Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
1978. január 15., vasárnap KÖRÖSTÁJ Színház és közönség Ne higgyük, hogy a színház és a közönség egymásra találása lényegében azonos az irodalom és az olvasóközönség egymásra találásával. Az élő színház ugyanis nem pusztán a drámaíróé, hanem legalább annyira a rendezőé, a színészeké és a közönségé is. teljesen más hatásmechanizmussal hozza létre a semmi egyébhez nem hasonlítható atmoszférát, a szemünk láttára, fülünk hallatára élővé váló mű és a közönség együttes szándékából megszülető esztétikai élményt. AZ írott dráma jellemei a színpadon szerepekké válnak, a szereplők életet lehelnek beléjük, méghozzá tettekkel és tettértékű szavakkal, s e szavakat és tetteket a közönség reakciói sokkal nagyobb mértékben módosítják, semmint gondolná az ember. Egy jó színházi este valamennyiünk közös alkotása. No igen, ha van értő közönség. S ha egyáltalában van közönség. • • • Mindenütt akadnak üres székek, széksorok egy-egy bérleti előadáson. Pesten és a vidéki városok színházaiban, azokban a városokban, ahol nincsen kőszínház, csak „tájolás”. Magától értetődik, hogy a „közönség” általában nem létezik. Gyakran előfordulhat, hogy ugyanazt a produkciót egyik este lelkesedéssel, a másikon tartózkodó hűvösséggel fogadják. A színész nagyon jól tudja, hogy minden egyes előadáson meg kell küzdenie a közönségért, és ez hol sikerül, hol nem. A baj ott kezdődik, ha nincsen közönség, illetve ha a kétszáz, háromszáz, négyszáz férőhelyes színházterem (kultúrterem, csűr, pajta — teljesen mindegy ebből a szempontból) húsz, harminc, negyven nézővel pironkodik a színpad előtt. És, hogy ez, ha nem is általános, de nagyon gyakori jelenség, azt az ország minden színháza, városi és községi művelődési házainak igazgatói bizonyíthatják. Vajon miért van ez így? * * * Világos, hogy ez az első kérdés: kell-e egyáltalában a színház. Ha az ember az üresen tátongó széksorokat nézi, akkor hajlamos nemet mondani, s mindjárt hozzátenni: „Hát ennyire gazdagok azért nem vagyunk; mert igaz ugyan, hogy szocialista társadalmunkban a kultúra nem áru, s ha csak százan nézik meg az előadást, már az is hasznos, node... Az állam minden színházjegy eladási árához hozzáteszi a kétszeresét, hogy egyáltalában legyen, lehessen színház. Megér-e húsz-harminc ember tudatgyarapodása, élményszerzése ennyi pénzt? Nem lenne okosabb a kultúra más területein, hasznosabban felhasználni ezeket az anyagi lehetőségeket? Hát ha nem kell a színház, akkor...” Mire azonban idáig jutunk a gondolattal, halljuk a művelődésház vezetőjének megnyugtató szavát: „Minden jegyet eladtunk, anyagi szempontból teljesen rendben van a dolog”, ám azután csendes kétségbeeséssel hozzáteszi : „Csakhogy azért ez nagyon- nagyon elkeserítő. Én nem értem...” El kell fogadnunk azt a tényt, ha anyagi értékek birtokába akarok jutni, azért meg kell dolgozni. De a szellemi kincsek birtoklását sem adják ingyen — a színházjegy árán túl tehát szellemi energiát kell befektetni egy- egy színházi előadás végig- nézéséhez. Nos, az emberek manapság már nem sajnálják azt a húsz-harminc forintot, ha a közönségszervezőt, a brigádvezetőt, a szak- szervezeti kultúrost a szó szoros értelmében „le akarják rázni magukról”; megveszik a jegyet, és ámen. Hogy még el is menjenek? Túl sokat kívánnak tőlük! ök megtették a magukét, pénzt áldoztak a kultúra oltárán. Méginkább így van ez ott, ahol kampányszerűen indítanak „teltházakciót”, s egy egész üzem vagy üzemrész megvásárol száz, százötven, kétszáz jegyet, jutalomként kiosztja a dolgozók között, s az előadáson ott vannak tí- zen-húszan. A pénztár ablakán meg ott függ a tábla: „Minden jegy elkelt”, s nem kap jegyet az, aki csakugyan, és magától, szervezés és agitálás nélkül meg akarta volna nézni a darabot (mert ilyen is van, nem is kevés, de ki törődik velük!). Azt hiszem, nem tévedek: az ilyen tömeges szervezés, az ilyen kampányszerű agitáció helyett ezerszer többet érne az egyedi jegyeladás, két-négy-hat jegy eladásának megszervezése és a közvetett agitáció, vagy beszéljünk magyarul: az emberek gyengéjének felhasználása. Ha a gazdasági, köz- igazgatási, politikai vezető ott van egy értekezleten, egy fórumon, egy gyűlésen, a’kMolnár Antal: Emlék I. Válogatás negyven év terméséből Szépirodalmi Zsebkönyvtár: a kipróbált értékek sorozata Évek óta elmaradhatatla- nul hozzá tartoznak a könyvesboltokhoz, utcai, pályaudvari árusítóhelyekhez azok a tömzsi kötetecskék, amelyek mindig változó színükkel s a borítón végigfutó kettős hullámvonallal hívják föl magukra a figyelmet. A Szép- irodalmi Zsebkönyvtár gyors egymásutánban sorjázó köteteiről van szó, a Magvető Zsebkönyvtár „testvérsorozatáról”. Rokon egymással a két kiadói vállalkozás abban. hogy mindkettő az időt- állóan értékes prózairodalom alkotásait kívánja eljuttatni az olvasók tízezreihez, kiaknázva a formátum adta lehetőségeket: a könyv praktikus alakját és alacsony árát. Természetesen az alapvető hasonlóságon túl már a megkülönböztető jegyek, az egyéni vonások érvényesülnek. A Szépirodalmi Zsebkönyvtárat nagyvonalú időbeli kitekintés, tartalmi tágasság jellemzi. A sorózatszerkesztés elveiből és a könyvkiadók feladatmegosztásából következik, hogy irodalmunk élő klasszikusainak vagy nemrég eltávozott nagyjainak műveit kell keresnünk, ha egy-egy alkotást paperback-formában kívánunk megvásárolni. Többek között Illyés Gyula, Németh László, Déry Tibor regényei adnak rangot a sorozatnak. Illyés korszakos jelentőségű, több mint negyven esztendeje született szociográfiája, a Puszták népe, az Ebéd a kastélyban című kései folytatással egy kötetben jelent meg. 1946-os da- tálású a Hunok Párizsban; e regény két kötete a Zsebkönyvtár 1975-ös évfolyamába illeszkedett. A háromnégy évtizednyi távolságból a Németh Lászlót reprezentáló Irgalommal már közelebb lépünk napjainkhoz, Déry több kiadást megért Képzelt riportja pedig : prózairodalmunk jelene. Jó negyven év terméséből válogat tehát a sorozat, a magasrendű értékőrzést érvényesítve vezérlő elvként. A Szépirodalmi Zsebkönyvtár köteteinek többsége azonban az utóbbi másfél évtizedben íródott prózai művek újrakiadásával keletkezik. De miért ne volna ez is értékőrzés? Különösen, ha figyelembe vesszük a sorozat egyik nagy erényét: a könyvek fogadtatására és az olvasói igényekre reagáló gyorsaságot. Közismerten nyomorúságos nyomdai viszonyaink közepette a „lassú átfutás” rossz szellemén való győzelmet jelenti, ha például Gáli István vagy Galgóczi Erzsébet nagy sikert aratott regényeit viszonylag kevéssel az első megjelenés után a zseb- könyvformátumban ismét megvásárolhatják az érdeklődők. A ménesgazda és A közös bűn is 1977-ben került a könyvesboltokba, nagyjából egy időben — a két mű az ötvenes évek elej ének-közepének hazai történelméről adott metszetet. Csatlakozik hozzájuk Az ötödik pecsét újabb kiadása. Sánta Ferencnek a II. világháború utolsó hónapjait fölidéző erkölcsregényét, a nagy sikerű majd fesztiváldíjas filmváltozat után különösen sokan keresték — sa kiadó jó időzítéssel jelentette meg a könyvet. Nem célunk leltározni a sorozat valamennyi kötetét, noha például Granasztói Pál Liane és Szász Imre Szól a síp című alkotásai is föltétlenül részletesebb elemzést érdemelnének — e két, könyvtárban is nehezen hozzáférhető művet az indokolatlan és méltatlan feledésből „emelte ki” az ismételt publikálás ; Moldova Györgynek pedig máig legjobb munkái közé tartozik a Gázlámpák alatt című novellaciklus. 1977-ben megjelent — s napok alatt el is tűnt az üzletekből ez a kötet. A Pontos történetek útközben című Mészöly Mik- lós-gyűjteményt azért említjük kiemelten is, mert itt eddig könyv alakban ki nem adott, folyóiratokba rekesztett írások is napvilágot láttak. Vajon nem lehetne-e a Szépirodalmi Zsebkönyvtár már dicsért gyorsaságát más alkalmakkor is kiterjeszteni a még kötetbe nem gyűjtött írásokra? A Szépirodalmi Zsebkönyvtár értékőrző jellegével, szerepével szorosan összefügg, hogy a kipróbált értékek sorozata. Jókai Anna vagy Kertész Ákos nevére, munkásságára hivatkozhatunk. A Makra újabb és újabb kiadásait például ez a sorozat gondozza, s Kertész korai művét, a Sikátort, az újabb kiadással szintén a Zsebkönyvtár juttatta vissza az irodalmi, olvasói köztudatba. Kérdés azonban, hogy lassan nem számíthatók-e a „kipróbált értékek” közé a pályájukat 1965 táján kezdő fiatal írónemzedék legjobbjainak alkotásai ? Semmi jogunk nincs „tanácsokat osztogatni”, csupán meditáló kérdést fogalmazunk: Császár István összegyűjtött elbeszélései, amelyek a Szépirodalmi Kiadónál jelentek meg 1977 könyvhetére (a kötet el is fogyott hamarosan), nem kaphatnának-e helyet a nagy példányszámú, népszerű sorozatban is? A példa természetesen kiragadott: más nevekkel, más alkotásokkal is lehetne folytatni a sort.. A Szépirodalmi Zsebkönyvtár minden egyes kötetében könyvjelzőt találunk. Azért érdemel külön is szót ez az apró figyelmesség, mert a könyvjelző mintegy a fülszöveg szerepét tölti be. Néhány szakszerű mondat, rövid idézet segíti tájékozódni az irodalomban kevésbé jártas olvasónak is, mit tart a kezében, mi a különös erénye a műnek, mikor jelent meg először. Á magyar epika távolabbi és közelebbi múltjának, s a magyar próza jelenének regény- és novellaértékeit őrző sorozat e néhány sorral „keresi föl” az olvasót, hogy megnyerje az átlagon felüli színvonalú, s az esetek nem kis részében a maradandó nagyszerű művek barátjának. A Szépirodalmi Zsebkönyvtár műfajban ugyan szűkén — tudatosan csak a regényre, novellára koncentrálva —, de időben és jellegben annál gazdagabb választékkal, az értékőrzés jegyében kínálja köteteit mindenkinek. Tarján Tamás kor mindenki kötelességének érzi, hogy ott legyen. Biztos vagyok benne, hogy ha egy városban vagy községben a tanácselnök, a gyárigazgató, a téeszelnök, a párttitkár, az orvos, az állatorvos, az agronómus elmegy — s előre megmondja, hogy elmegy! — az előadásra, akkor minden egyéb szervezés nélkül telt ház lesz. Hogy ez nem az igazi? Tény, hogy nem. De ezek közül az emberek közül nagyon sokat megfog majd a színház varázsa, és azok, akik első-, másodízben csak haszonlesésből, erkölcsi tőke gyűjtése céljából vagy szno- bériából mentek el a színházba, később már magáért a színházért fognak odajárni. Elsősorban a vezetőknek kell tehát megérteniük a példamutatás fontosságát ezen a területen is, tudomásul kell venniük, hogy a színház fontos politikai eszköz is, mert hihetetlen mértékben tágítja az emberek tudatát, látókörét. Ahogyan Gábor Miklós írta Tollal című könyvében: „A dráma hősét... az teszi érdekessé, hogy én, a néző, rajta keresztül a világot látom.” (kemény) Molnár Antal: Férfiportré KULTURÁLIS MELLÉKLET
