az elkötelezettség megváltásának egyik formája a százados bajok nyerseségükben, életszerűségükben történő felrajzolásakor. Ilyen mű a Csák Gyuláé is, a Magyarország felfedezése c. sorozat egyik újabb kötete, A szikföld sóhaja. BenBibliotheca Bekesiensis, Üj Auróra, s antológiák sora... Jó, jó, Békésben a Kner és a Teván Nyomda által van hagyománya a helyi kiadásnak és szép könyvnek, de hogy most, a hetvenes években ilyen erős legyen a viharsarki könyvkiadás?! Mondják a barátaim Veszprémben, Székesfehérvárott, s bármerre járok e kis hazában. A most épp Veszprémben élő Botár Attila (költő, rendszeresen közöl a központi folyóiratokban, legutóbb a Tengerlátó című versantológiában szerepeli) állandóan azzal nyaggat, menjünk már el együtt Csabára. Nem egy-két napra, hanem néhány hétre, hogy megismerhesse a csabai szellemi életet. Mivelhogy nagyon kíváncsi rá, hogy csinálják Csabán. Hogy van folyóirat, van könyv, szóval ami neki: minden! Vaderna József, a Fejér megyei lap újdonsült újdondásza, első verseskötetét. az 1978-as könyvhétre jelenteti meg a Szépirodalmi, hasonlót emleget. Mert, hogy ő se érti: amit nem lehet a százezres Fehérvárott, vagy az egyetemi város Veszprémben, miért lehet Csabán... Azt mondja Vaderna, 1971- ben megvette az 57 vers című csabai kötetet. Nem dicsérte: e kis füzet nem volt képes megmutatni a három szerző „költői arcélét”. Nem tudta őket (elnézést, minket. ..) szétválasztani, elkülöníteni. ne szülőfaluja: Püspökladány múltját, s jelenét, a szikföldek népének múltbeli,.s mostani sorsát, helyzetét írta meg. A könyv írója számunkra ismeretlen világra nyitott ablakot. Azt a tenyérnyi országrészt fedezi fel, amerre — sajtos — „nemigen utaznak honi üdülők”, s amerre „nincsenek útvonalai a belföldi turizmusnak.” Pedig — s ezt hittel és meggyőződéssel vallja Csák Gyula — „a Püspökladányban felhalmozódott életanyag gyümölcsözően gazdagíthatja országunkról, önmagunkról gyűjtött ismereteinket.” A könyvet végigolvasva, maradéktalanul osztjuk a hittel teli, vallomásos formában sugallt végső konklúziót: olyan világ tárul elénk, amely látszólagos zártsága, érdektelensége ellenére figyelemre méltó, s gondolkodásra serkent. A jó szemű, s a maga világa felé is tekintő olvasó a püspökladányi sorsok, a régvolt idők, s a ma mindennapjainak rajza mögött saját élményeire gondol, és tulajdon, hasonlóan kicsinynek tűnő, de a nagy egészben mégis fontosnak tetsző világát 1 is eképpen szemléli. A könyv legmegragadóbb részletei kétségtelenül a személyességben gazdag, vallomást tartalmazó fejezetek, önnön sorsának alakulását előadva a püspökladányi szegényemberek életét tárja fel előttünk Csák Gyula: a múlt megannyi szándékát, reményét, de leginkább keserűségeit. A „tanyasi élet” képe azért lett éppoly megrázóan igaz, mint a „Darányi-telep” sárba húzó, keserves létezést jelentő valóságról szóló tudósításé, mert az író által megélt és megszenvedett élet ténye áll mögötte. S a felfedezett, múltbeli valóság tanulságait is ez hitelesíti, hisz Csák Gyula igazán a legava— Érdekes... A nevek megragadtak bennem, ? ha azóta találkozom velük, kíváncsian olvasom... Mert erre jó volt az 57 vers. S hasonlóképp ennyire képes a többi, azóta megjelent csabai könyv és füzet. S mivel ezt kívülálló mondta, azt hiszem, megszívlelendő. Ügy gondolom, valahogy így: önálló, egy szerzős kiadványok is kellenek! Mert ezt várják — mondhatom, mert járom az országot: szerte az országban. Az önálló könyvkiadásnak ezt az útját járja Kecskemét (Forrás Könyvek), s most Sopronban is hasonlót terveznek. S ha szabad még javasolnom (a Dunántúlról a Tiszántúlra, tehát: haza!): mivel Békéscsabának immár nemcsak a csabai kolbász meg az Előre Spartacus révén vannak hívei szerte az országban, hanem irodalmi élete okán is, összehívhatnák egyszer Csabára mindazon írókat, költőket, művészeket, akik ugyan nem békési származékok, ám igen-igen érdeklődnek, hogyan is csinálják Békéscsabán... Netán egy gyulai várszínházas nyáron, hogy a kép még teljesebb legyen. Hogy ne csak a Csabáról elszármazott „őrült csabaiak” tudósításaiból érzékeljék, hogyan, s miért is csinálják így Csabán. tottabbként fogalmazhatta meg e világ felszabadulás előtti korszakáról az alapigazságot: „eleve kijelölt üresjáratokban furikáztak az energiák és mindvégig csak önnön mennyiségükben maradtak meg, s nem termeltek új minőséget”. A jelen Püspökladányáról készült tudósítás viszont arról győzi meg az olvasót, hogy alapvetően változott a világ itt is a felszabadult ország három évtizedes történelme során. Ennek a jelennek eredményeit — s ez szükségszerű — az imént jelzett múlt kontrasztjában teszi igazán érzékletessé a szerző. Azzal, hogy leírja: „Ladány régebbi múltjáról szólva említettem..., hogy főképp a technikai és civilizációs fejlődésnek, meg a rohamos városiasodásnak ebben a századában mennyire fájdalmasan nyilvánvaló ténnyé lett, hogy a paraszti életmódba börtönzöttek elmaradtak a társadalom más rétegeitől... Manapság ezzel szemben ... csaknem a fordítottját leljük a korábbi helyzetnek. Most éppen a parasztság az, amely kezében tartja, alkalmazza a ladányi termelőmunkában föllelhető legfejlettebb technikát, tehát az emberi gondolkodásmódnak a korszerű termeléssel összefüggő követelményeit”. Ez a jelen sem gond nélkül való persze. Mert amíg egyfelől Ladány is a „városiasodás vonzásába” került, s lakói a jólét tekintetében nagyot léptek előre, addig „a település összlétszámához képest” igen nagy itt még azoknak-a száma, akik „szellemi létezést tekintve szinte csak vegetálnak”. Ezt a kontrasztot kiiktatni nem könnyű feladat. Ebben segített és segít a szerző falujának, mert a könyvben a Ladány elé tartott tükörkép a legnemesebb értelmű biztatás lehet... Lőkös István Rudnay Gyula: Nagybábonyi utca Sarusi Mihály Téka A szikföld sóhaja Csák Gyula szociográfiája a „Magyarország felfedezése” című sorozatban