Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-29 / 25. szám
1978. január 29.. vasárnap kiolvastam azokat a szakkönyveket, amiket régen félretettem. És eszembe jutottál. Azt hiszem, azért mert unatkoztam. A folyóparti fogadkozást régen elfelejtettem. Felhívtalak telefonon. Érezni lehetett a hangodon, hogy örülsz ennek. A lakásomra hívtalak. Talán kinevettél volna, ha elmondom : ide nőt még sohasem hívtam. Te voltál az első. Borral kínáltalak. Megdöbbentem attól, hogy milyen könnyen ment minden. Pedig engem gátlásosnak ismerték. A lemezjátszón az Indián nyár című szám forgott. Táncoltunk. Vállamra hajtottad a fejed. Minden olyan természetesnek tűnt, mintha már évek szoros kapcsolata fűzne egymáshoz bennünket. És ez volt az a pillanat, amikor megijedtem tőled. Megijedtem és ideges lettem. Betörő lettél a szememben, tudtodon kívül, az én akaratomból. Elmentél és megint megvártad, amíg én jelentkezem. Nem sokáig bírtam nélküled. Már nem féltem a veszélytől. Szabad embernek éreztem magam. Fejest ugrottam a mélyvízbe, pedig úszni sem tudtam. Már fütyültem arra, hogy meglátnak-e véled. Nem voltál tolakodó, nem akaszkodtál rám. Elmondtad, hogy már akkor is szerettél, amikor csak látásból ismertél. A miértre nem tudtál válaszolni. Amikor láttad, hogy kezdem elveszteni önmagam, ihátraarcot csináltál. Én övön aluli ütésnek tartottam. A szemedbe kiáltottam, hogy kegyetlen vagy. Rám néztél : gyerekes kétségbeesés ült az arcodon. Másnap táviratot kaptam tőled: „Akkor is szeretni foglak, amikor már régen az ellenkezőjét hazudom.” Kerestelek. Azt mondták elutaztál. Életemben először beültem egy kocsmába és inni kezdtem. Én sem vagyok hát különb, mint a legtöbb férfi? Iszom egy nő miatt ! Látod milyen a világ? Ostobaság! A harmadik féldeci után belépett- az elnököm. Elvi- gyorodott a nem várt látványon. Vállveregetve üdvözölt. Persze innom kellett vele. Nem emlékszem már mit hazudtam, hogy miért vagyok ott... Aztán elindultam a folyó felé. Arra, ahol nem is olyan régen még veled voltam. Esteledett. A víz ugyanolyan iszapos volt, mint akkor. Rosszul éreztem magam. Szédelegtem. Elszégyelltem magam, hiszen tudtam, hogy ez az ivászat egyáltalán nem oldott meg semmit. Kérdezni akartam tőled, mi legyen? De te olyan messze voltál! Hazafelé menet kezdett tisztulni a fejem. A lányom várt a kapuban, felém rohant és a nyakamba csimpaszkodott ... Siess apa, megígérted, hogy cirkuszba viszel ! Cirkuszba... De menynyire, hogy elviszlek, de mennyire! Béla Vali Takács Tibor: Hunya István igazsága Horváth János: Békési Köröspart TE VAGY, A szakszervezet — amely kenyéradó gazdáid immár húsz esztendeje —, nemcsak munkált ad, hanem jó szót is, különösen, ha elnökéhez, Hunya Istvánhoz kopogtatok be. Majdnem egy időben kerültünk a szakszervezethez, ő elnöknek (már akkor túl voit a hatvanadik esztendején s fehér bajusza, drótke- rates szemüvege egyszeriben bizalmat ébresztett bennem), én meg újságírónak. S e két évtized szívmelengető órái közé tartozott, ha bekopogtathattam hozzá. Mindig volt rám ideje, félretolta, letette az ölébe támasztott írópultot helyettesítő fumérlemezt, ezen írja apró, gyöngybetűs visszaemlékezéseit a régmúltról : forradalomról, emberekről, helytállásról, amelyben oly sokszor volt része. — Na, fiam, rágyújtasz? — kérdezi az utolsó öt-hat esztendőben, mióta tudja, hogy őszülő fejjel ízleltem meg s szerettem meg a cigaretta ízét. — Gyújtsunk rá — veszi elő a nekem tartogatott cigarettát, ő meg a pipáját tömi, mert elmaradhatatlan a napi két-három pipa végigszívása. Ez talán egyetlen szenvedélye, mióta ismerem. És persze hogy rágyújtunk, szertartásosan, lassan, komótosan. Élvezzük a Pipa és a cigaretta füstjét, sátoros ünnepeken pálinka is kerül az asztalra, de csak nekem, mert ő hozzá nem nyúlna soha. Neki elegendő a napi egy deci bor, míg Budaörsön lakott, a maga termelte borát itta, hogy öregségére városlakó lett, jo a palackozott is. Lassan indul a beszéd, mint a pipa füstje, ő szenvedélyesen érdeklődik az irodalom ügye iránt, én eléje terítem ezt a tarka szőnyeget, ő aztán bölcsen hallgat és még bölcsebben szól. Nem tagadom, sokat tanultam tőle. Néha, adakozó kedvében előszedi régi írásait, amelyek Moszkvában, Párizsban láttak napvilágot, az emigráns sajtóban. Ha tehetem és rá tudom beszélni, akkor a régiekről kérdezem: Kun Béláról, Sztálinról, Rákosiról, a szovjetben eltöltött évekről, éppen azokról az esztendőkről, amelyeket most ír, oly aprólékosan a rászolgálva visszaemlékezéseiben. És soha nem fogja el az indulat, akkor se, ha jogos lenne, ha olyanok kerülnek szóba, akik nem tisztelték, félreállították, bántották, kirekesztették, nem, nem a hatalomból, hiszen Pista bácsi sosem vágyott hatalomra, de kirekesztették a tisztán szólás jogából, a véleménynyilvánítás jogos öröméből. Hogy honnan szerezte megfontoltságát, erről nem szól, nem beszél. Hozta volt magával az endrődi határból, amelyet oly jól ismert, hiszen nyolcadik évétől kanászként járta be a szűkebb pátriát, iskolába csak novembertől áprilisig ült, mert csakis eddig engedélyeztetett néki a betűk és könyvek szeretete. Kubikos volt az édesapja, kubikos lett ő maga is, de esze, szíve, érzésvilága a hadifogságban nyiladozott ki az igazságra. Az igazságtalanságról sok tudomása volt addig is, vitte magával a haza igazságtalanságát a frontra, hogy hamar hadifogságba esvén elgondolkozhasson a világról, a szükséges változásokról, az urak országáról és a kisemmizettek nyomorúságáról. Oroszországban, Ruzában hallott először a forradalom közelségéről, s amikor a vörös gárda megalakult, Hunya István már néhány hadifogolytársával közöttük fogta a fegyvert. S amikor úgy gondolta, most már otthon is forradalom lehet, elindult néhány társával, mert néki még otthon is volt tennivalója! És a katonáskodást gyűlölő Hunya István a forradalom katonája lett, a 6. hadosztályhoz tartozó 23. vadászzászlóalj vöröskatonája lett, megalakulástól a leszerelésig. Most kedvem kerekedett elmondani az életét, de hiszen megírta ő az élményeit három (kötetben is, a Kubikosok, a Tizenkilencesek, meg az Emelt fővel című könyveiben. Mit tegyek én hozzá? Ami a három könyvébe se fért el — hiszen azért készül az újabb —, azt én nem tudom néhány szóban, néhány sorban elmondani. Meg 'aztán amúgy is oly sokan ismerik Pista bácsit, Békés megyében különösen, sokan tőle hallották talán élete útját, vagy könyvekből ismerik kegyetlenül nehéz évtizedeit, melybe belefért az internálás, a csendőrpofonok, a letartóztatás, a Földmunkás Szövetség, rophatok kiadása, amelyeket maga hordott szét az országban. Igen, oly sok élmény adódott Hunya István életében, amelyről talán tíz könyv is keveset mondana. Hat éven át hol börtön, hol hajtóvadászat volt a sorsa, s azután 1932-ben, amikor újra három és fél évi fegy- házra ítéltetett, már menekülőben volt, ki az országból, amely mostohaként üldözte el magától, igen, ki a hazából, a béke és szabadság hazájába, a Szovjetunióba. És ott fogott tollat a kubikoscsákány helyett, előbb nehezen, aztán mind köny- nyebben forgatva, s élményvilága az emigráció egyszeriben ismert írójává tette. Már említettem: sokat tanultam tőle. Megismertem munkatempóját, amelynek lényege: sosem elsietve dolgozni, de ráérősen, komótosan írni, mintha még legalább ötven esztendő állna előttünk. Mert ő így írja emlékeit — amelyből legutóbb 1974-ben jelent meg egy érdekes kötet, az Emelt fővel —, igen, írja mindennap, vacogó tollal, mert bizony néhány esztendeje úgy hittük: megbénul a jobb keze, de legyűrte a betegséget, rákényszerítette akaratát a haszontalanul gyorsan fáradó kézre és uj- jakra. Így aztán, ha beszélgetünk s pipázunk-cigaret- tázunk, akkor Pista bácsi keze nem tétlenkedik, gyúrja, masszírozza a beteg kezet, tornásztatja az ujjakat, hiszen még feladata van! — Mikor leszel kész Pista bátyám — kérdeztem tőle legutóbb tavasszal —, menynyi van még hátra a visz- szaemlékezéseidből ? — Két év kellene még, öcsém — mondja s mosolyog, mert mindig mosolyog rám és a világra, szeme picinykét összeszűkül ilyenkor, a ráncok egymás hegyire-hátá- ra lépnek, s huncutság olvasható ki mosolyából. — Bizony, öcsém, még vagy két esztendő. Én azzal biztatom, hogy megér vagy tizenkettőt, különben is, tőle tudom, hogy negyvenesztendősen lemondtak róla Moszkvában az orvosok, élet-halál között lebegett, elbúcsúzott már az élettől, nem várt tőle semmit. És lám, milyen gyönyörű öregkorral áldotta meg a jósora. Ott van minden értekezleten, nem maradna el egyetlen tanácskozásról sem, elnököl, mint a MEDOSZ elnökéhez illik, megnyit és berekeszt, beszédet mond egyre halkuló, elerőtlenedő szavaival, egyre dorozsmásabb már a hangja, reszel köszörül. Kell is ám az erősítő, minden tavasszal, nyáron, vagy ősszel, amikor járja a sportpályákat, amikor örömmel nézi a fiatalok sportvetélkedéseit, ilyenkor persze óvja és inti is a fiatalságot, bölcs tanácsokat ad, s élvezi azt a feléje áramló, szívből jövő szerétetet, amely egyedül az övé. Képernyőre került 1976 őszén Pista bácsi, 92 évesnek titulálta a Rádió- és Tv- Üjság, így hangzott el a kon- ferálás is, azután jött a bocsánatkérés ország-világ előtt. De hát reméljük, hogy Pista bátyánk megéli még ami a 92 évig hátra van, bizonyosan megéli! Egyébkén ehhez a tv- portréhoz tartozik egy személyes élményem is, ugyanis utána kaptam levelet édesapámtól, akit előtte kapacitáltam már arra, írjuk meg ketten az ő életét, a 19-es élményeit, hiszen tiszta búza az, lehetne benne sokáig szemezgetni. De ő csak szabódott, vonakodott, egészen addig, míg meg nem nézte Pista bácsit a televízióban. Tiszteli az öreg harcost a távolból, nagyon s én eltettem levelét, de most feltörve a titkot, közreadom. Ezt írta apám: „Tudatom veled kisfiam, hogy gondolkoztam az adás után, igen, most már itt volna az ideje, hogy én is elmondjam neked életem eseményeit, úgy, ahogy voltak. Mert én is sok mindent tudok ám, s itt van az ideje, hogy leírd azokat.” Ezzel a hírrel Pista bácsihoz futottam. Látta a szememből sütő örömöt, mert ezzel fogadott: — Na, mi jót hoztál, öcs- kös? És már vette is elő a cigarettát, hogy ne az enyémet szívjam, s miközben gyúrta-dagasztotta suta jobb kezét, várta az öröm okát. — Tegnap írt édesapám — lelkendeztem el örömömet s mondtam, ami a levélben volt. S hozzátettem, most már hamarosan megyek Szegedre, hogy kifaggassam édesapámat a voltakról. — Kevés embernek van olyan édesapja, mint neked, öcskös — nézett rám szemüvege mögül — mindent firtass ám ki tőle, a mi íróink amúgy is oly mostohán bánnak 1919-cel! — Ügy lesz Pista bátyám. — És üdvözlöm, feltétlenül mondd meg neki. Hány éves is az édesapád? — 76 lesz a nyáron! — Gyerek még hozzám — mosolyodott el az öreg —, de azért ne várj sokáig öcskös, menj csak haza, ülj le vele, s aztán tudj ki mindent ... Ez az 'idő a legalkalmasabb az emlékezésre. Ilyenkor az ember tisztán emlékszik vissza múltjára, gyerekségére, ifjúságára, álmaira ... S ettől kezdve akárhányszor is kopogtattam be Pista bácsihoz, a készülő könyvekről beszélgettünk. Hol tartő, hol én. S amikor megemlítettem, hogy a korabeli haditudósítások, napiparancsok csak így emlegetik a 6. hadosztályt, hogy „a mindig kiváló délvidékiek”, akkor Pista bácsinak is felragyogott ám a szeme. Hát még amikor kiderítettük, az emlékek szemezgetése közben, hogy apá- mék váltották föl az éppen tartalékba visszavonuló 23- asokat Salgótarjánnál, Pista bácsi megjegyezte : „Lehet, hogy integettünk egymásnak .. Várom az új könyvem megjelenését, hogyne várnám, hogy minél hamarabb haza- küldhessem apámnak, s minél előbb letehessem Pista bácsi asztalára. Mindig kicseréljük könyveinket, ő apró. gyöngybetűivel írja a de- diikációit, soha nem felejti el odaírni : „munkatársamnak”, s ettől nekem mindig megmelegszik a szívem. Meg ne haragudjon az olvasó, hogy beleszőttem apám sorsát is Pista bácsi történetébe. de ki nem hagyhattam belőle. Mert lám, Hunya István igazsága apám igazsága is, ők ama kevesek közé tartoznak, akik megérték ügyük diadalát. Az ügyét, amelyre életüket tették, a forradalom győzelmét, amelyért harcoltak. Azt írta Pista bácsi ajánlásképpen az Emelt fővel című könyvébe: „Hosszú élet- utam e szakaszát azoknak ajánlom, akik már felfedik, vagy még nem ismerik a múltat.” Mert a múltat ismerni kell, és sohasem elfelejteni. Hogy felragyogjon vele Hunya István és sok-sok harcostársa tündöklő igazsága! Ott feküdtem a nagy fűben, amit már hetek óta nem kaszált senki. Rád gondoltam. Biztos voltam abban, hogy nem jössz ed! Talán észre vetted rajtam, hogy fűzge az egész? Legalább nyugi van, pihenék és hallgatom a csendet. Nem vártalak túlságosan. Fura mód — mint a halálra ítélteknek — peregni kezdett előttem eddigi életem. Meg kellett küzdenem mindenért, amit elértem Nem mondhatnám, hogy ölembe hullt a dicsőség, mint sok körülöttem élő embernek. Az egyetemet úgy végeztem el, hogy a tanulás mellett télen szenet hordtam, nyáron alkalmi munkát vállaltam, hogy egy 'kis pénzhez jussak, anyámékra nem hagyatkozhattam, ott volt négy testvérem még, akiket fel kellett nevelni. A parton autózúgás hallatszott. Megzavarta gondolataimat. Te jöttéd. Lobogott a hajad és fülig ért a szád. A mosolyod... Ezt szerettem nagyon. Meg a kacagásod. Magabiztos voltál. Azt hitted, nagyon vártalak. Nem ingattalak meg ebben. Megcsókoltalak. Te először tiltakoztál, aztán úgy simultál hozzám, mint ahogy tenger vize simul a sziklához. Aztán eltoltál magadtól. Beszéltél valamiről, én alig figyeltem oda. Azt néztem, amilyen peches vagyok, jön valami ismerős. Nem volt kedvem semmi zűrhöz. Nyolc éve élek együtt a feleségemmel. Két gyerekünk van. Megközelít- hetetlennek tartottak. Még csak az hiányozna, hogy az elnök tudomást szerezzen rólad! Úgysem bírtuk egymást. Sokszor az idegeimre ment, annyit piszkált. De „ügyeim” nem voltak. Így maradt a munka, amibe beleszólhatott. ö is paraszt ember volt, én is. Én egyetemet végeztem, ő érettségizett. Talán bántotta az iskolázottságom? Nem tudom! Pedig értett a mezőgazdasághoz. Hiszen felhoztuk a gazdaságot a megye legjobb téeszei közé. És akkor jöttél te! Emlékszel? A sógorom névnapjára voltunk hivatalosak. Én a feleségemmel mentem, a gyerekek otthon maradtak. Te otthonosan mozogtál a sógoréknál, segítettél a terítékben. Ahogy később kiderült, többször jártál már náluk. Sógornőm mesélte is, hogy az írnoka a jobbkeze. Amíg ő betegeknél van, te ellátod az injekciósokat, segélyben részesíted az embereket. Nem voltál különösebb hatással rám. Csak később, amikor belemelegedtünk a mesél- getésekbe, arra figyeltem fel, mennyire nem játszod meg magad, pedig csak két embert ismertél a társaságból. Szívből, jókat kacagtál a legsikamlósabb vicceken is. — Halihó! — fricskáztad meg az orrom — hol jár az eszed? Nem is örülsz, hogy itt vagyak? — Dehogynem — hazudtam és szidtam magam, hogy mi a fenének megyek bele ilyen nem kívánt kalandba? Ott, a folyóparton, égre-földre esküdöztem: soha többet! Hetek teltek el, amíg ismét találkoztam veled. A feleségem, meg a gyerekek beutalóval Hévízre utaztak. Én mint afféle szalmaözvegy, az első két napon takarítottam, pihentem, meg Horváth János: Tanyák
