Békés Megyei Népújság, 1977. november (32. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-20 / 273. szám
Elismerés a honvédelmi munkáért A korábbi évekhez hasonlóan, a közelmúltban került sor azoknak a társadalmi aktíváknak és pedagógusoknak az elismerésére, akik a honvédelmi nevelésben és ezen belül a hivatásos tiszti és tiszthelyettesi pályára irányításban kiemelkedő tevékenységet folytattak. Az ünnepségeken ismertették a honvédelmi miniszternek á katonai pályára irányítási tevékenységét értékelő parancsát, majd átadták az elismeréseket. Megyénkből a több éves eredményes és kiemelkedő munkájukért a békési „Szegedi Kis István” Gimnázium és Szakközépiskola vezetői és tantestülete értékes tárgyjutalom-elismerésben, Zsedé- nyi Lajos, az orosházi 612. Szakmunkásképző Intézet ez évben nyugállományba vonult igazgatója a Haza Szolgálatáért Érdemérem ezüst fokozata kitüntetésben részesült. Duna Mihály, a KISZ megyei bizottságának titkára és Fekete Antal, a gyomai Kiss Lajos Gimnázium és Cipőipari Szakközép- iskola igazgatója honvédelmi miniszteri dicséretet és jutalmat kapott. Kinyílott az ibolya Az ország legészakibb részében, Borsodban, a szokatlanul hosszan tartó enyhe őszi időjárás „másodvirágzásra” késztette a jellegzetesen tavaszi virágokat. Sárospatakon, a Bodrog mentén levő családi házak több kiskertjében kinyílott és tavaszi pompában virágzik az ibolya, amely nemcsak mélylila szirmaival, de illatával is „azonos” márciusi „elődjével”. Miskolcon, a Lenke utcában levő kiskertekben rügyezik az orgona. Ötvenévesek Szorongva olvasom az újságok gyászhíreit. Gyakori az ismerős, a kortárs, akivel valamikor a felszabadulás idején ismerkedtünk meg, vagy a szabadság első boldog lázálma hozott össze hosszabb-rövidebb időre. Nézem a szűkszavú közleményeket: 56 éves korában, 53 éves korában, 58 éves korában elhunyt. Kopnak, fogynak az ötvenévesek, a felszabadulás pillanatában, vagy kevéssel azt követően csatasorba álltak. Néhány hete megismertem egy ilyen ötvenévest. Finta Jánosnak hívják, most egy bányaüzemet igazgat, de a felszabadulás óta sok egyebet is csinált már. Afféle strapakáder, aki még bírja a munkát, ott szolgál hát, ahol strapás a munka, de éppen őrá van szükség. Keveset tudtam meg róla, ismerkedésünk egyoldalú, ö a mozivásznon lenézett, én a nézőtér egyik székén ültem. Én néző voltam, ő Bacsó Péter nemrég bemutatott filmjének, a Riasztólövésnek egyik főszereplője. Ez az ötvenéves ember szorongató helyzetbe került. Nem is ő, hanem egyetemista lánya, aki anya nélkül nevelkedett, s akivel a vidéken munkálkodó apa már évek óta nem tudott érdemben beszélgetni. Ezen a lányon szeretne most a törvényes határokon belül segíteni. Az eljáró rendőrtiszt közli: ő nem dönthet, csak a parancsnoka, Iksz ezredes. Az igazgató mondja, hogy ismeri Ikszet, többször találkoztak. Mire a rendőrtiszt m|alíciózusan jegyzi meg: — Igen, maguk ötvenesek mindig találkoztak már valahol. A hangvétel bántó, de a megállapításban sok az igazság. Igen, akik ma ötvenévesek, meg ötvennyolc, meg hatvanévesek, valóban nagy többségben már találkoztak valahol. Lehet, hogy még nem azonos világnézettel, nem egyetlen párt tagjaként, de együtt élték át a háború gyötrelmeit, a fel- szabadulás mámoros perceit. Együtt láttak hozzá a romok eltakarításához, az élet újrakezdéséhez. Sokan a fegyveres testületekben tevékenykedtek, üres pisztoly- táskával, nemzetiszínű kar- szalaggal küzdöttek az új rend ellenségei ellen. Rablókat tettek ártalmatlanná és reakciós kísérleteket számoltak fel. Segítettek élelmiszert szállítani és lefülelték a spekulánsakat. Mások az állami életet indították újra, megint mások földet osztottak. Igen sokan tiszta hittel szervezték a demokratikus pártokat. És ugyancsak találkoztak a nagyüzemek, bankok, bányák államosításánál, a széncsaták küzdelmeiben, a vasútépítésnél, az iskolák államosításánál, ma már természetesnek, mindennapinak tűnő körülményeink — nem ritkán emberáldozatot is követelő — megteremtésénél, ök voltak a falujárók, a lakásról lakásra járó népnevelők, a megfeszített társadalmi munkák névtelen hősei. ök követtek el olykor hibákat, de 'ők hajtották végre az onszágépítés első szakaszainak feladatait, s ha munkájúik itt-ott kanyarokba is kényszeredett, kezük nyomán akkor is a szocializmus épült. Az ötvenévesek világ jelentőségű fordulat idején váltak felnőtté. Nemcsak kortársai, hanem nagyrészt aktív részesei is a forradalmi változásoknak. Ezernyi láthatatlan szál kapcsolja össze őket, szorosabb vagy lazább közösségbe. A forradalom megélésének közös élménye összetartó erő. A hajdani találkozások emléke nem múlik el. A felszabaduláskor csatasorba lépett ötvenesek száma erősen fogy. Ki meghalt fiatalon, ki most készül nyugdíjba. Küszöbön a nemzedékváltás. A lelépőknek tisztelet jár. Többek között azért, mert valaha, valahol találkoztak, és úgy cselekedtek, hogy ma nyugodtan, örömmel és büszkeséggel tekinthessen vissza egy egész ország arra, amit ők elvégeztek. Benedek Miklós 1977. november 20., vasárnap Megoldódott Vésztő teljes vízművesítése A mór megtette kötelességét, a mór távozhat. Ezzel a régi mondással lehetne jellemezni a tíz éve alakult Vésztő Vízműtársulatot, amely a helyi tanács segítségével programtervet dolgozott ki és hajtott végre, megoldotta a község teljes vízművesíté- sét. Persze, az út nem volt könnyű. A négy évre tervezett kivitelezés első szakaszaként 1968-ban, a Wesselényi és a Kinizsi utcában kutat fúrtak, s 1970-ben hozzákezdhettek a hálózatépítéshez. Elsőként elkészült a 250 köbméteres víztorony. Ezt követően lerakták a nyomócsöveket és a 66 közkifolyót. Sajnos tervezői hiányosságok miatt több utcában nem valósult meg a vízművesítés. Ezt kellett pótolni 1973-tól napjainkig. Így a kiviteli tervben szereplő 47 ezer helyett 52 ezer méter lett a vízvezeték-hálózat, a közkifolyók száma pedig 70re emelkedett. Ennélfogva a beruházási költség a tervezett kiadásokhoz képest 4,3 millió forinttal nőtt. A kiadások csökkentésének szem előtt tartásával a hálózatbővítés földmunkáit társadalmi úton szervezték még, amelynek értéke 300 ezer forint volt. A nagyközségi tanács végrehajtó bizottsága legutóbbi ülésén úgy foglalt állást, hogy a hiteltartozás rendezése után a társulat elnöke gondoskodjon a szervezet felszámolásáról. Új bisztró a Kulich-lakótelepen sár Vincze Lajosné: Szeretjük ezeket a „fiúkat, lányokat” Kép, szöveg: Béla Ottó A hét minden napján nyitva tartó bisztróban az egytálételek helybeni fogyasztására is lehetőség van. Az egységhez palackozott italokat árusító bolt tartozik. Sokat segít a lakótelepieknek ez a vasárnapi vásárlásokat is lehetővé tevő új bisztró Békéscsabán Fotó: Martin Gábor arcát, fülemben csengenek az elkeseredett asszonyi szavak, és ha egy kicsit túlzottnak is tartom „felháborodásukat”, mindenképpen jogosnak tartom panaszukat. Az írás nehezen adja vissza azokat a körülményeket, amelyekben helyt kell állniuk. Nem szóltunk a bűzről, az állatok nyúzásáról, a zsiradék eltávolításáról, a takarmány elkészítéséről. Kár lenne, ha Valda Lászlóné és munkatársai beváltanák a búcsúzáskor mondottakat: — Én akkor is megélek és ennyi fizetést is megkapok, ha fejőnőnek megyek el. A munkatársaim bárhova mennek, több pénzt keresnének az itteninél. De ugye nem mindegy az, hogy amit itt termelnek, fontos devizát hoz a vállalatnak, a népgazdaságnak. „Sárban caplatunk, ha itatni kell az állatokat” Nemes prém és térdig éré Évekkel ezelőtt a Biharug- rai Halgazdaság gesztorsága alatt nyérctelepet alakítottak ki Zsadány közelében, ahol megpróbálkoztak ennek a rendkívül vad és kényes, ám nemes prémjéért nagyon értékes kisállatnak a meghonosításával. Később a MÉK, majd ennek utódja a ZÖLDÉRT Vállalat foglalkozott és foglalkozik ma is a nyérctenyésztéssel. A zsadányi telepen 22-en dolgoznak. Eleinte szaktanácsadók jártak ide rendszeresen, azok irányították a munkát, majd két évvel ezelőtt Karcagról ideszegődött Valda Lászlóné, akit megbíztak a telep vezetésével. Jelenleg hatezer nyércet nevelnek itt, rendkívül mostoha körülmények között. Női melegedő. Tenyérnyi helyiség asztallal, székekkel. Nemrég fejeződött be az etetés. Rövid szünet, amíg a meggémberedett tagok átmelegednek. Ide nyitottam be, a telepvezetőt keresve. — Otthon van. Tessék helyet foglalni,. mindjárt hívjuk. Amikor megtudják, mi járatban vagyok, magasra csapnak az indulatok. — Van itt bőven megírni való — emeli hangját magasabbra Vincze Lajosné ■—, jól kibabráltak velünk. Egymás szavába vágva sorolják sérelmeiket: — Kutyába sem vesznek bennünket. Tavaly egymillió forint értékű valutát hoztunk a vállalatnak. Az igazgató elvtárs megígérte, hogy amiért jól dolgoztunk, kapunk egy kis jutalmat, sőt azt mondta, megtoldja egy vacsorával, birkapörkölttel. —- Annyi jutalmat kaptunk, mint maga — vág közbe Garzó Ferencné. — A vacsorából pedig az lett — toldja hozzá Szabó Károlyné, hogy kaptunk 30 forintot személyenként, hogy rendezzük meg, mi magunk. — Mit gondol, hány órát számolnak el szabadságunk idejére? — Mi ez, beugrató kérdés? Természetesen nyolcat, mint amennyit mindenütt az országban. — A természetes valóban az lenne, de nálunk természetellenesen csak hét és felet — teszi hozzá Köteles Mihályné. — Ez hogy lehet? — Nemcsak mi, a vállalatnál sem tudják megmagyarázni, az azonban tény, hogyha szabadságon vagyunk, kevesebb az amúgy sem magas kereset. — Tudja mennyi itt a fizetés? — 1600—1880 forint. Erre kapunk 12 százalék veszélyességi pótlékot. Bent a vállalatnál a nemrég megnyílt húsüzemben, tiszta helyen, jobb körülmények között, melegben, jóval több a fizetés. Mi nem vagyunk ugyanolyan értékű munkások, mint azok? — Nézzen körül a telepen, térdig caplatunk a sárban, a rekkenő hőségben, a dermesztő fagyban, szinte a szabad ég alatt dolgozunk. Nincs itt se ünnep, se vasárnap. Ha úgy adódik, karácsonykor is, meg szilveszterkor is itt kell lennünk. Megérkezik a telepvezetőnő. Mintha végszóra lépett volna be. Nem kezdi, folytatja a panaszáradatot, meg- megcsuklik hangja — Van egy címem — vagy titulus —, de minek. Több mint 10 millió forintért felelek itt az isten háta mögött, ahová legközelebbi telefon is öt kilométernyire van. Nincs egy általános szerelő itt, csupa kérés és megalázkodás az életem, ha valami hiba adódik és ki kell javítani. Mielőtt idekerültem, tízezreket tettek el a „szaktanácsadók”. Adnák azt a pénzt ide a dolgozóknak, akik ugyanúgy, mint én, csak szakmaszeretetből tapossák a sarat és fagyoskodnak a hidegben. Tudja hogyan segítenek a vállalat vezetői? Sárgarépát és szilvásgombócot küldtek, hogy etessem meg a nyércekkel. Ezeknek a szavatossági ideje lejárt a boltokban, úgy gondolták, jó lesz itt. Komolyan mondom, nem tudom, gúnyolódnak vagy tréfálnak velünk. Már hívtak máshová, másfélszeres fizetéssel. Ittmaradtam — nem nagyképűség —, mert szeretem ezt a munkát, amit csinálok nagyon-nagyon érdekel, de ilyen „segítséggel”, tudja milyen nehéz ez. A dolgozóknak ebédidőben szakirodalmat olvasok csak azért, hogy tudják mit miért és hogyan kell csinálni. A nyércbébiknél a szak- irodalom szerint is 15 százalék körüli az elhullás. Nálunk egy-két százalék, most még alacsonyabb. A hazájukban, Észak-Európában sem gondozzák őket szakszerűbben, mint itt. Tavaly a nyérc „lányok” 65—70, a fiúk 80—85 centiméteres gereznát — prémet — adtak. Ez a méret európai viszonylatban is kiváló, a minőségről nem is szólva. De ha továbbra is ilyen körülmények maradnak, ha ilyen nemtörődömséget, felelőtlenséget tapasztalunk, nem tudom mi lesz a vége. Ha ezek az asszonyok itthagynak, nem kapunk helyettük másokat. A telepet pedig vétek lenne felszámolni. Még ma is magam előtt látom Valda Lászlóné könnyes
