Békés Megyei Népújság, 1978. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
1978. Január 15., vasárnap «HaWTíTI Új művészeti kiadványok Nem merítette ki a kínálatot a téli könyvvásár, a Corvina Kiadó műhelyéből több művészeti kiadvány kerül a napokban a könyvüz- letetobe. A Művészet Kiskönyvtára sorozatban jelenik meg Har- sányi Zoltán műve Bour- delle-ről, a századíorduló körüli évtizedek jelentős szobrászáról. A Neue Bauhaus- büoher sorozatban jelent meg először — 1925-ben — Moholy-Nagy László könyve, a festészet, fényképészet, film, amelynek 85 oldalán a legváltozatosabb felvételekben, fotókompozíciókban, fotótriikkökben gyönyörködhet az olvasó. A mostani kiadást Biró Yvette tanulmánya egészíti ki a modem filmművészet és Moholy-Nagy kapcsolatáról. Angol, francia és német nyelven Szabadi Judit rövid bevezető tanulmányával hagyja el a nyomdát a közelmúltban már napvilágot látott — Rippl-Rónai József-album. A reprezentatív, 76 színes képtáblával illusztrált kötetben a tanulmány szerzője felvázolja a mester életútját, bemutatva párizsi és kaposvári korszakának legjelentősebb alkotásait. Ki tud többet a Szovjetunióról? Az 1977/78-as tanévben ismét meghirdették a középiskolákban a „Ki tud többet a Szovjetunióból a Szovjetunióról” című vetélkedőt Szeptember hónaptól kezdve a középiskolákban, szakmunkásképző-intézetekben folyamatosan készülnek a diákok a versenyre. A háziversenyeket január 10. és 31. között tartják az iskolákban. A megyei vetélkedők március 5. és 15. között lesznek, a területi döntőket pedig március 16. és 31. között rendezik meg. Tótkomlós néprajza Budapesten, a Néprajzi Múzeumban hónapokon át nagy érdeklődés övezte Koppány János tótkomlósi evangélikus lelkész néprajzi magángyűjteményének bemutatását, melyet a nagyközség több jeles gyűjtőjének anyagával is kiegészítettek. / A kiállítás hű képet nyújtott Tótkomlós XVIII—XIX. századi népművészetéről, mélynek gazdag motívumvilágát ma — többek között — a Tótkomlősi Háziipari Szövetkezet is felhasználja. Budapest után január 15- én, délelőtt 11 órakor Orosházán mutatják be a gazdag néprajzi anyagot. Megnyitót dr. Gráfi’k Imre, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum muzeológusa mond. Január Gyomán A gyomai Katona József Művelődési Ház januári programja is változatos, eseménydús. A ház kis csoportjai rendszeresen találkoznak. Az ifjúsági klub minden csütörtökön és szombaton, a nőklub pedig január 29-én vesz részt filmvetítéssel egybekötött előadáson, melyen a növények gyökértáplálkozása lesz a téma. A szocialista brigádvezetők klubjában január 16-án, hétfőn, a 'közművelődési vetélkedő képzőművészeti anyagát dolgozzák fel, adnak választ a beérkezett kérdésekre. A pártpro35. — Ni, csókol óznak! — riadt fel Klári, gyermekeinek felfedező rikoltásaira. — Csókolóznak, csókolóz- nak! — ugrálták körül őket az indiánok. Természetesen mindenki felfigyelt. Nevettek ; természetesen megértőén, együttérzéssel. Látni nem láttak oda a csónakház sarkától. Klári felemelkedett ültéből, kezében a nehezen fogyó paprikással : — Péter, György! Azonnal, idegyérték ! — Na ne, anyuci — tiltakoztak az érdeklődő csemeték — hátha folytatják... Hé, csak csókolózzatok! Klári feltápászkodott és fenyegetően mászott kifelé. Nagymama fogta fél végre a helyzetet és avatkozott bele sürgősen: — De hova mégy, Klárika, talán te is meg akarod őket nézni? Harsány nevetés tört ki az ebédelő fűasztalnál. Megjelent — a ház mögül bíborvörösen kilépve — Tibor, a vőlegény. A látvány nem csökkentette a jókedvet. Barna, immár emelkedettebb hangulatában meg is tapsolta : — Tiborkám, igazán nincs mit pironkodnod ! Gyere csak, igyál az ijedtségre! Gitta felhasználta az ülésrend megbontását és odalopta magát Barnája mellé.... — De Barnám, ez olyan- ízetlen... — S halkabbra fogva a szót, megfogta a karját — figyelj csak rám egy kicsit! — Figyelek, drágám. — Láttad, beszélgettem az pagandisták és a TIT-elő- adók klubjában január 26- án rendezik a legközelebbi foglalkozást, amikor dr. Drágán Iván vezető jogtanácsos beszél az új szövetkezeti törvényről. A szakkörök közül a fotó, a gyermeksakk és a díszítőművészeti tart heti egy-egy foglalkozást, a felnőttsakk- és díszítőművészeti szakkör pedig hetenként kétszer találkozik. A társastáncklub tagjai január 28-án, a békéscsabai D—1 és a B osztályú versenyen indulnak. Ahol Juhász Gyula és Gyóni Géza is vendég volt Múzeum lehet, ha megmenti a szeghalmi szív Amikor évekkel ezelőtt nem sikerült megtartani Orosházán, a Tass utcában azt a kis házat, amelyben a földművelők egylete székelt, és ahol az 1891-es véres május elseje eseményei kezdődtek; sokan önmagukat vádolták, hogy nem léptek fel határozottabban, hogy engedték lerombolni a munkás- mozgalom nevezetes emlékét, az egyleti házat. Igaz, mofölddel tette egyenlővé a könyörtelen talaj gyalu, azt hittük, nem kísérthet többé ilyen eset. Tévedtünk. A kísértés ezúttal Szeghalomra irányítja a figyelmet. • • • A Sárrét központjának nevezi magát a község: oka van rá. Gazdaságilag, kulturálisan, hagyományaiban; az elmúlt évtizedek, századok a tanúi az itt élő nép küzdelértelmű a helyzet. Már a századelőn kezdték gyűjteni a környék régészeti, néprajzi anyagát, többek között és legeredményesebben Szeg- halmy Gyula tanító, az akkor országos hírű szakíró, fotográfus és az első világháború haditudósítója. Ládaszám halmozódtak az értékes leletek, vitt belőle a debreceni, a szegedi, a dévai múzeum is, mígnem a megAz egykori Simai-féle kisdedóvó a szeghalmi múzeum otthona lehetne Fotó: Gál Edit dem, korszerű .— bár esztétikai élménnyel egyáltalán nem vádolható — lakótelep épült a helyén és a környékén, a hagyományt őrző régi ház ettől függetlenül megmaradhatott volna, és szép pázsit közepén ma munkásmozgalmi emlékhely, múzeum lehetne. Ilyesmire, mondják és szemtanúk bizonyítják, a világ nagyvárosaiból, és kisvárosaiból számos példa • hozható. Egyszóval, amikor az orosházi házikót a mes, de mindig feltámadó életének. Berettyóújfalu és Püspökladány, a másik két nagy település azonban sok tekintetben lekörözi Szeghalmot, és ennek ki örül? Hagyományaik őrzésében és feltárásában mindenesetre előbbre vannak: Újfaluban tavaly nyitották meg, Püspökladányban az idén avatják a múzeumot, ahol a környék néprajzi emlékeit láthatják a betérő emberek. Szeghalmon nem ilyen' egyörömanyával, ezzel a szörnyű Marival... — Meg Gusztival is... — mondta Barna, minden célzatosság nélkül Gitta már kezdte latolgatni, hogy szóvá tegye-e Barna hajlandóságát a féltékenységre De aztán mégis inkább úgy döntött, hogy nem sértődik meg: — Vele is. Mindjárt megérted. Szóval Mariék azt akarják, hogy vegyünk közösen, vagyis fizessünk be egy öröklakást a gyerekeknek... Gondoltam, rögtön megkérdezem Gusztit, hogy mennyivel hajlandó beszállni... Am természetesen minden terajtad múlik... — De Gittám, hát a lányunkért természetesen bármilyen áldozatra is... Guszti mennyit ad? — Hát ez még nem fix... Pénze nincs, azt mondja, de hajlandó kölcsönöket felvenni. Megkérdezem még nagymamát is, sőt, azt hiszem, Lajosból is ki lehet nyomni valamit.. — Kinyomni... hogy beszélsz? — Magyarul. Mindenesetre nekünk kellene legelőször is számot vetnünk, hogy mit bírunk... Lajos újabb pohár borokat nyújtott nekik: — Gitta, Berta! Nem ti vagytok az ifjú pár, ne tur- békoljatok olyan feltűnően! — Talán nem köti le őket annyira a főztöd, mint például minket — hangsúlyozta újólag is elismerését Ferenc, az örömapa — ugye milyen csodálatos, édesanya?! Klári már közben arról faggatta férjét, hogy mit akart tőle Gitta, mert ez a nő mindig töri valamiben a tejét. — Majd elmondom, szívem... De nem lehetett lerázni, ragaszkodott az azonnali beszámolóhoz. Mikor megtudta, hogy az öröklakás belépőjének az összedobásáról van szó, méginkább izgalomba jött — Megállapodtál vele valami konkrét összegben? — Ugyan — hárította el magáról az ostoba gyanút Guszti. O Klári számára is megfelelő szilárd férj igyekezett maradni. — Ezt nem lehet csak úgy improvizálni. Majd megfontoljuk, kérlek... De Klári szemében még ez a szilárd kijelentés sem látszott egyáltalán megnyugtatónak. Ösztönösen továbbra is szemmel tartotta Gittát. Látta, hogy már meg a nagymamát kerülgeti. De hát hiszen a saját anyja, azt csinál vele, amit akar. Kati is valahogy nagy észrevétlenül már újra elfoglalta a helyét, sőt szedett is a kitűnő paprikásból. Laci készséggel megkaparta a bogrács alatt a parazsat. De Kati halkan rászólt: — Hagyd, attól már ez nem lesz melegebb! — Nem hűlt az még ki, Katikám — terjedt ki mindenre Lajos bácsi vendéglátói figyelme —, szedjed csak bátran! — A bátorság, az nem hiányzik belőlem! — nyugtatta meg Kati. Szeme közben valahogy véletlenül a Laci szemével akadt össze. Egy pillanatig rajta hagyta a tekintetét. — Jó étvágyad van, menyasszony? — kérdezte halkan a parázsban kaparászó fiú. Kati tekintete hűvös volt és elutasító, villáját hideg nyugalommal döfte a pirosló húsba. A fiú csak. nézte tovább, miközben már nem is őhozzá beszélt: — Hozok rá-még egy kis gallyat, Lajo* bácsi! — Jó — mondta Lajos bácsi —, hiszen amíg van belőle, addig mindig eszébe juthat valakinek, hogy szed még egy kis pótlást (Folytatjuk) maradt ládák sorsa 1949 után nem követhető: a gimnáziumban veszett nyoma Szeg- halmy Gyüla életműve e részének. Ha most térben és időben magunk mögött hagyunk három évtizedet, a szeghalmi helytörténeti gyűjtemény szálláshelyén, az egykori főjegyzői házban ülhetünk együtt Miklya Jenővel, akit 1963-ban bíztak meg az általános anyaggyűjtés felújításával, és tizenöt (!) év múltán nevezték ki a gyűjtemény őrzőjévé, vezetőjévé. ■ Lehet, hogy a jó munkához, . és a kinevezésekhez idő kell, ' másfél évtized azonban kissé soknak tűnik. Mindegy (pedig nem az!), most már ; legalább ez nem probléma, úgyis van más, számos, sokkal nagyobb. • • • A legszembetűnőbb az, hogy Szeghalmon még mindig nincs olyan közgyűjte- I mény, mely a lakosság számára elérhető lenne, mely a - várossá formálódó nagyköz- I ség egyik művelődési bázisa lehetne. Nincs, mert nincs épület, ahová költözzön, ahol a háromezer darabot meghaladó gyűjtemény állandó és időszaki kiállításokká igazodhatna, ahol méltóképpen •bemutathatnák a Szeghalmon élt nagy tekintélyű Szeghal- my Gyula hagyatékát; ahol fogadhatnák a költő felesége által felajánlott Sinka-hagya- ! tékot is; ahol emléket állíthatnának annak a progresz- . szív közoktatási szellemnek, mely évtizedeken át a helyi gimnáziumot és tanári karát V jellemezte. Miklya Jenő cikkgyűjteményét lapozgatom. E gyűjte- if mény ben olvasható a Szabad Föld cikke 1969. július 29-i keltezéssel: „A Sárréti mú- j. zeum létrehozásának gondolata Szeghalmon több mint : harminc évvel ezelőtt már felvetődött. Az ügy apostolai , azonban szétszéledtek, így a szép tervből nem lett sem- í mi. Most azonban a régi terv I megvalósulást Ígér... Már >; van egy 16-tagú múzeumba- I ráti körük, melyben diák és I földművelő, orvos és iparos- I ember egyforma szorgalom- I mai végzi a tárgyak gyűjté- $ sét. Igenám, csakhogy mind- » eddig nincs helyisége a szeghalmi múzeumnak. A gyűjteményt ott helyezték el, ahol éppen tudták: magánlakásokon főként. A helyi tanács vállalta, hogy fizeti a bérleti díjat, ha sikerül helyiséget keríteni..." Az első, megdöbbentő érzés: akár ha tegnap is megjelenhetett volna ez a cikk! Változás azóta csak annyi, hogy pár éve bérbe vették a volt főjegyzői házat havi 3 ezerért, abban két helyiséget és egy előszobát kapott a gyűjtemény, a ház többi részében a gyermekkönyvtár rendezkedett be. A két szoba egyikében a Szeghalmy- hagyaték tomyosodik, a másikban — ez sem nagyobb 25 négyzetméternél — időszakonként egy-két tablót, vitrint állítanak fel, hogy bemutassanak valamit a gazdag gyűjtemény éppen aktuális anyagából... A megoldás útja nyílegyenesen kellene, hogy vezessen egy múzeumi épülethez, ahol megfelelő alapterületen berendezkedhetnének, állandó kiállításokat és időszakiakat nyithatnának, és bekapcsolódhatna a nagyközség köz- művelődési áramkörébe a helytörténeti gyűjtemény is. Mondják, hogy mindez adott, csak küzdelemre késztető, és kísértetiesen hasonlít az orosházi esetre. Szeghalmon, a fő utcai, egykori Simai-féle alapítványból épített kisdedóvó (ma is óvoda), százéves klasszicista és valamivel fiatalabb eklektikus épületegyütteséről van szó. Ebben az óvodában volt óvónő Dapsy Gizella, Nil, a neves költőnő; ebben a házban jártak a századforduló utáni évek olyan írói, költői, mint Gyóni Géza, Csáth Géza, Juhász Gyula, Dutka Ákos; itt őrizte Rozsnyai Kálmán, a költő férje a híres Ady-té- kát, mely később a nagyváradi Ady Emlékmúzeum alapja lett. Múzeum számára a legideálisabb hely, az épület állapota megfelelő, rendbe hozása, alakítása nem jelent nehézséget. Gondolhatná a kedves olvasó, hogy akkor mire várnak még Szeghalmon? Csupán arra, hogy megismétlő- dik-e az orosházi eset, hogy értékes emlékhelyet, ma és még sok évtizedig használható épületet — lebontanak? A szeghalmi — műemlékjel- legű! — évszázados kisdedóvót ugyanis a nem szeghal- mi-szívű idegen városrendezők, tervezők talajgyalu elé vettetésre ítélték! Bizonyos, hogy a józan ész, a megfontoltság megtalálja a megoldást, és a modern Szeghalom sem szenved csorbát attól, hogy főutcáján zöld pázsit és fák övezte régi épület áll majd, ahol a táj múltját láthatja a nemesedni vágyó ember. Nem állunk egyedül ezzel a véleménnyel, osztja ezt a Békés megyei Múzeumok Igazgatósága is. Ha még megemlítjük, hogy mindig az a jó rendezési terv, mely a település jellegzetes arcát megőrizve törekszik a korszerű város kialakítására, akkor egy érvvel több, hogy okos és szívükben is sárréti szakemberek megőrizzék a százéves kisdedóvót, mely kínálja magát, hogy múzeummá változzon. • • • Végül írhatnánk arról, hogy a nagyközségi tanács hosszú ideje keres alkalmas helyet a gyűjteménynek, és arról is, hogy évente 50—80 ezer forintot áldoz annak bővítésére. A megoldás azonban — látszat-nehézségei ellenére — kézenfekvő. Nemcsak mi mondjuk, a szeghalmiak mondják, és azok a múzeumi szakemberek, akik ott jártak, és nem szeretnék, ha a meggondolatlan bontási parancs örök időkre kitörölné Szeghalom főutcájáról azt a nevezetes helyet, melynek mását nehezen találnánk ezen a vidéken. Sass Ervin
