Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
1978. január 15., vasárnap o Szakonyi Károly: ÉTELBÁR v— Szabad ez a hely? — Az öregember válla fölött gőzölgő levessel meg valamilyen húsétellel megrakott alumínium tálca imbolygóit, amit egy svájcisapkás férfi egyensúlyozott félkézzel, míg a másik kezében sörösüveget tartott a palack szájára borított pohárral. — Kérem —, ismételte udvariasan —, szabad? Elvenné innen a kalapját? — Nem — mondta kurtán az öregember. — Sehol sincs heley — mondta most már kissé ingerülten a svájcisapkás. — Vacsorázni szeretnék. Nem foglalhat el két széket. Arról nem is beszélve, hogy ön nem is eszik, csak ül itt... ez nem kávéház! — Na nézze! — fordult az öregember a vele szemközt bekecsben és fejkendőben vacsorázó idős nőhöz. — Kioktat! Kioktatnak! — De bocsánatot kérek, a bisztró zsúfolt... A bekecses nő rágcsálva a svájcisapkásra nézett: — Az a hely foglalt. — S váratlanul el kezdett kuncogni. — Igazam van, hogy foglalt? — Foglalt — mondta bosz- szúsan az öregember. Rákönyökölt a műmárvány asztalra, de azért félszemmel leste, mi következik. A svájcisapkás az asztaloknál ülők sokasága fölött egyszeriben meglátott egy megüresedett helyet; dühödten átfúrta magát a tömegen. Az ételbár valóban zsúfolásig megtelt, vacsoraidő volt. — Elment — nevetett a bekecses nő. Jókora kenyérdarabot hentergetett meg a borsófőzelékben, a tányérja fölé hajolva kapta a szájába. — Ugye, hogy várja? — Kit? — pislogott az öregember. — Akinek a helyet foglalta. — Csak a kalapomat tettem le valahová. — Jól van, csak várja. — Hát, ha maga nem hajlandó... — Mire? — Mire, mire? — Egy pillantást vetett a körülöttük ülő alakokra. Senki sem figyel rájuk; a falatozók különben is állandóan cserélődtek, az egész ételbár mozgásban volt. Csak ők gubbasztottak már jó ideje az utcára néző üvegfalnál. — Mondtam már magának. Kimennénk abba a víkendház- ba. A fiam mindig mondja, papa, miért nem töltesz időnként néhány napot a telken? Úgysem tudsz mit kezdeni magaddal, azt mondja. Befűtesz, van kint minden, ott áll üresen, azt mondja. Na. Lenne egy-két szép napunk. — Egy-két napra nem lehet. — Hát akkor egy napra. — Egy napra se. Sehogy. — Na, látja, magával nem lehet... — Hátradőlt a széken, nézte a nő előtt a műanyag tálban a főzeléket. — Jó a borsó? — Csupa rántás. — Konzerv. — Az hát. Ilyenkor, novemberben. — Én csak a friss cukorborsót szeretem. Tavasszal. Amikor zsenge. És ahogy a feleségem főzte, szegény... Húst nem kért hozzá? — Mindig rágós. — Jóízűen, lassan evett; a kenyér darabokat alaposan megmárto- gatta a borsóban. Tömött szatyrát az ölében tartotta, emiatt nehezen tudott az asztal fölé hajolni. A főzelék olykor rácsöppent az áliára, az öregember odamutatott, ő bólintott és letörölte. — Volt a temetőben? — kérdezte az öregember. — Töltsön egy kis vizet — mondta válasz helyett a nő. Egyenes tartással várta, hogy a férfi a kezébe adja a poharat. Ivott. Telt arca volt, s csak a szeme meg a szája körül mutatkoztak ráncok. Már az ötödik kenyérszelettel mártogatta a főzeléket. A metszőfogaival majszolt, de azért beszélt közben. — Huszonöt forint a krizantém szálja. — Hoztam volna magának a telekről, ha idejében szól. — Ennyi áldozatot megérdemel szegény uram. öt szálat vettem neki. Egy szép csokrot... Na, jön már a hölgy! Az öregember a bejárat felé fordult. Látta a zöldkabátos, kis, karcsú öregasz- szonyt, amint aggodalmas arccal eltűnve, majd újra felbukkanva a lökdösődő tömegben feléjük igyekezett. Két nappal ezelőtt helyet szorítottak neki maguk mellett, s úgy tetszett, most is az ő társaságukat kereste. — Jó estét! — intett a kanalával a bekecses nő. — Jöjjön csak, már foglaltak magának helyet! A, hölgy arcáról eltűnt az aggodalom, kesztyűs kezét felemelve üdvözölte őket, aztán türelmesen beállt a tálaló előtti sorba. — Igazán felajánlhatná, hogy sort áll helyette — mondta incselkedve a bekecses. — Nézze, hogy hátraszorítják. Az öregember ezt elengedte a füle mellett. Kivette zsebéből az çsti lapot, széthajtogatta; a hátsó oldalon kezdte az olvasást. — A kényelmet azt szereti... azt, látom. — Nézze, amin én átmentem már az életben! Nem kívánom magának. — Min ment át, amin én nem? — Min? Hát például két háborún, de kinn, a fronton! A fogságról nem is beszélek... meg arról, hogy milyen nehezen neveltem fel a családomat... — Gondolja, hogy én nem neveletem fel a családomat? És a háborúból sem maradtam ki, elhiheti. — Sas, háromezerért — mondta a férfi az újság mögül. — Nem veszi meg? — Nem. — Kőszáli. Háromezerért. Itt írják ... Maga miért nem vacsorázik otthon? — Nem főzök. — Nem a gyerekeivel lakik? — Átadtam nekik a lakást. A fivéreméknél lakom, de külön koszton vagyunk. Maga meg egyáltalán nem vacsorázik. — Ittam egy teát. Igazán nincs kedve egy kis kiránduláshoz? — Egy csöpp sincs! — Az üres műanyag tányérba dobta összegyűrt szalvétáját, eltolta maga elől a tálcát. — Na, a hölgy vajon mit vacsorázik? A zöldkabátos öregasszony tipegve hozta a tálcáját. Leült; a másik kettő beleszagolt a tányérjába. — Egy jó adag tejberizs — mosolygott rájuk kedvesen. — Kakaót is szórtak rá. — Gyerekkoromban sem szerettem — egyenesedett ki a bekecses nő. — Ö, pedig nagyon finom! — A széléről kezdte kanalazni, csücsörítve ráfújt, mielőtt a szájába vette a csipetnyi pépet. — Na, nem hiszem, hogy forró lenne. Itt? Ugyan! — merült az újság mögé az öregember. — De, de, forró és nagyon finom! — bizonygatta a hölgy kislányos hangon. Szívalakú arca sima volt, csaknem ránctalan ; világoskék szeme és enyhén hidrogénezett, vékonyszálú, de bodorított haja fiatalos külsőt kölcsönzött neki. Bűbájos mosollyal tekintett szét a lármás, rostonsültek és főzelékek szagától terhes levegőjű helyiségben. — Úgy örülök, hogy felfedeztem ezt az ételbárt... ugyebár, így hívják? Eddig minden este hideget ettem, de az olyan drága mulatság. Önök mindig itt esznek? — Én már hónapok óta — dobolt ujjaival a szatyrán a bekecses nő. — Sőt, ebédelni is itt szoktam. — Az ebédem nem gond, mert olyan szerencsém van, hogy üzemi étkeztetésben részesülhetek. — Még dolgozik? — Hogyne, kérem, mint öltözőőr vagyok egy vállalatnál. — Szintén nyugdíjas és szintén özvegy? — nézett fel az olvasásból az öregember. — Nem, kérem, elváltam. Sajnos. Nem az én hibámból. — Hát persze — bólintott a bekecses. — Fel sem tételeztem volna — mondta a férfi. Végigmérte a hölgyet. — Mi özvegyek vagyunk. — Ó, istenem! Abban a hitben voltam, hogy önök házasok! — Hogy mi ketten?! — A bekecses nő rekedtes hangon felnevetett. — Még csak az kellene ! — Valahogy nem figyeltem meg jól... bocsánat. — Pirulva hajolt a tejberizs fölé. — Még irigyeltem is önöket. — Megnősülne — bökött az újságra az öregember. — Tessék? — Műbútorasztalos. Családi ház a XX. kerületben, kis kert, lugas, évjáradék. — Évjáradék? Nem írja, hány éves? — kérdezte a hölgy. — Hetven — nézett rá a férfi. — Ö, hetven! — Az ma már nem kor! — A férfi végigsimitott sovány, borostás állán, a hajába túrt. — Nézze, milyen barna a hajam. Gerovit kúrán vagyok, évente kétszer. Mondaná, hogy hetvenhárom vagyok? — Ö, ó, nem is azért — mentegetőzött a hölgy. — De ha az a műbútorasztalos hetven éves, akkor biztosan fiatal nőt akar, ötven körülit. Ismerem ezeket... — Hirtelen elhallgatott, illedelmesen kanalazta a rizst. — És különben is, a XX. kerület nagyon kinn van ... — De V|an pénze az illetőnek! — mondta a bekecses, aztán váratlanul felállt. — Hozok egy adag somlói galuskát. Remélem, vigyáznak a helyemre? — Ez csak természetes, kedvesem — szólt utána készségesen a zöldkabátos. Amint kettesben maradtak, a férfi letette az újságot — Jobb is, hogy elment. Szeretnék beszélni magá ... kegyeddel. — Velem? Úgy érti, hogy négyszemközt? Na, hadd halljam, valami titok? — Tudja, a fiamnak van egy kis... — Ahogy így közelebb hajolt hozzá, elakadt a szava a hölgy ritkás szempillákkal övezett, de furcsa fénnyel csillogó, táguló-szű- külő pupillájú, világoskék szeme láttán. Amaz teljes arccal fordult feléje, szája szegletében kacér mosoly bújkált, s miközben a férfi szavait várta, ajka kissé szétnyílt. Hófehér, hibátlan fogsora volt. — Mondja csak, kedves barátom, mondja — s biztatón az öregember karjára tette a kezét; cseppet meg is szorította. — Na, bátran! — Csak... — nyögte a tüzes pillantásoktól megzavarodva —, csupán azt akartam, hogy... — óvatosan elvonta a karját, s végre a hangján is úrrá lett, mert kitalálta, hogy ahelyett, amit az imént akart, mint mondjon. — Nem tud egy nyugdíjasnak való állást? Szívesen elmennék öltözőőrnek. A kereskedelemben dolgoztam, egy áruház cipőosztályán ... A zöldkabátos hölgy összecsukta a száját, arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még nézte a férfit, aztán visz- szahajolt a tejberizs fölé. Evett egy kanállal, majd mintha szólni akart volna, de csak a fejével intett nemet, s újra evett, elmerülten. Mire a bekecses nő megérkezett a somlói galuskával, az öregember már megint az újságot olvasta. — Friss rajta a tejszín? — kérdezte a hölgy társalgási hangon. — Friss! — mondta a bekecses. — Micsoda ízek ! Magának is ajánlom! — Nem, nem! — emelte fel vékony kis kezét tiltakozva amaz. — Hizlal. — Hizlal?! — Ó, igen. A lányomék például zabpelyhet esznek, de azt .mondják, még az is hizlal. Ők teljesén angolos konyhát visznek. Bostonban élnek. De a hétvégeken kicsapnak a hámból. Ugyanis a víkendet mindig a farmon töltik. A magyarok vettek egy farmot. Hatalmas nagy terület, száz hold. Tábortüzeket raknak és gulyást főznek, meg ilyesmit. És persze táncolnak, az idősebbek is !... A farmot elnevezték magyar tanyának. Azt írják, ott szeretnek a legjobban... Mit? Mit szeretnek ott a legjobban? — Hát... lenni. Az egy kis Magyarország. Bostontól kétszáz mérföldnyire. — Magát miért nem viszi ki a lánya? — Úgy beszélgettek, mintha az öregember ott sem lett volna. — Van pénzük, vagy nem? Kivihetnék magát. Mit hagyják itt öltözőőrnek ? — Ó, én nem mennék ki... nem. Én nem ... — Úgy esznek — mondta a férfi, s összehajtogatta az újságot —, hogy megéheztem. Veszek egy pogácsát. — Kalapját a székre tette, s átvágta magát a tömegen a süteményes pulthoz. — Régóta ismeri? — kérdezte a zöldkabátos a beke- csestől. — Kit? Ezt az embert? Csak innen. Itt találkozom vele néha az ételbárban. Miért? — Azt hittem, informálódhatnék önnél. Ugyanis kért tőlem valamit. — Hogy töltsenek együtt néhány napot a fia víkend- házában? — Ó! Ó, nem, dehogy! Ó, istenem, dehogy! Állást szeretne. Élmenne öltözőőrnek. De az, ugyebár, bizalmi állás... — Hát én nem ismerem! A nevét sem tudom. — Lenyalta kanaláról a maradék habot, ivottt egy pohár vizet. A zöldkabátos is végzett a tej- berizzsel. Az öregember visz- szajött; a pogácsa száraz volt, de rágcsálta; a hét nő egy darabig némán figyelte a férfi sebesen őrlő állkapcsát, aztán lesiklott róla a tekintetük, s kissé elálmosodva üldögéltek, bámulva az ételbár forgalmát. — Nem tudják, hány óra? —* kérdezte kis idő múlva az öregember. — Minek azt magának tudni? — nézett rá a bekecses. — Várnak. — Ugyan ki? — Vendégségbe megyek — mondta, s a pogácsa morzsáit csipegette a tenyeréből. — Ő, vendégségbe, igazán? — élénkült fel a zöldkabátos hölgy. — Ne higyjen neki. Még csak meg sincs borotválkozva. — Az mindegy. Én vagyok a társaság lelke. — Inni szeretett volna, de a poharakat mind használták már. — Kérem! — szólt az edényeket összeszedegető, fehérköpenyes lánynak. — Hozna egy tiszta poharat? — A lány anélkül, hogy ránézett volna, a szomszéd asztalról adott egyet. — Köszönöm. — A lány némán dolgozott tovább. Az öregembert elöntötte a bosszúság. — Nézzenek oda! Még csak szóra sem méltat! Még csak szóra sem... — Mit mérgelődik? — szólt rá a bekecses. — Megkapta a poharat. Mi mást várt? — Igaz —, mondta az öregember. — Igaza van. Maradunk még? — Ha nem tilos csak így üldögélni itt — nézett rájuk reménykedve a hölgy —, én nem bánnám. — Hát akkor maradjunk — mondta a bekecses. Hegyesi János Tavasz a télben (Etelkámhoz) Holt hitvesemnek méltó utóda, kínzó magánytól mentő angyalom! Szálljon szívedhez — szívből ez óda, telkemből talán utolsó dalom! Sötét bánatok kínzó tengerén, mint hajótörött mentő hajóra: Szerető szívre úgy vágyódtam én, s benned találtam megértő, jóra. Vesztett hitvesem sohsem feledve, lelkemben a bú mégis elcsitult. Sokat szenvedett érző szívembe magasztos érzés, szeretet virult. De mint krizantém az őszi dérben, az én szerelmem már rövid életű: Egy kis napsugár, — tavasz a télben, — szívmelengető éltető derű. Becsüld meg drágám tavaszt a télben, becsüld mindaddig, amíg csak lehet! Melletted leszek viharban, szélben, megvan szeretve, kit költő szeret. Ha majd utamat végig leéltem s itt hagyom ezt az árnyékvilágot: Ha bánat ért is, bocsásd meg értem, — s tegyél síromra egy szál virágot! 1978. január Weöres Sándor Behavazott falusi házak Ernyedten tartva terhüket alusznak a tanyák. Mit álmodnak a hó alatt? Sár-szikkasztó tavaszi szellőt, rügyet, csírát, bimbót, virágot — Körülugatják mind a kutyák: A háztető szalmája gabonát nem terem soha többé, tavasz, nyár ugyan éleszti, hiába — Mégis, csakazértis, vágyakoznak a télvégi sugárra. Simái Mihály Ikarusz röpirataiból Csak építem a repülést toliból viaszból fémből elektronjaimból az ég tüzéből és dühéből Tudom a teremtés titkait felhőt karcol tudásom a legnagyobb hogy túl vagyok már negyven zuhanáson A hús és a hó szirmait áldóan megérintem A föld a föld följebb taszít — kardlánggal vár a napisten
