Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-21 / 18. szám
1978. január 21., szombat Hél vége Kondoroson Kettesével viszik a friss kenyeret Ezen a csípős, hideg januári reggelen Kondoroson sok családnál malacvisítással kezdődött a hét vége. Hagyománya van itt a disznóvágásnak: a szombat a napja. Ilyenkor összejön a család, a távoli nagyvárosokban lakó fiák, lányok, unokák is eljönnek. Statisztikai kimutatás nincs arról, hogy hány helyen vágtak már hízót az idén télen, de a rrtostani szombat reggel szokatlanul a receptjét. Talán kipróbálom. Biztosan ízletes. A Gyomai Sütőipari Vállalat kondorosi üzeméből ínycsiklandozó illat szállt. Állítólag a járásban itt sütik a legjobb kenyeret. Erre utalt a bolt zsúfoltsága is, hiszen vitték a friss cipókat, némelyek kettesével. „Nem sütünk, ha már lebontottuk a búbost, hát itt vesszük” — mondták többen. Lám a fejlődést ez is tükrözi: a búboskemencét felváltotta az olajkályha, vagy a központi fűtés. Hét vége Kondoroson. Sze- begyinszki Györgyék tavaly építettek központi fűtéses házat. A tavasszal költöznek. Volna ott munka hét végén, de most úgy döntöttek, a szombat, vasárnapot rokon- látogatással töltik. A férj a keverőüzemben, a fiatalasz- szony a szarvasi Szirén Ruházati KSz itteni üzemében dolgozik. Szép számmal voltak olyanok is, akik Nagyszénáson, a fürdőben töltötték szabad óráikat, hogy kipihenve, friss erővel kezdjék a dolgos hétköznapokat. Kasnyik Judit Szebegyinszkiék szombat délelőtti sétája a főutcán Telt ház az új ABC-ben, három pénztár alig győzte a forgalmat hangos volt. Bár a boltokban mindent lehet kapni, főleg az új ABC-ben, aminek a kondorosiak nagyon örülnek, azért a jóféle hurka, kolbász, sonka is elkél a háznál. Különösen azoknál, akik kint dolgoznak a szabadban, mert ilyenkor télen nem működik a tsz üzemi konyhája. Szóval a hét vége programja a disznóvágás volt sok helyen. S mi minden kell ehhez? Elsősorban fűszer, de az ÁFÉSZ vezetői már- jó előre felkészültek, s még az elmúlt év novemberében tartalékoltak. Csak néhány adat: paprikából egy szezonban 250—300 mázsa fogy el. Az idén nem hiánycikk a kalocsai fűszerpaprika sem. Rizsből 200 mázsa, borsból 150 kiló, köményből 200 kiló kell ilyenkor, de mindig van elegendő tartalék is. Szabad szombat, hét végi piac. E hangulat érezhető volt. Kondoros utcáin csomagokkal megrakott emberek sokasága. A vasárnapi ünnepi asztalra való nem hiányzott a kosarakból. A piacon a káposzta volt a sláger. Pribovszki Vince éppen kért a savanyú káposztából. „A tyúkot már levágtuk hozzá” — mondta. Káposzta tyúkhússal? Szokatlan, de mindjárt készségesen szolgáltatta Káposzta a sláger Félrepanaszkodők Egy év mérlege Éppen egy évtizeddel ezelőtt alakult meg a gyulai termelőszövetkezetek sertéshizlaló önálló közös vállalkozása, rövidítve a SER- KÖV. Egy évtizedes fennállásuk óta az elmúlt év volt a legsikeresebb a vállalkozás életében. Tervükben 9600 hízósertés értékesítését tűzték ki, ezzel szemben több mint tízezret adtak el. Kedvezően alakult a hizla- lási önköltség és az egy kilogrammos súlygyarapodáshoz felhasznált takarmány mennyisége is alatta maradt a tervezettnek. A fizikai dolgozók átlagkeresete az elmúlt évben meghaladta a 3500 forintot. A politikai és gazdasági eredményeket az elmúlt napokban vitatta meg a SER- KÖV pártalapszervezete, beszámoló taggyűlésen. A tíztagú alapszervezetet háromtagú vezetőség irányítja. Az összdolgozók létszámának csaknem 19 százaléka párttag. A pártvezetés jónak minősítette az alapszervezet elmúlt évi tevékenységét, amellyel a párttagság is egyetértett. Az elhangzott beszámolóhoz hatan mondták el észrevételüket és tettek javaslatot munkájuk hatékonyságának további növelésére. A taggyűlésen javasolták egyebek között, hogy ez évben a szocialista versenymozgalom kiszélesítésére alakítsanak szocialista brigádokat, törekedjenek a párttagságra alkalmas dolgozók előkészítésére és felvételére és a politikai oktatást következetesen jobb szervezéssel hajtsák vé’gre. A taggyűlés azt is egyhangúlag elfogadta, hogy a beszámoló taggyűléseken elhangzottakat, a végrehajtási feladatokat tartalmazza az alapszervezet ez évi cselekvési programja. — bó — zenvedélyes panaszko- : dásba tört ki minap társaságom egyik tagja. Közvetlen főnökét szidta eléggé szenvedélyes hangon. Szemére vetette, hogy szubjektív, az emberekkel kivételez. Sem a munkát, sem a dicséretet, de a jutalmat sem osztja igazságosan. Nem hallgat a józan érvekre sem, de annál inkább a fülbesúgók csoportjára. Bólogatva hallgattuk, hiszen ezek mindegyike elítélendő emberi magatartás. Be sem fejezve keserűségáradatát, a társaság másik tagja vágott közbe türelmetlenül. Ö maga vezető beosztást tölt be. Ahogy mondani szokták mostanság: „középvezető”. Szíve bújával öntött el ő is, amelynek az volt a lényege, hogy semmibe veszik. Beosztottját úgy jutalmazták meg, hogy meg se kérdezték véleményét. Utólag szerzett tudomást egy feljebbsorolásról is. Hát szocialista demokratizmus ez? — tette, fel panasza végén a szónoki kérdést. Választ nem is kaphatott, mert a következő állott elő bajával. S így folyt ez akkor este szinte ki- apadhatatlanul. Jogos sérelmeknek, igaz bírálatoknak tűnt mindegyik. Közös volt bennük az is, hogy egyik sem politikánkat, vagy annak egy részét kérdőjelezte volna meg ezeknek ürügyén, hanem megvalósításának félresiklásait. Ritka is ma már az olyan ember, akinek az lenne a problémája, hogy nem jó politikai vonalat követünk. De kifogások, egyet nem értések mindenütt vannak. A panaszko- dók, a sértődöttek szinte kivétel nélkül a helyes intézkedések végrehajtásának mikéntjét, az ebben mutatkozó torzulásokat állítják pellengérre, amely az adott munkahely, település pontosan körülhatárolható közegében, vagy felsőbb irányító apparátus szándékában becsületes, de elhamarkodott intézkedésében talál célt. A kritika hangereje, fogalmazása pedig mindig a személy vér- mérsékletétől függ. De lényegében olyan megjegyzések ezek, mint a családon belüli morgás. Nem ellene, hanem éppen érte szólnak. Az már gyakoribb — s ez demokratizmusunknak Achil- les-sarka jelenleg még —, hogy ezek a bíráló vélemények nem ott és nem akkor hangzanak el, ahol és amikor kellene. Panaszkodó ismerőseim is — ez becsületükre legyen mondva — kivétel nélkül restellkedve vallották be, hogy bizony ezeket ők sem tették szóvá illetékes fórumon, de négy- szemközt sem. Mi az oka ennek a bátortalanságnak? Egybehangzó volt a vélemény, hogy a még mindig bennünk megbújó félsz, a még mindig lappangó bizonytalanság és nem utolsósorban a bírálattal mindenkor együtt járó kockázat ragasztja le véleménymondásra készülő nyelvüket. A kockázat pedig éppen annál nagyobb, minél kevesebb a szókimondó ember egy kollektívában. Keseregjünk ezen, vagy vegyük belenyugvással tudomásul? Azt hiszem, egyikre sincs ok és nincs alap. Nem nagy múltú a mi demokráciánk. Idő kell — ebben néhány évtized sem sok —, amíg természetes magatartássá érik mindannyiunkban a szocialista tartalmú demokratikus magatartás. De a jelenlegi helyzetet sem fogadhatjuk el megváltozhatat- lannak: az ember természetes szabad állapota, hogy őszinte lehessen és legyen. A lehetőség intézményesítetten és törvényektől védetten is adott. Hogy embert becsülő — a bírálandót is becsülő — magatartással éljünk vele, ahhoz a közösség ereje, bátorítása, védelme — vagy legalábbis ennek biztos érzete — szükséges. O sok félrepanaszkodó is erjesztője lehet annak, hogy a kollektívák olyan légkört biztosítsanak — ma már inkább csak a fenntartások árnyképei ellen —, ahol a félrepanaszko- dás, a véleményelhallgatás váltson ki bíráló megjegyzéseket. — g — Jó munkát, Krisztina! Ültünk a hosszú dohányzóasztal körül. Néhányan férfiak, és a kedves, mosolygós, a három gyerek után is csinos Krisztina. Jól esett a kényelem, a piros plüssel bevont fotelokban, kortyolni a különleges alkalmakra félretett pezsgőből. A máskor talán barátságtalannak tűnő vezetői dolgozószoba is meghittebb volt, hiszen az óévet búcsúztattuk és ittunk az új év sikerére. A vendégek lassan elszállingóztak. Hárman maradtunk. Hallgattam a megyei főnök és Krisztina párbeszédét. örültem a dicséretnek, amit a fiatalasszony kapott társadalmi tunikájáért. Évek óta odaadóan, becsülettel látja el feladatát az egyik vállalati szakszervezeti bizottság elnökeként. Férfiakat megszégyenítő rugalmassággal, kitartással intézi a dolgozók ügyeit, és még arra is marad energiája, ideje, hogy a szülői munkaközösségben tevékenykedjen. Láttam az arcán : nem fellángolásról, tettetett lelkesedésről van szó. Amit mond, elejétől a végéig felelősségteljesen átgofi- dolja. Furcsán hangzott, de végül is megértettem szorongását. Szavai szerint állandóan attól retteg, hogy keveset tesz, hajszolja magát sokszor még feleslegesen is. Mi tagadás, az ilyen megnyilatkozások kíváncsivá teszik az embert. Megkérdeztem hát tőle: mit szól mindezekhez a férje, a családja. Krisztina elnevette magát. Megérezte: eljött az ő nagy pillanata. Csak ámultam, hogyan lehet eny- nyi jót, dicsérő jelzőt elmondani egy férjről. Aztán észrevettem a szomorúságát is. Az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. A családfő ugyanis hasonlóan az ő természetéhez, szókimondó és ez bizony olykor nem előnyére, hanem kifejezetten a hátrányára válik. Példák sokaságával bizonyította, mennyi bosszúságot, lemondást, törést okozott már neki is, amikor a jószándékot intrikának, valamiféle karrierizmusnak kiáltották ki a felettesei. Ahogy beszélt, elgondolkoztam. Eszembe villantak a nők foglalkoztatásáról, tanulásáról, élet- és munka- körülményeiről napvilágot látott statisztikák, szociográfiák. Tudjuk, hazánkban évről évre növekszik a politikai és társadalmi munkában jártas, a szakmáját, hivatását értő, szerető, művelt, kulturált nők száma. Mégis szinte bevehetetlen várként áll előttük az előrelépés, a vezetésben való részvétel lehetősége. És ez alól megyénk sem kivétel. Nem okoz különösebb gondot a gyengébb nem soraiból kikerülő ÁFÉSZ- és tanácselnökök, osztályvezetők, társadalmi funkcióban levők összeszámolása. Hányszor hallottam olyan érveket, hogy a nőknek nincsen megfelelő logikájuk, áttekintő képességük, képtelenek távlatokban gondolkozni, félnek a döntésektől, a felelősségtől és még sorolhatnám. Meggyőződésem, hogy ez nem így van. Krisztina is csak rázta a fejét, amikor a társadalmi tevékenységét nagyra értékelő vezető nyíltan kiteregette kártyáit. Régóta foglalkoztatja a kérdés, de most már egyre időszerűbb, hogy a feladatát ímmel-ám- mal ellátó férfi szakszervezeti titkár helyébe Krisztina lépjen. Ezt az elképzelést természetesen az asszony munkatársai is helyeslik, nem lenne semmi gond a választáson. Érvek, ellenérvek következtek. Krisztina kijelentette: erről szó sem lehet. Ügy érzi, most sokkal többet tehet az úgynevezett kisemberekért, mint a titkári székben. Bevallom : megfordult a fejemben, hogy mégis csak a kétkedőknek van igazuk, a nők kitartását, álhatatosságát illetően. Ennek ellenére valami azt sugallta; egyszerűen képtelenség, hogy ez a tettre kész asszony megfutamodjon a nehézségek elől. Szerettem volna bíztatni, lelket önteni belé, megmagyarázni, hogy helytelenül cselekszik. Ilyen okos nőt nem sodorhat el a sértődöttség, a meg nem értésből táplálkozó rossz ízű emlékek lavinája. Azonban nem maradt sok idő a töprengésre. Krisztina felállt, kecses ujjai körbefonták a metszett poharat, amit elegánsan a levegőbe emelt. Még sebtében megemlítette, hogy át kell ugrania Gyulára, valami fontos dolgot elintézni. összemosolyogtunk. Jó munkát, kedves Krisztina! Fotó: Martin Gábor Seres Sándor
