Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

1977. november 27., vasárnap o lltdUkfifq­K. Szabó Sándor: Az agglegény Szék, családi képpel Székelyhídi Attila kiállítása Az égbolt mélykék nyugal­mába és a táj mozdulatlan­ságába csak a rezgőnyár le­velei vittek mozgást, aho­gyan a lombjuk alatt meg­húzódó piciny, roskadozó ta­nyát körülölelték, simogat­ták, mintha saját águkon nevelt, ottfelejtett termésük volna. Messzebb, a földút kanyar­jában, a távolodó porfelhőt az állatorvos autója verte fel. A kelő szellő csak na­gyon nehezen tudta a fi­nom port az út menti föl­dekre visszafektetni. A téesz látóhatáron is túl­nyúló tengerében kis sziget­ként állt ez a nyárfás tanya. A nagy darabokban málló vakolatok között alig észre­vehető az ajtó nélküli bejá­rat. A ritkuló hajú, öreg Szolnoki bácsi a szegények célszerűségével rendezkedett be magának. A bejárat, egyetlen tehenének, a Bös- kének istállójába vezetett, ennek oldalfalán volt az az ajtó, amely az ő mindenes kamrájába nyílott. Csikó- sparhelt, egy régi sífon, az asztal és a pokrócokkal le­takart prices. Ennyi. Böske üvegesedő szemmel, hangosan zihált az almon. Két hátsó lába már élettele­nül hevert lebénult fara mel­lett. Az öreg, hanyatt fekve a priccsen, nyitott szemmel meredt a mestergerendára. Lassan, félkönyékre támasz­kodva a szoba felé fordult és szemén furcsa fény vil­lant át. Istenem, intenem, mér’ bántol te engem. Mér’ veszed magadhoz egyetlen tehenem? Meg van írva igaz, mindenki esendő. Te osztod a halált, te vagy a teremtő. Felült, majd nehézkesen a sifonhoz ballagott. A rongyos szélű kék irkát elővéve, visz- szaült a priccsre és a zsebé­ből előhalászott tintaceruzá­ját megnyálazva, reszkető kézzel írta be ezt a négy­sorost is a többi után, hosz- szan, mindkét karjával az asztalra könyökölve. A Böske hangosabb zihá­lására hátrafordult, hosszan nézte a szegény pára kínló­dását, majd a lavórban fel­oldott orvossággal odaván- szorgott, leült a fejéhez, na­gyot reccsent alatta a rozoga fejőszék, s amíg Böske kitá­gult orrlyukkal inni próbált belőle, becéző hangon be­szélni kezdett hozzá: — Igyál Böske, igyál. Szen­vedsz, ugye? Jól van, jól van, nem tart már sokáig, te már mindent befejezel. A doktor azt mondta, meggyógyulsz, de hát ő sem tudhat min­dent. Ne reszkess bogaram, idd meg mindet, úgy ni, jól van, jól van. Amíg simogatta a fején nőtt piszkosszürke szőrpama­csot, átfutott agyán az együtt eltöltött tizenhat év. Suhantak gondolatai, mint kerékpárról nézve a kukori­catábla sorai. Eszébe jutott a jószággondozásból és a föld­jéből összekuporgatott pén­ze, amivel nem tud már mit kezdeni. Egészen régről, vá­ratlanul és élesen felbukkant anyja haragtól eltorzult ar­ca is, amikor megtiltotta, hogy B. Nagy Piroskát, egyetlen kedvesét, a házhoz hozza. Ott, az ősi nagy ta­nyán nem mert ellenkezni, de fojtott lánggal még soká­ig égett benne a nagy érzés, úgyhogy ravatalán kiterített anyjának sem tudott már megbocsátani. Hej, az az ocsmány marakodás a testvé­rek között az örökségen! Ne­ki ez a két hold föld jutott, erre építette fel a tanyáját, ide vonult vissza minden szerzett és fojtott bánatával. Amikor a téesz a földjét és tanyáját akarta bekebelezni, foggal-körömmel ellenállt. Évekig nem szólt semmit senkihez. Ezalatt rokonait, is­merőseit is saját életük, csa­ládjuk szaporodó gondjai kö­tötték le. Végleg egyedül maradt. Életét, minden ide­jét beszőtte a tanyai ma­gány. Időnként megfoltozta nyári szalmával a tetőt, ku­koricaszárból pótolgatta a kerítést, de a tapasztáshoz már nem volt sem ereje, sem kedve. A faluba kétszer ment be naponta a tejjel. Régóta, nagyon régóta várt valakire, vagy valamire, ezt biztosan érezte, csökönyö­sen, konokul, de ez máig sem teljesült. Elébe menni, valamit tenni, neip volt so­ha ereje. Később már el­menni sem akart innen. Meg­kötött. Mint a jó vályog a falban. Életének sivárságá­ban két vigasza maradt má­ig, a magányt enyhítő, ver­sekkel telerótt kék irkája és a Böske, aki az almon mo­corogva, olyan hamar egész­séges álomba tudta ringatni szuszogásával. Ahogy most újra Böske szenvedő szemébe nézett, so­ha nem érzett súlytalan, mégis nyomasztó bánat mar­kolta körül a szívét. A hirte­len jött számadás jeges ré­mülete az arcából is leszív­ta a vért. Sárga és piros karikák kezdtek táncolni a szeme előtt, megszédült. Nehézke­sen feltápászkodott a fejő­székről és a falba kapasz­kodva kibotorkált az udvar­ra, rákönyökölt a lécekből tákolt kerítésajtóra, nehézzé váló fejét tenyerébe tá­masztva. Fájdalmasan na­gyot sóhajtott, néhány tago­latlan hang is feltört vele, valahonnan nagyon mélyről. A szél előreborzolta ritkás, ősz haját. Lassan kitisztuló szemébe élesen bevésődött a táj minden ismerős, apró részlete. Benne élt egész éle­r/r Őszi ke a Hah, be süt a nap, hah, ott még fürdésre készülődnek, vagy már fürdőt vettek amott a vízben? Ebben az őszi tóban. A lepke úgy szálldogál, mintha mi sem történt vol­na. Mintha éjtszaka, iccaka nem húzná magára a ta­karóját. A bolya meg a nyárra em­lékeztet. De eltűntek már a partról a kis barbár, őrjí­tő perditák. ♦ * * öregek otthona, vannak itt öregek, akinek a tanács ad havonta szociális segélyt, ki hogyan van rászorulva, ha betegek, ápolónőről gon­doskodnak, akiknek nincs eltartójuk, úgy van ez, hogy nyugdíjasok és öregek nap­közi otthona. Reggel kilenctől délután ötig, télen reggel nyolctól hat óráig, mert fűtenek, a tanács vállalta a negyediket, három kályha már volt, de nagyon vigyáznak ránk itt Fülöpön, nehogy megfáz­zunk, egy dufla cserépkály­hát csináltatott az elnök, most körülbelül negyvenen vagyunk, tudja van olyan, hogy nem tudnak eljárni, messze a hegyekben laknak, fölviszik nekik az étket, lát­ja, ez a dohányzónk, emelje ki, hogy remek gondnoknő­ink vannak, jóindulatúak, türelmesek, melegszívűek, mi mindig azt mondjuk, gye­rekek, maradjatok, mert ha elmennek, én is kimaradok. * * * A kaptatón, arra, a he­gyen, egy-egy nyugdíjas há­zaspár. Az ősz mezei csokra egy vénkisasszony ujjai kö­zött. A sirály, hej, magosra száll, nem érti az aranyos, ezüstös fákat, bokrokat, kár, mondja varjú módra. Mel­lém óvakodik, átnéz a na­pos túlsó partra. Tán, tán ő is elhagyja a révet? A kikötött, lekötött csol- nakokból szerelmes sóhajt hoz a víz. Egy kislány varkocsát dug­ja ki az ablakon, unja a su­lit? És még kimászna, ha tében, követte minden rez­dülését, úgy érezte, övé itt minden árok, bokor, szaladó nyúl. Nézte a távolabbi erdő mellett szántó traktor kékes füstjét, az idelátszó téesz- központ épületei fölött tán­cot járó porfelhőt. Ritkán té­vedtek erre onnan az em­berek, többnyire motoron, zetoron ülve robogtak el előtte. Egyi-másik illendő­ségből kibólintott, vagy a kalapját megpöccintette, de nem állt meg egyik sem. Ö sem erőltette soha a beszé­det. Idegen volt ez az egész, és most már nagyon-nagyon távoli is. Akikor tántorodott meg új­ra, amikor benn az istálló­ban Böske hörögni kezdett és mellső lábaival eszeve­szetten kaparta, rúgta az al­mot. — Szegény állat — mo­tyogta. Ereje elhagyta, lassan a földre csúszott, a kerítésajtó félfájába kapaszkodva. Agya most tiszita maradt. Idegen­ként vizsgálta magát, mint­ha lelke a nyárfák ágai kö­zött lebegett volna. — Hát én is — nyöszörgőit félhan­gosan és figyelni kezdte szí­vének kalapálását a fülében. Lelkében végtelen nyugalom csöndje áradt szét. Egyszerre csak bátortala­nul mocorogva, fokozatosan letisztulva, két sornyi gon­dolat büzgott fel benne, új­ra, meg újra ismétlődve: révben egy kis legény vissza nem húzná. Amott vitorlás dől neki a sellőnek, játék az egész, bár, ki tudja? • * * Javakorabeliek vagyunk, én voltam itt a postahiva­tal főnöke, két éve halt meg a férjem, olyan egyedül vol­tam, itt otthonra találtam, pedig először megmondom őszintén, féltem, de aztán barátnőim hívtak, idén két­szer voltunk Hévízen, na­gyon kedves a tanács, ta­valy is voltunk. Van televíziónk, rádiónk, sakk, játék, én a magam ré­széről úgy vagyok, hogy dél­után jövök, délelőtt otthon magamat ellátom, de nagyon rosszul érzem magam, ha nem jöhetek, otthon reggeli és vacsora, itt ebédet ka­punk, részemről is azt mond­hatom, hogy az uzsonna any- nyira elég, hogy vacsorázni nem is kell. A tarhonyát utálom, a sok főzeléket, a minél több sült tésztát ked­velem, mindenből van re­peta, csak húsból nem, aki panaszkodik, keressen ma­gának jobbat. Nekem ötszáz forint a nyugdíjam, semmit se fizetek, mert miből élnék, másnak féldíj is csak három negyven. * • * Pecsenye van? Nincs, csak gazda, meg rizling s a bolt­ban a kaszírnő nagyot ásít, még kacsintani is elfelejtett, a trafikos csomagol, számol­ja az idei hasznot, egy D-s kocsi horgásza fölméri a helyzetet s ámbráscetről ál­modik, s két vagabund, há­túikon gitárral, jókorát ser­cint a tóba: hát egy nyár megint tovatűnt. A révben csönd, mintha semmi se történt volna, ősz mama néz a napba, a hal­kan fodrozódó zöld most klottyan, beetet egy pecás, a kisasszony az aranyos, ezüs­tös parti kertben pokrócot ráz a eltűnik legénye után a sűrűbe, ősz ide, ősz oda, ők a következő nyarakra gondolnak, hogy sose haljon ki a rév. Nem tudok már hívni senkit segítségül, De tudom, mindenki megméretik végül. Szíve újra a fülében ka­lapált, de nem figyelt rá, igyekezett annyi erőt össze­gyűjteni, hogy óvatosan a bejárathoz vánszoroghasson, hosszan és sűrűn megpihen­ve. Mire az ajtóhoz ért, Bös­ke meredt szemmel bámult rá, petyhüdt bőrén egyked­vűen nyüzsögtek a legyek. Az öreg kétségbeesett erő­feszítéssel vonszolta magát tovább a priccshez, á kék irkájához, hogy ezt az utol­só két sorát beleírja. — Kézbe veszik, elolvas­sák és látnak majd mindent, mindent... ez az irka... nem halok meg egészen ... — suttogta, miközben gö- osörtös ujjai úgy inogtak, dülöngéltek a füzetlapon, mint a kátyús földúton a szekérkerék. Az utolsó betű furcsa nagy görbét leírva, végigszaladt a lap aljáig. Egész testében megrándult, lecsúszott a priccsről és a ceruzát görcsösen szorítva elterült a földön. * * * Az autón érkező állator­vos talált rá. A megkötött kutya fájdalmas vonítással fogadta, most nem rángatta a láncát. Mint egy óriás fehér nyíl, úgy suhant át egy ezüst­színű repülőgép a rozzant tanya fölött, elérhetetlenül magasan. A békák kórusa már javában tartotta a bú- csúsiratót. Az állatorvos, megtalálva a kék fedelű irkát, belela­pozott, majd zsebre tette és elindult a rokonokhoz. Mi­közben az utat figyelte, ön­kéntelenül szorosabbra mar­kolta a kormányt, és megje­lent a ránc a két összevont szemöldöke között. A törökbúza levele szárad, sárgul, reped, az Alföldön lassan már törnek, fényké­pezik körbe a révet, nézd, öreganyám, a vizet! és azo­kat a színeket! Jaj, de gyö­nyörű — majd oly gyönyörű, mint ilyenkor Zemplén meg Kalotaszeg lehet. A hegyek­ből lármafák felelgetnek, űzik a szőlőtől vaj okát. * * * Levelezünk, kártyázunk, Katalin napra készülünk, hí­mezünk, olvasunk, ha elfá­radunk lefekszünk, az újsá­got nagyon szeretjük, még össze is veszünk rajta, van aki kétszer akarja olvasni. Én beleestem a vérnyo­másba, érelmeszesedésbe, hetvenhárom esztendős ve­terán vagyok, tizenkilences vöröskatona voltam, tíz évig kószáltam a nagyvilágban, el kellett mennem a postától a vöröskatonaság miatt, beka­landoztam Európát, Jugo­szláviát, nagy szükség volt postásra, most tíz esztende­je halt meg a feleségem, amióta fennáll ez, azt hiszem öt éve, járok ide, itt annyi­ra figyelembe vagyunk, a betegség végett annyira el­ment az élet. Foglaljon köztünk helyet, legyen a mi kis gavallérunk. Szegény! megérti, mit je­lent elveszteni az élettársat, és itt nem hagynak sírni, helyesek, az idős embernek nagyon jólesik a kedvesség, a szeretet, érzékenyek va­gyunk, és itt annyi kedves ünnepély van, jó kis enniva­lóval. Ilyenkor kivételesen szabad szeszt is innunk, ha- haha, nagyon kedves a sok névnap, azelőtt én csak a születésnapomat ünnepeltem meg, az orvostól elhozzák a receptet is, mindenre gon­dolnak, örülünk, hogy jó­kat mondhattunk magának, lassan minden elmúlik ve­lünk együtt. * * * A viharmadárnak fölcsa­pott fejér sirály madár hoz­za a szelet, a hátán magá­nyos hajós. Hogy van? In­dulok a déli tengerekre, a fecskékkel meg a többiekkel. Ez mind rendben, de a lá­nyok hová tűntek? Jaj, amott jön egy. Sarusi Mihály Székelyhídi Attila Békés megyéből, Szeghalomról származott el Egerbe, a ta­nárképző főiskolára, s ta- nulmányiai végeztével, 1965- ben Gyulára tért vissza dol­gozni. Gyulára, a Körösök mentére, ahol — a festő-gra­fikus szerint — „a fehér és a fekete majdnem összesza­kad: sok szelíd, természeti zöldben megannyi kontrasz- tos szín búvik, leplezi ma­gát. Itt élve látni csak: mennyi a meztelen csiga. Hát festek, rajzolok, tisztu­lok, tisztítom magam. A zöld és piros közé az ott­hon fehérét képzelem.” Megvallom, korábban ke­veset tudtam Székelyhídi Attiláról. Legújabb kiállítá­si katalógusában látom, hogy munkái szerepelték az alföldi tárlatokon, a megyei grafikai tárlatokon, részt vett kollektív kiállításokon, egyénileg Gyulán és Szeg­halmon mutatkozott be. A „legújabb katalógus” az, amelyet a debreceni orvos- tudományi egyetemen no­vember harmadikén meg­nyílt kiállításához készítet­tek. A röviden DOTE Galériá­nak nevezett kiállító terem­ben mutatta be műveit Ha- raszthy Miklós kinetikus szobrai, Sajóik Ferenc ka­rikatúrái, a beregi textildí­szítések, Halmy Miklós ké­pei után — Csáji Attila, Ko­vács Imre és a fiatal pécsi építészek előtt. A Székely­hídi-grafikák tehát önma- guikon és a Békés megyei művészeten túl egy közmű­velődési jelentőségű rendez­vénysorozatot is képvisel­tek, értékeltek Debrecenben, az orvosegyetemisták, az egyetemi kiállításokat láto­gató érdeklődők előtt. Székelyhídi Attila kiállí­tását 1— (amelyen a kataló­gusban feltüntetett ötven grafika helyett tizenhét sze­repel — két, egymástól jól elválasztható részre tagol­hatjuk. Az első csoportba tartoznak azok a tusrajzok, melyek a természet — ßz erdő, a kert — részletei, motívumai termékenyítő ha­tására születtek meg. E raj­zokon, melyek technikáju­kat tekintve főleg tusrajzok, de a toll mellett időnként eszközül veszik az ecsetet, a zsírkrétát, a ceruzát is, el­sősorban a részletek finom­sága, a könnyed kézzel oda­vetett vonalak játéka ragad­ja meg a nézőt, valamint az a tömörítő, komponáló kész­ség, amellyel a grafikus egy-egy tájrészletet kira­gadva, annak minden eset­leges jellemzőjét elhagyva, lényegét hangsúlyozza. Szép — a szó klasszikus értelmé­ben vett szép — tanulmá­nyok ezek: az Elvadult kert, (a Kert, a Kerti világ, s a néző néhány kép után már azt sajnálja, hogy e köny- nyed és mégis sokat mondó rajzok után nem következ­nek a továbblépést jelentő, a motívumokat nagyobb ösz- szefüggésben vizsgáló mun­kák. A kiállítás második ré­szében a természeti motí­vumok mellett, előtt az em­ber is megjelenik. Ponto­sabban: az ember és a köz­vetlen emberi környezet. Még pontosabban: az öreg ember, az öregség minden külső és belső jelével. Ak­kor is, ha maga is szerepel a képen — mint a Nyitott ajtók esetében —, akkor is, hja csak szobája, tárgyai mutatkoznak (Csendélet, Ab­lak előtti szék stb.). Elmélyültség, a modell iránti szeretet jellemzi eze­ket a rajzokat, a kidolgo­zást illetően a korábbiaké­hoz hasonló finom vonalak. Ennél a résznél azonban mégsem lehetünk olyan elé­gedettek, mint az előbbinél, az előbbi félmondat már je­lezte is talán, hogy miért. Mert láthatólag bonyolult, mély pszichológiai, erkölcsi tartalmakat kellene visszá­jád nia a grafikusnak — és láthatólag éppen ezek a tar­talmak hiányoznak az elké­szült művekből. A vonalak zavartalanul finomjak ma­radnak ott is, ahol görcsös reménységet kellene kifejez­niük, simán futnak ott, ahol a magány sivárságát kelle­ne hordozniuk. És itt tűnik ki, hogy a szeretet, a kül­sődleges vonások elmélyült tanulmányozása kevés. Ezért kerül a rajz mellé olyan szöveg, amelynek tartalmát a vonalaknak kellene el­mondaniuk. Azzal kezdtem: korábban nem ismertem Székelyhídi Attilát. Azzal kell befejez­nem: e kiállításon nem is­merhettem meg úgy, ahogy szerettem volna. S mert a grafikák sem számbelileg, sem színvonalukban nem tudták megtölteni a kiállító­termet, azokat a lehetősége­ket sem ismerhettük meg igazán, amelyeket művésze­te magában rejt. A bemu­tatott művek ugyanis to­vább veszítettek súlyukból a fotóanyag és a „grafikai do­kumentáció” túlzott arány­ban való szerepeltetése mi­att. A töltelékanyagok he­lyett szívesen láttunk volna inkább több finom, a termé­szet által inspirált tusrajzot. Szabó Ernő Mladonyiczky Béla: Zokogó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents