Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-08 / 7. szám
1978. Jann&r 8„ vasárnap magma figyelmében a városnak alig jutott szerepe — ebben az időben megfesti az „Agitátor” című képét, amelyen a városi proletariátus harcára utal. E műve sajnos lappang, csakúgy, mint a „Kivándorlók” című, ahol a feudálkapi- talista Magyarországnak ahhoz a szégyenletes jelenségéhez nyúlt, amely a kenyeréből kifosztott nép nevében vádolja a hontalanságukért felelős osztályokat. Az 1918- as kiállításnak több mint száz képe fényt vet arra az átfogó, mélyen szociális tartalmú művészi problémakörre, amely Rudnayt felkavarta, s a haladás ügyének harcosává tette. Igaz hazafiságánalj. széles körébe vonja más népek elnyomottainak sorsát, és: a „Menekülők” képsorozatán a galíciai üldözöttekről, a „Lengyel proklamáció”, „Orosz hadifoglyok” és „Kozák táborozók” című — az Ernst-kiállításon bemutatott — képein, a testvériség hangján a lengyel nép függetlenségi harcáról, s az orosz nép fiairól szól. Művészetének haladó állás- foglalását, erőteljes realizmusának súlyát a tizenkilen- ces Tanácsköztársaság felismerte és a forradalmi hagyományokat felelevenítő kul- túrprogramjába azzal iktatta be, hogy megbízta Rudnayt Petőfi Apostolának illusztrálásával. A megrázó, közvetlen élményekhez kapcsolódó alkotásokat a háború után olyan festői képzeletszülte művek váltják fel, amelyek a magyar múlt történelmi atmoszférájától, nosztalgiáktól, legendáktól, magyar virtustól és hősiességtől fűtöttek. A történelmi képek csakúgy, mint az ódon házak, pincék és kifeszített kárpitok előtt üldögélő, mulatozó magyarok „sírva-vígadó” társaságának romantikus hangulatképei Rudnay jellegzetes témáivá váltak. E művekkel váltakoznak a közvetlen átélés nyomán készült, korunk egyetemes művészete számára is kiemelkedő jelentőségű arcképei és tájképei. Ezek a mester páratlan átélőképességéből és emberi érzékenységéből születtek,-s a lélekábrázolás maradandó példái. Különösen megragadó gyengédségűek a feleségéről készült arcmások, amelyek végigkísérik Rudnay Gyula pályáját. E kiválóan jellegzetes festményeket a mívesség klasszikus értelemben vett tudása jellemzi, a festői eőadásmód, a stílus, az artisztikum legfelsőbb törvényeinek, ismérveinek tisztelete. Egyik fő műve az ismert „Csipkekendős nő”, amelyet feleségéről készített, és amely érzékeny mesteri megfestésben egyik legszebb magyar arcképünk. Feleségéről festett arcképeinek lágyan csengő, gordonka-hangú dallama végigkíséri Rudnay Gyula egész pályáját. Örökké egy, és mindig más: leány, menyecske, asszony, feleség, anya. önarcképei lenyűgöznek az arcjáték változatosságával. Plasztikus megmintázásukkal, szélesen felrakott színekkel a merészen rájuk vetített fényekkel és árnyékokkal alkotójuk nagyszerű, emberi és művészi értékeiről tanúskodnak. HAJNAL, EMLÉKEZÉSEK Hosszú munkásvonat fúrja magát a téli hajnalba. Mintha menekülne, vagy belefáradt volna a hajszába, úgy zihál. Az egyik fülkében magas a kedv. Pedig a messze éjszakában maradt az otthon, a pihenés. Ahogyan nő a messzeség, azonképpen nő a kedv, az elmúlt vasárnap ezer meg ezer színe, vidámsága. Meg az ezelőttieké, az időbe süllyedt esztendőké. Mert a tegnapi jó ízek megnőnek, egyre nőnek... Minden út, búcsú csak így bírható lélekkel. A fagyott ablakon rést kapar az egyik fiatalember. Valahol a Sárréten kezdte, s ha befagy, újra ^nekiesik a körmével. Néha, ha elfárad a hangoskodás, révetegen nézi az üvegen túl az elsiető éjszakát. Kártya is csattog. Horkolás is bele-bele zeng a halkuló zajba. A beszélgetők egymástól kapkodják a szót. — ... Udvaroltam egy lánynak, még az ötvenes évek elején — kezdi egy idősebb ember —, aztán... Kértem, jöjjön ki kicsit, este...! Lestem az utcájok végében. Csak a hó világított... Olyan kis félutcában laktam... Nemigen figyeltem én a világot! Csak a lányt! Azt, igen. Egyszer csak... megroppant a gally mellettem. Hull a zúzmara is. Nagyot dobbant a szívem! Azt hittem, a lány! Tudják mi volt? — hallgat darabig, várja a találgatást, de hogy csak néznek rá, várakozón, tovább mondja: — Egy ló! A pofáját fogtam meg! — s nevet a visszaemlékezéstől. Vele harsog a kedv. Egy másik alig várja, hogy elfáradjon az öröm, valami fogadásról mesél, meg a sógorról : — ...Kifordította aztán az egyik zsebét. Abban két U szeg volt. A másikat is... Abban több minden: görbe drót, madzag, meg félmarék kétcolos szeg. De pénz? Semmi. Sógor, nem sógor — mondom neki, ide a pénzt! Van nekem otthon, sógor, megadom én... bizonygatta. Azt hiszem, amit látok ! Mert a tiszántúli ember az olyan, csak azt hiszi, amit lát... — magyarázza, vissza-vissza térve a fogadásra, sógorra. Nincs ezekben a történetekben nagy csattanó, se nagy igazságkeresés. A téli hajnal, a minden hét vándorlása soha nem kerekít nagyot az életből. Morzsáit ezek. Az otthon hagyott szokások, hitek forgácsai. Hiszen féllábbal már itt vannak, a dunántúli, más ritmust diktáló életükben, bányák, gyárak levegőjében. De mondani, mondani, ami csak kicsordulhat az emlékezésből; — Velem meg mi történt?! Azt mondja szombaton este a tanácselnök a vendéglőben, hogy... Te is egy hűtlen kutya vagy! Mármint, hogy én. Azért, mert máshová járok kenyeret keresni? Mondom a tanácselnöknek, aki valahonnan Szatmáriból került a mi falunkba, hogy... Itt, a mi falunkban nem lehet ám így beszélni, hogy így hűtlen kutya, meg úgy hűtlen kutya... Mert mi azt nem tűrjük! Mi, kérem, nagykunok vagyunk! — mondom a tanácselnöknek. Az apró termetű ember fél is állt, büszkén kihúzza magát, s diadalmasan körülnéz. De vesztére, mert megszólal mellette egy fiatalember, ha- hotázva, fuldokló nevetéssel: — Ejha, bátyám! Maga nagykun? Hát akkor a kiskunok mekkorák lehetnek? Bertalan Agnes Száz éve, 1878. január 9-én a felvidéki Pelsőcön született Rüdnay Gyula. Életműve kiemelkedő helyet foglal el a XX. századi magyar és egyetemes művészetben. A hazai festészet és népkultúra hagyományaiból — a klasszikus festészet értékigényével — népünk és tájunk kifejezésére sajátos magyar festőnyelvet keresett és alakított ki művészetében. „A mi művészetünk alapja — vallotta — csakis e föld és e föld népének kultúrája lehet.” A nemzeti művészet alapjainak e felismerése világos utat szabott számára: minden keresése ebbe az irányba vezette, mesterségbeli tudásának alapjait, igazodását ehhez szabta. Művészi vénájában lüktet ez ,a szándék, ez művészetének hajtóereje, ez az érzelemmel fűtött tudatosság teszi életművét szuggesz- tíwé, igazzá, erőteljessé. A Münchenben, Rómában, Párizsban tanuló fiatal művész pályakezdetén a nagybá. nyai művésztelepen dolgozik, majd 1905-ben Hódmezővásárhelyre költözik, hogy kapcsolatba kerüljön az alföldi néppel és tájjal. Itt nyílott meg előtte Munkácsy szű- kebb hazájának jellegzetesen magyar világa, s ez az élmény új színnel, mélyen átélt tartalommal gazdagítja művészetét. Az első világháború döntő volt Rudnay mondanivalójának és festői eszközeinek érlelése szempontjából. Ekkoriban Losoncon dolgozik. Megrázza őt ,a háború kegyetlen drámája és drámai hangvételű képein állít emléket az idegenből menekülők szenvedéseinek. A művész teljes együttérzésével szól a szegényekről, a nincstelen földönfutókról. Rudnay, aki nem volt urbánus művész, akinek a magyar vidékre összpontosított Rudnay Gyula: Csipkekendős nő Hasonló klasszikus értékű alkotásokkal gazdagították művészetünket Rudnay Gyula tájképei. Ezeket a hazai föld szeretete, természeti szépségeinek elmélyült átélése jellemzi. „A földet érzem, mely viharban ázott, az eget érzem, mely bizton hajol ránk ” — írja Juhász Gyula Rudnay- ról szóló versében. E képek atmoszférájában— csak úgy, mint Rudnay egész művészetében — nagy szerepet játszik a fény, amely „nem a vidámságért való, nem könnyű, gondtalanul csillogó” — amint azt Rudnay jellemzi. Formák és színek tiszta harmóniájával, ecsetkezelésének puha molyhosságával jellegzetes Rudnay-tájképstílust teremt. A mester belülről, végtelenül kitisztult, rendezett belső csendjéből figyeli a természetet: színei kivilágosodnak, s a gyermekkórusok tiszta hangján csengenek. A felszabadulás után Rudnay Gyula korát meghazudtoló agitálással találta meg azt a területet, ahol leginkább szolgálhatta a szocialista kultúra építését. 1947-ben évtizedes művészpedagógusi munkásságának mintegy betetőzéseként — „népi festőakadémiát” — szervezett Baján, ahol a város tehetséges fiataljainak és a környező falvak parasztságának ifjait képezte. Népi demokráciánk 1948-ban Pro Arte kitüntetéssel ünnepelte a 70 éves mestert, a következő évben a Kossuth-díjat, majd az Érdemes Művész címet adományozta neki. Életművét ' maradandóvá teszi, hogy a népről a népnek akart festeni a művészet tiszta nyelvén, érzelemmel fűtött tudatossággal, s közérthetően. Pályája a magyar művészi hivatástudat lelkesítő és tiszteletreméltó példája: több mint fél évszázadon át szilárdan állott őrt nemzeti festészetünk legnemesebb realista hagyományai mellett. Bényi László Rudnay Gyula: Önarckép Vajnai László Elkésett sorok Anyácskám csend is, meg az ének, fénye tágra nyílt szemeim tüzének: ha sodródom, éjbe, ágazó utakra, az irányt szélben-bomló hó-haja mutatja. Anyácskám hold is, düledező kereszt. Élte venyigéjén én vagyok a gerezd. Anyácskám a Vér is, vér is meg a lélek. Dobogása fájó szívem közepének. Szikszói Károly Emlék Odakint arcunkat betakarná a fehérség. Púposra fagytak a madarak. ■ A hó alatt tarkón lőtt bokrok. Kint arcunkat betakarná a jehérség. Maradjunk hát itt a nyomok között. Egy szék, egy asztal, s tavalyi arcunk a párna ráncaiban. Bónus István A homok A homok, a szürke, sivár homok El nem marad, barangol velünk, Rárakódik színes álmainkra, S néha tőle szürke az életünk. Játszanak benne a gyermekek, Raknak belőle: hegyet, várat, Nézegetik, gyönyörködnek benne, Amikor a kis kezük elfárad. A homok' mindenütt előbukkan, Ha szánkban van az ízes falat, Egy eltévedt szem nagy váratlanul, Megreccsen néha fogunk alatt... Mikor bánkódunk, nézzük a színét, Mámorító, gyögyöző bornak, Azt is homokos domboldal adta, Kedvderítőnek, vigasztalónak. A homok, a szürke sivár homok: Táplál, gyógyít, bár taposunk rajta— De a legvégén ő kerül fölénk És jelzi, hogy ott nyugszunk alatta... KOROSJAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Száz éve született Rudnay Gyula
