Békés Megyei Népújság, 1977. december (32. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
o 1977. december 25., vasárnap Karácsonyi olvasmány: A Kincskereső Mindig szívesen fogom a kezembe a Magyar Űttörők Szövetségének irodalmi, művészeti és kulturális folyóiratát, a Kincskeresőt. Jólesik ránézni, belelapozni, elolvasni. Nemes anyag, igazi irodalom, amit a decemberi Kincskeresőben találunk. A tél szépségéről ír W. H. Dawies verse. Lázár Ervin December tábornoka szimbólumokkal tűzdelt küzdelem a hónapok között „Zúz- maravetőkkel, hóvihartankokkal”. Felnőtt olvasók szívét szo- morító naplórészletet idéz Hajdók Zsóka: Jégvirág az ablakon címmel. Hihetetlen, hogy 1964 januárjában is ennyit szenvedhetett egy kislány szerencsétlenül alakult családi élete miatt. Domonkos István: A mi utcánk költője című történetében egy tehetséges gyerekköltő tragédiáját idézi elénk meghatóan. Bizonyos, hogy a gyerekolvasók számára éppen azok az írások a legérdekesebbek, amelyeket hasonló korú társaik fantáziája keltett életre. A sombereki Kovács Mária, a balástyai Juhász Zsuzsa, a tatabányai Iványi Gyula vagy a vépi kislányok versei igazi gyerekvilág-tükrö- zők, ha rímfaragásuk olykor talán nem is hibátlan. A sok komor hangulatú elbeszélés között üde színfolt Janikovszky Éva Az úgy volt című folytatásos mondandója. A Viadalok, csaták, kalandok rovatában Erich Kästner klasszikus gyermekregényéből, A repülő osztályból olvashatunk részleteket. A Kincskereső ezúttal Molnár Gábor írónál járt vendégségben. Nagyon szerencsés a könyvajánlások módszere a decemberi számban, mert a tavalyi olvasópályázat sikeres munkáiból idézi a gyerekélményeket. Ebben az évben is meghirdeti a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat és a* Kincskereső szerkesztősége a Barátom, a könyv című pályázatot, amelynek díjai között táborozás és gazdag könyvajándékok szerepelnek. Bede Zsóka Kulturális szerződés Zrenjaninnal és Araddal A napokban érkeztek haza Békés megye kulturális követei a jugoszláviai Zrenja- ninból és a romániai Aradról. Dr. Csende Béla, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetőhelyettese és Jurka László, a Békés megyei Jókai Színház igazgatója a Kulturális Minisztérium képviseletében tárgyalt Zrenjaninban a két állam fejlődő kulturális kapcsolatainak Békés megyei vonatkozásairól. A megbeszélések a zrenjanini és a békéscsabai színház sokoldalú együttműködéséről szóltak. Terveik szerint a Jókai Színház 1978. elején utazik jugoszláviai vendégszereplésre, a zrenjanini Állami Színház pedig 1979-ben mutatkozik be a békéscsabai közönségnek. A romániai Arad megyével évek óta tartó kulturális kapcsolatban áll megyénk. Az előző évekhez hasonlóan 1978-ban is művészi csoportok cseréjére kerül sor, erről tárgyaltak az Aradra látogató dr. Csende Bélával és Jurka Lászlóval a román kulturális élet helyi irányítói. A békéscsabai szimfonikus zenekar 1978. elején, a Balassi táncegyüttes és a Jókai Színház pedig a jövő év második felében utazik Aradra. Októberben a békéscsabai és az aradi fotóklubok cseréjére is sor kerül. Hozzánk az aradi Állami Filharmónia énekkara és szólistái, folklóregyüttesek, népi zenekarok, román—magyar színjátszócsoportok érkeznek majd a jövő évben. Rózsi néni és Laci bácsi ■■■■■■■■■ ■nanmsBBi Milyen kedvesek is voltak a tavalyi karácsony előtt! Daubner Laci bácsi hetykén mesélte, hogy harminchárom hónappal azelőtt kötötte be Rózsi néni fejét, meg aztán, ha megfordítjuk az évei számát, huszonnyolcnak is mondhatná magát. (Az idén ez a tréfa 10 évet öregítene rajtam, mert most 38-at kellene mondani.) Persze, hogy annyit, mert nyolcvanhárom lett, Rózsi néni meg, aki a századdal méri az éveit, 76. Mert azért egy évvel a századforduló után született, és az egy év is nagy idő... A szoba, a nagyszénási szociális otthon első emeleti szárnyában, most is olyan rendes, öregesen-hangulatos és szép, mint esztendeje volt, amikor szíves-örömest töltöttünk együtt egy rövid kis délelőttöt arról beszélgetve: mi is történt az életükben? Hát tény, ami tény, annyi minden! Az emlékek meg olyanok, hogy néha hosszú időre elbúcsúznak, és nem jönnek elő, aztán meg hirtelen annyi lesz belőlük, hogy beleszédül az ember. Ilyenkor, karácsony táján különben is sokat beszélgetnek a régvolt időkről, a családról, a gyerekekről, unokákról. Laci bácsi az ötven évről, amit pult mögött töltött el, itt Szénáson, Rózsi néni meg a kőbányai Rich- ter-gyárról, ahová fél évszázada került be munkáslánynak, aztán a szülőfalu, Szeghalom is előjön az emlékekből, mert a legjobb mégiscsak ott volt. A cinkék a kis szoba erkélyének korlátján ugyanolyan hancúrt csapnak, mint tavaly. Röppennek egyet, aztán visszaszállnak a finom szalonna- és kacsa- zsírcsemegére, csipegetnek- szedegetnek egy kis darabot, aztán ki a fára, hogy a következő pillanatban már újra itt legyenek, és szórakoztassák a két kedves öreget. (Volt olyan, hogy tízen ide- szálltak, drágák, aranyosak. Öröm a szemnek, a szívnek is...) Emlékek között kutatva 18. Anyu rögtön látta rajta, mi’kor belépett, hogy valami történt vele, valami van a begyében, s meg is kérdezte, de csak úgy, mintha megszokásból kérdezné: — Mi újság? Ekkor Kati még könnyedén azt mondta, semmi. Szokvány üres kérdés, szokvány üres válasz. De Gitta tudta, hogy ez a semmi nem jelent semmit; efelől még nagyon sok is lehet. Gondolta, legjobb, ha belevág a közepibe, s egyenesen megkérdezte: — Beszéltél apáddal? Katit ez azért meglepte, mintha Anyu csak úgy egyszerűen belelátna a fejébe; de most már ráváltott arra, amit elhatározott, a fullánkra, s olyan természetesen, ami a természetesnél is sokkal természetesebb, mar egy kis csodálkozó hanesúlyt is adva bele, kurtán közölte: — Persze, hiszen megígértem. — Szörnyeteg vagy, szörnyeteg, bizonyisten! — nevetett Anyu. Leültette magával szemben, és töviről hegyire el kellett mondania az egészet, hogyan szervezte meg, hogyan találkoztak— Lajos bácsinál, igazán? — És hogy viselkedett apád? — Nem fanyalgott-e? — Hozza-e Klaáárikáját? — Remélem. a klapecokat otthonhagyják ... szóval arról nem volt szó, mert Kláritól kitelik, hogy jön az egész slep- pel, már csak bosszantásból Is ... Hát Lajos bácsi? Kávét főzött, igazán? Valami évszázados süteményt nem kotort elő? ... Hogy birkát vagy halat? Nahát, ettől meg kell hallni! Nem is tudom, hogy a röhögéstől-e vagy a sírástól? Szózuhatag, kérdészuhatag; Kati úgy érezte, el is temeti, ahogy itt ül a hokedlin, mert ez az egész a konyhában volt, ott szoktak ők ketten négyszemközt beszélni. Szóval. hogy a szavak ellepik, és ő süllyed a habok alá, alig tud lélegzet után kapkodni. Csak akkor tűnt fel a part, vagy legalábbis egy mentőkötél, mikor Anyu egy váratlan fordulattal kijelentette: — Hát akkor most már nekem kell megbeszélni Apuval. És elhallgatott. — Tulajdonképpen Apu már tudja is, nem? Hiszen tollaslabdát is vásárolt. •. Vagy hogy is? — Vagyhogyis, kislányom, vagyhogyis ... Tollaslabdát, azt igen, de ő még csak any- nyit tud, hogy meg vagyunk hívva Lajos bácsihoz a csónakházba, de nem is sejti, hogy ott eljegyzés lesz. és Ti- borék, meg Gusztiék, meg ... meg szóval a felajánlások. Pedig ezt úgy kellene kidolgozni, mint egy szerződést, vagy egy izét, egy haditervet, pontról pontra ... Mondtam ugye, hogy a legnehezebb az enyém lesz •.. Nyolc nap van, ugye, nyolc nap, azalatt nem is képes ennyi mindent felfogni; gyorsan, még ma hozzá kell fognom, legelőször is megmondom, hogy a Tibor szülei... ez ugye a te ötleted lesz... a Tibor szüleivel is össze akarsz egy kicsit melegedni, ez teljesen érthető, és ha már ezt megemésztette, akkor előjövök a nagy ötlettel, hogy ez éppen lehet egy füst alatt eljegyzés is ... — Nagyon okos vagy, Anyukám, te vagy a világ legokosabb Anyuja. Meg is csókolta, megsimogatta a fejét, hadd legyen szegénynek nagyobb kedve ehhez a bonyolult művelethez, hogy Apu tudatába átültesse mindazt, amire még ezen a nyolc napon futja az időből. • • • Ami azt illeti; valóban ez volt a legnehezebb. Gitta számolt férje kimondott és kimondatlan gondolataival, sőt még azokkal is, amik csak félig vagy félig sem születtek és érlelődtek meg az agyában. Nagyon lényeges elemnek tartotta, hogy Barna egyrészt sokat adott arra, hogy olyan jó apa színében szerepeljen, aki már-már nem is mostohaapa, másrészt... hát másrészt, ha nem is mondta ki, de érzékenyen számon tartotta a Katira áldozott kiadásokat. A Guszti által küldött — pontosan küldött! — gyermektartás összegével gondosan elszámolt a havi költségvetésben. Ezt Gitta ugyan nem rótta fel hibájául, nem azért főkönyvelő (bár csak helyettes), szóval természetesnek vette, vagy legalábbis érthetőnek. Csak hát, szóval, számolt vele. Erről az oldalról mindenesetre biztosítani akarta magát; azt akarta, hogy Barna-Apu ne csak arról vegyen időben tudomást, hogy Lajos bácsinál nem egyszerű látogatás, nem is csak nászok közelebbi megismerkedése lesz, hanem valamilyen módon anyagiak is szóba kerülnek. Azt azonban nem tudta pontosan kiszámítani, hogy mennyire kell belemennie a részletekbe, mennyit kell előzetesen megbeszélniük. Ügy gondolta, hogy legjobb, ha kényszerhelyzetként adja elő az eljegyzést; kényszerből született ötletként. A televízió nélküli csendes hétfő estére időzítette a beszélgetést. — Hallod, ez a Kati megint elhebrencskedett valamit ... Tudta, hogy Barna erre kötelességének érzi, hogy szeretett kis mostohalánya védelmére keljen. — Na ... ? — Egyelőre csak ennyit mondott. De már ebben a kérdő dünnyö- gésfoen is benne volt a kételkedés, és ha netalán szükség lenne rá, a megbocsátásra való hajlandóság is. —. Meghívta a Tibor szüleit is Lajos bácsihoz. — Hm ... És Lajos ... mit sáól hozzá? (Folytatjuk) Laci bácsi 1917-ben Elmondjuk egymásnak, mi történt egy év alatt. Laci bácsi nem panaszkodik, és köszöni, jól van, bár egy kis influenza mintha kerülgetné, de nem komoly a dolog. Rózsi néni hasonlóan vidám és mosolygás, még akkor is az, ha felteszi a szemüvegét, mert a hímzéshez meg kell toldani egy kis erősítővel a szemét. Az ágyakon, az asztalon, a falakon az új hímzések. (Ezeket sem látta még ugye, apró kis keresztszemes öltéssel csinálom. És ez a pipacs-csokor, ugye gyönyörű?) Ahogy kiteríti a pipa- csos falvédőt, a szirmok pirosa lángol, az élet legszebb színét sugározza... (Csak azt sajnálom, szól közbe Laci bácsi, hogy nem tudok belesegíteni.) Rózsi néni megpas- kolja az öreg legény kezefe- jét: még jó is, mert elrontanád. Te csak olvasgass, úgyis azt szereted. Aztán, ahogy telik az idő, ahogy hallgatjuk egy kicsit a feketére politúrozott óra ketyegését, nézzük, hogy milyen szelíden, szépen esik a hó, egymás után kerülnek elő a búcsúzó esztendő történetei. — Voltunk Érden, a Laci bácsi fiánál, három hétig. Nyáron. Nagyon jó volt... Mehettünk volna Gyomára is, a testvérem lánya hívott, de csak nem mentünk. Nem akarunk zavarni... Ezen megint elgondolkoztunk kicsit, aztán Laci bácsi mesél két kirándulásról, amikor az intézetiekkel, autóbuszon mentek Gyomára és Szarvasra. Nagy öröm volt mind a kettő, és nagyon szeretnék, ha jövőre is lenne. (Szarvason, a szociális otthonban hímző-tapasztalatcserét rendeztünk, meséli Rózsi néni. Találkoztunk ismerősökkel is, és az egész napot kellemesen töltöttük el.) — Az öregek napja, azt látnia kellett volna! — kap új témába Rózsi néni. Szerepeltünk. Én verset mondtam, meg jeleneteket is előadtunk. A versnek az volt a címe, hogy „Peregnek az évek”. Én kombináltam ösz- sze, vagy hát írtam, ahogy akarja... Elmondok belőle egy pár szakaszt — akarja? Fehér a világ odakint, a hóesés megtisztítja. Amíg ;; nem olvad, nem is lesz sárrá. A kis szobában, Daubner Laci bácsiéknál az otthon melege vesz bennünket körül. J5s Rózsi néni verse, ahogy szaval. „A múltba tűnt ismét egy év, / De hamar lepergett, de hamar lefolyt, / Bár néha úgy tűnt, hogy egy nap is / De nagyon hosszú, de nagyon hosszú volt. / Pedig peregtek a napok gyors egymásutánban, / Mint homokszemek a homokórában...” — Szerepeltünk, beöltöztünk jelmezekbe. Mindenki nevetett, jókedvű volt. Va- lach Mátyásné, Módos Istvánná, Mikus Gézáné, Szűcs Péterné, Vágvölgyiné... Nem is tudom a neveket mind felsorolni, olyan sokan voltunk. A pszichológusunk magnóra vette az egészet. Nem akarja meghallgatni ?... Biztos, jót nevetne. Rózsi néni tizenkilenc évesen A cinkék újracsak hancú- roznak. A világ legjobb helye ez az erkély. A legújabb hír, hogy a több éve működő Szivárvány brigád mellé néhány hete megalakították a Béke brigádot is. (Ez a folyosó, ahol bejött hozzánk, a Béke-utca. Mi a 8-as számú házban lakunk. Elhatároztuk, hogy segítjük egymást, elsimítjuk, ha valami baj van, aki beteg, meglátogatjuk. Így van ez rendjén már a mi korunkban. Szépen meglenni egymással, együtt.) Itt megint következik egy kis hallgatás, aztán Rózsi néni egy réges-régi, valamikori teás fémdobozt vesz le a szekrény tetejéről. Fényképek vannak abban, újak is, ahogy a kis erkélyen integetnek; meg hatvan, hetven év óta barnuló fotográfiák. Fiatal a,rcú, délceg termetű férfiak, kecses nők. a két család a múló időben. Komoly arcú katona áll az egyiken. (Én vagyok az, nevet Laci bácsi. Olasz fogságban készült, 1917-ben. Képeslapnak küldtem haza.) Rózsi néni is talál valamit. Az meg Pesten készült, 1920-ban. Édesanyja és a bátyja rajta. Meg Rózsi néni, 19 évesen. (Akkor még nem is sejtettünk egymásról. És most, ugye milyen érdekes, itt van egymás mellett a két kép.) A falon egy másik: azon már ketten. Csakhogy ez az utóbbi fél évszázaddal később történt. Közben háborúk, bizakodások, szenvedések, örömök. És alaposan elszállt az ifjúság. — Nem kívánnék jobbat öreg napjaimra — nézegeti önmagát, azon a padulai képen Laci bácsi. Itt. az otthonban igazán jó. Rózsi néni bólint. És egymásra néznek szeretettel. Az ágy felett színes oklevél. Nem volt "ott tavaly még. Laci bácsi kapta a KPVDSZ-től, 25 éves tagsága emlékére. (A ruházati és a vasbolt fiataljai patronálnak bennünket. Eljönnek sokszor, és beszélgetünk. Két hete a Fényesbe hívtak, társasvacsorára. Csak azért nem mentünk, mert korán fekszünk. Nagyon jól esett, hogy figyelmesek voltak.) Még nem búcsúzunk, előbb végigsétálunk a folyosón, vagyis a Béke-utcán, és bekopogunk a könyvtárba. Laci bácsi újabb könyveket vesz ki, karácsonyra a világért sem szalajtana el valami jó olvasnivalót. Aztán elköszönünk egymástól, szép jónapottal és kellemes ünnepeket kívánva. Egymás kezét fogják, úgy mennek visz- sza a Béke-utca 8-ba, a kis szobába, a szeretet egyik szobájába, hogy képeslapokat írjanak, és elolvasgassák újra azokat, amelyek már megérkeztek. A cinkék is bátrabbak, biztos. Nincs vendég a szobában, csak a két jól ismert, megszokott arc nevet ki rájuk. Rózsi néni és Laci bácsi. Sass Ervin
