Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
1977. november 20., vasárnap o „20 évig éltem az Ady családdal” AZ ÉR.MINDSZENTI KATICA NÉNI MESÉLI „Négyéves voltam, amikor édesanyám meghalt, aztán mostohám lett. Tasná- don jártam iskolába, ott lakott az apám, később nagyanyámhoz kerültem, míg ide nem jöttem Ady Lőrincék házába. Tizenhét évesen fogadtak be az otthonukba 1917-ben. Kedvesek, jók voltak hozzám, nemegyszer mondott „lelkem-gyerme- kemnek”-nek az öreg Adyné. Amíg éltek, 1937-ig én a családdal voltam. Ady Endre egyetlenegyszer jött csak haza a feleségével együtt. Mikor nősült, mondta az édesanyja: „no végre a sok asz- szony után egy leány!” Azt hitték, szeretni, ápolni fogja a Bandit, de csalódtak benne nagyon. A kezdet kezdetén itthon nem emlegették másként, csak Bertukának. Emlékszem a napra, nagy készülődés előzte meg az érkezésüket.' Itt voltak Ady Lajosék is, úgy hogy a két testvér együtt volt a családi ünnepen. Hatan ülték körül az asztalt, mert gyerek nem volt egyiknél sem. Az öregasszony fájlalta, hogy nincs unokája, de az öregúr panaszolta is. A szőlőben pusztult ez-az, a gyümölcsfák száradtak, de ő azt mondta: „nem ültetek egy szálat sem, nincs kinek!” Komoly ember volt az Ady Endre, egypár szót szólott azért közvetlenül hozzám, de nem is volt rá idő. Én álltam egyedül a család rendelkezésére, mert ha volt cselédasszony, azt is nekem kellett irányítani, „Erigy csak, hozzad csak!” a vendéget körüljárni, kiszolgálni. Az édesanyját módfelett szerette, tisztelte. Mikor felkelt, kijött a konyhába „Édeshez” diskurálni. Mondta is az édesanyja: „büszke vagyok rá, nincsen titka az én fiamnak előttem, mindent elmond nekem.” Hogy menynyire értette meg a fia vágyait, a nagy életét? Hát, anya volt... Érmindszenten akkoriban nemigen ismerték, hogy milyen híres ember lett. Maga a család sem tudta, szóval nem mondom, a testvére, az intelligens, világlátott ember volt. Huszonnégyben, mikor az aranylakodalmi ünnepséget tartották és a megjelent írók, művészek között beszélgetett az öreg Ady, azt kérdezte tőlük: „ugyan mondjátok meg, tényleg olyan nagy ember ez az én fiam, mint ahogyan ti tartjátok?” És ezt az apja kérdezte. Én magam tudtam, hogy verset ír, olvastam is belőlük, de megmondom őszintén, csak hat elemit végeztem, és bizony nem értettem, amit írt. Még az első köteteiből néhányat, de tovább nemigen. Sokkal a halála után, mikor az édesanyja ünnep- ségről-ünnepségre járt Pesten és még a rádióban is megszólaltatták, no azt hallgatta a faluban mindenki. Akkor volt már egypár rádió itt is, és így kezdett elterjedni az Ady híre. A betegsége idején kétség- beesett a család, sehogy se voltak. A halálát Pestről tá- viratozták, és levél jött, amit Bertuka írt. Nem tudtak elmenni a pesti temetésre, mert nem közlekedett a vonat rendesen. Mikor Ady Lajos bement Károlyba, a gyászjelentést megíratni, keseregve mondta: „pont mi nem tudtunk Pestre menni.” Ady Endre volt a család első halottja, azután az apja az anyja, a többiek. Itt a temetőben fekszik a családból Ady Lőrinc, az öreg Adyné nevelőszülei, Kábái Gábor és Kábái Gáborné, meg a testvére, Pásztor Ida. Én láttam Pesten az Ady sírját. Olyan gyermektelen család volt az övék, hogy tudtommal nem maradt leszármazottja senkinek sem. Az öreg Ady testvérének volt egy fia, Séra Ferencnek hívták, Lombirtón lakott. Egyszer írt nekem, hogy eljönne, ha szívesen fogadnék. Nem tudott eljönni, mert meghalt az is. Ezt a kis házat rám íratta az öreg Adyné, mikor a felsőház megépült. Benne éltem egészen 53-ig, míg a tető le nem égett. Sok Ady-kutató, íróember járt már nálam, a Vezér Erzsébet is elvinne néhány napra Budapestre. Most jut a falunak a legtöbb abból, hogy ilyen nagy költő a szülötte. Hat éve, mikor a villanyt bevezették és jött a mérnök a villamosságtól, mondtam neki: „Mérnök elvtárs, nekünk nem kell a villany, nekünk út kell! Hiába világít a villany, ha sárban járunk.” Olyan sár volt, hogy az rettenetes, a traktorok összevágtak mindent. November 22-én nagy ünnepség lesz Ady emlékére, a házat is szépen rendberakták, felújították. Betonút is vezet már hozzánk, egy hónapja tán, hogy befejezték. Nem akad már ember a faluban, aki ne tudna Ady Endréről valamit...” Lejegyezte: Bede Zsóka Fotó: Osztroluczky István Ady Endre: RÉPAKAPÁLÁS Az ötezerholdas Batáry- tanyám dolgoztak napi harminc krajcárért a leányok. Répát kapáltak, s daloltak, mert május volt, mikor is bizseregni szokott a fiatal vér. Egy tejfölösszájú ispánka lovagolt néha a leányokig. Cukrosodott nyálú szájjal bámulta a friss, kapáló leányokat. Szeretett volna dévajkodni velük, de félt, hogy kikacagják. Azután pedig az öreg Batáry Tamás is érkezhet minden percben. Mint az Orbán lelke, olyan volt az_ öreg. Két deres lovával egyre a domíniumot járta. A leányok előtt Jusztina szorgoskodott. Ugyanő kezdte az új nótát, ha a régit már befejezték egy-két sóhajjal a leányok. Jusztina félig úrileány lett volna. Talán a Batáryakkal is rokonságban volt. Kurtanemes parasztleány, amilyen sok van a vidékünkön. Erős csípőjű, piros arcú, melles. Leghátul pedig a két cigányleány kapált: Petyka és Juliska, ök nem daloltak. Velük nem álltak szóba a többi leányok. Holott ők is harminc krajcárt kaptak a kapálásért. Délben a két deressel megérkezett az öreg Batáry. Ordítva hívta az ispánkát, aki lován most is ott ténfer- gett a répatábla mellett. Szidta az ispánkát az öreg Batáry, hogy a leányok rosz- szul kapálnak. Kiadta ilyenformán a mérgét, és nyomban kegyes kedve támadt. Elballagott az ebédelő leányokhoz. — Jusztina, Bakos Jusztina. Jusztina felállott az ebédtől, s magát illegetve lépdelt a méltóságos úr elé. — Hát mi újság van, Jusztina? — A két cigányleánnyal van sok bajunk, méltóságos úr. A méltóságos úr újra kiáltott: — Hé, oigányleányok. Hogyishívják. Igen. Petyka, Juliska. Jön a két cigányleány lomhán az öreg Batáry elé. Láthatóan el voltak csigázva. Nekik illett és kellett legszaporábban dolgozniok. Ba- táry Tamás kedvvel nézett a két cigányleányra. Mert Petyka és Juliska bársonyosak, finoman zömökek, szép szeműek voltak. De rögtön Jusztinához fordult a méltóságos úr: — Hát mi a panasz ezek ellen ? Jusztina méltatlankodva, latoló fontossággal válaszolta: — Ezek a cigányok a mi korsónkból akarnak inni. Batáry Tamás a két cigányleányra nézett, s álmél- kodott: — Ah, ah. Igaz ez, Petyka? Petyka volt az idősebb és bátrabb, s miivel őhozzá szólott a méltóságos úr, hát ő válaszolt: — Igaz. Mi itt mind leányok vagyunk. Mind harminc krajcárt kapunk .naponként. A mi szánk is van olyan tiszta, mint az övék. És nekünk falu csúfjára külön korsót hoznak. Azért sem kell. Mi az ő korsójukból akarunk inni. Batáry Tamás vakarta a fejét. Magához intette az ispánkát. — Ispán úr, hozzanak ide minden reggel négy-öt nagy korsó vizet. Hadd válogassanak a leányok. Petyka szemtelen hirte- lenséggeel vágott közbe: — Az nem ér semmit, méltóságos úr. Mi abból a korsóból akarunk inni, amiből a többiek isznak. Jusztina gúnyosan hahotá- zott, s a méltóságos úr gondolkozott. Ilyen két szép leány. Ezeknek ő mindent parancsolhatna. És ezek mindig eljönnek napszámba harminc krajcárért. De most a többiek többen vannak. Azokra még nagyobb szükség van. Itt nem jó lesz ítélkezni. Bízzuk aiz ispánkára: — Ispán úr, tegyen igazságot a leányok között. Jusztina, vigyázz, hogy mindenki szorgalmas legyen. Aki nem igyekszik, nem kap tengerikapálást. Felült a kocsijába, s elhajtatott Batáry Tamás. A leányok munkába fogtak. A két cigányleány a szélen kapált. A leányok még csak egy seregbe se akartak velük állni. Egyébként izzadtak, szenvedtek, de daloltak a leányok. Sietniök kellett, s egv kimért táblát ma estig be végezni ök . Petyka és Juliska majd meghaltak a szomjúságtól. Reggel és délben ittak a csi- kókútnál. Akármilyen szomjasak voltak, nem akartak a külön korsóhoz nyúlni. Ök is Batáry Tamás napszámosai. ök is leányok és fiatalok. A többi leányok pedig korsójukat elrejtették a közeli füzesben. És daloltak. És kacagták a cigányleányok keserűségét. Mind koldusok voltak. Kenyeret és kicsi avas szalonnát ettek. Ha majd a hét végén kikapják a pénzüket, háromszor annyi se volna elég csak adósságra. Még jó, ha egyik-másiií- nak az apja meg nem issza a kis pénzt vasárnap a kocsmában. De gőgösek voltak, és ez jólesett nekik. Vasárnaponként alázatosan kullognak be a napszámukért a' Batáry-kastélyba. De akkor is különválva mentek. Sohasem a cigányleányokkal együtt. Ez esetben úgy volt, hogy a leányok be se mentek a faluba, mert már reggel ötkor úgyis munkába kell állni. És a falu messze van. És olyan szép, nyárias az éjszaka. Petyka és Juliska persze külön csináltak maguknak éji szállást. Messze a többi leányoktól, ök nem nótáztak, de aludni nem tudtak. Már késő volt, s csöndes minden. Éjfél lehetett, s megszólalt Petyka: — Gyere, Juliska. Lábujjhegyen megindultak a füzes felé. Csöndben, óvatosan, sokáig keresgéltek. Végre megtalálták a korsót. Be volt pólyázva zöld sással. Petyka óvatosan lehántotta a sást. Fölkapta a korsót, s ivott. Mintha nem petyhüdt víz volna, hanem az élet, a boldogság, az álmok beteljesülése: úgy itta. — Igyál, Juliska. És Juliska is ivott. Áhí- tatosan, sokat. Azután ismét bepólyálták a korsót, holott víz alig volt már benne. Reggel pedig mentek a korsóhoz a többi leányok. Vihogva mondták egymásnak: — Nem nyúlt hozzá senki. Ebből nem iszik ám cigány. És boldog arccal vették föl a kapát, hogy harminc krajcárért dolgozzanak a méltóságos Batáryak üdvére. És a cigányleányok is boldogok voltak már e napon. És így folyik ám a répakapálás szép Magyarországon. (1906) Gaburek Károly: A Hortobágy poétája Ady-emlékek Párizsban A Hotel des Balcons a Quartier Latin-ben: Ebben a szállodában lakott 1906-ban, második párizsi tartózkodása idején a költő Ady Endre emléktáblája a Hotel des Balcons-on A Grand Hotel de l’Europe a Rue Constantinople 11. alatt. Az 1906-os év végétől ebbe a szállodába költözött Ady, s később mindig visszatért ide, valahányszor Párizsban járt A Rue de Lévis. A 92. számú házban lakott Léda, és ugyanebben a házban lakott Ady is első párizsi tartózkodása idején A Café de la Paix kávéház, ahol sok Ady-vers született 1904-. tői (MTI-fotó, Külföldi Képszolgálat — KS)
