Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

1977. október 9., vasárnap

o

A szolnoki művésztelep

jubileumáról

A képzőművészeti világhét során ünnepi tanácskozást tartottak Szolnokon a háromnegyed évszázada alapított művésztelep jubileuma alkalmából. Gondolkodni és gondoskodni művészet és közművelődés kapcsolatáról, fejlesztésének lehetőségeiről — ezt szabta feladatául a konferencia. Erről szólt Pozs- gay Imre kulturális miniszter előadása is.

Meghallgatva az ország legrégibb művésztelepének helyéről, szerepéről és jelentőségéről számot adó szakszerű referátumokat, felvetődik a kérdés: mit tehetnek a történelmi múltú, illetve a felszabadulás után a Művészeti Alap alkotóotthonaiból kifejlődő művésztelepek a művészet, jelesül a képzőművészet eredményeinek, benne a saját eredmények közművelő célzatú felhasználásában? A válaszhoz a példa kedvéért érdemes felidézni, ezt tette a konferencia is, a szolnoki festőtelep — ahol ma már szobrászok és keramikusok is dolgoznak — kialakulásának vázlatos történetét. A múlt század végén írta a helyi művészeti ügyek egyik lelkes mozgatója, Grúber József: „Körülbelül három évtizede múlt annak, hogy a sarjadzó magyar festőművészet vándor apostolai Szolnok festői egét, levegőjének ragyogó színpompáját, nádfödeles építkezésének, sokadalmának magyar motívumait és vonzó pittoreszk különlegességeit felfedezték. S azóta alig múlt esztendő, hogy egy-egy művészkaraván föl ne kereste volna Szolnokot. A nagy Munkácsy, a hatalmas Pet- tenkofen, a híres Otto von Thoren, az orientalista Müller volt elitje e művészgárdának, s a fiatalabb nemzedékből Bihari, Bruck, Nád- ler, Aggházy, Mednyánszky, Ébner és Paczka haladtak nyomukban.” S ezek alapján felveti és megvalósíthatónak tartja, miszerint „egész művészkolónia telepíttetnék Szolnokra, amely kiállításaival művészi szempontból is a Tisza-vidék empóriumává emelné Szolnokot.” Az 1902- ben a kultuszkormány és a

megye támogatásával létrehozott 12 műteremből és kiállítóhelyiségből álló művésztelep háromnegyed ^ évszázados működése során valóban a Közép-Tiszavidék képzőművészeti gócpontjává vált. Hosszú és ellentmondásos története során belenőtt a helyi társadalom és kultúra világába, ugyanakkor vonzereje, szellemi hatóköre ennél tágabb régiókra is kiterjedt. Ez a folyamat azonban sohasem volt, s ma sem problémamentes. Volt, akit magas etikája, művészi tisztessége a telep példaadó egyéniségévé emelt, mint Fényes Adolf, vagy a maiak doyenje, Chiovini Ferenc; s voltak olyanok, szerencsére ezek a kevesebben, akik megalkuvásból, konformizmusból, vagy másféle okokból nem sokkal jutottak tovább a fél-giccsőr tájfestészet szintjén. De a telep egésze lényegében véve mindig megfelelt a működésének célját meghatározó Szolnoki Művészeti Egyesület alapszabályában foglaltaknak : szolgálta a nemzeti kultúrát.

A közönség hamar meg is szerette, a magáénak fogadta és ismerte el a Szolnokon élő, vagy oda rendszeresen járó mesterek festészetének vizúális igazságait, ember- központúságát. Ez a „rólunk szólnak, hozzánk beszélnek a művek” mindmáig egyik leg- sajátabb vonása a szolnoki művésztelep alkotásainak.

Belülről tekintve a dolgot; nehéz azt eldönteni, hogy egy-egy művésztelep alko- táslélektanilag mit jelent az ott dolgozóknak. Az egyik „örök visszatérő” szolnoki festő, Bényi László szerint: .„Itt az ember tényleg alkot és ha neki magának nem volna ilyen véget nem érő munkálkodásra kedve, akkor kedvet kap a szomszédjától, mert látja, hogy dolgozik, s mások lendülete magával ragadja.” Ez a lendület — legalábbis Szolnokon — immár több mint háromnegyed évszázada, tartósnak bizonyult: művek sora tanúskodik erről a Tisza-parti galéria jubiláns kiállításán.

Pálréti Ágoston

ÁTUTAZÓBAN

Kora augusztusi délután a

8-as számú Volán menetrend szerinti járata megáll Cs. község főterén. A megállóban két utas és egy rendőr. Az egyik várakozó M, kopott utazótáskáját és papírba tekert csomagját az autóbusz ülésére teszi. A buszvezető 5 perc állásidőt jelez, és a község presszója felé igyekszik. M-nek sem kell több, utána megy.

Az öt perc állásidő tíz percre módosul, ami lehetőséget ad M-nek ahhoz, hogy néhány féldecivel tovább erősítse magát az utazóközönség várható örömére.

Az utasok beszállnak, az autóbusz folytatja útját.

M. mindenáron beszélni akar valakivel. Partnereket keres.

Meglát egy hozzá közel ülő. alacsony termetű embert és megszólítja.

— Testvér, mintha ismerném magát valahonnan...

— Lehet — szól a kisember.

— Nem az állami gazdaságban dolgozott az 50-es években? — kérdezi felemelt hangon.

— Dolgoztam én ott bátyám, de ne haragudjon, közelebb megyek, ne kiabáljunk egymásnak — azzal M. mellé ül.

. M. pillanatok alatt kitárja a szívét.

— Látja, rendőr kísért. Főtörzsőrmester. Mondom neki, ne féljen, teljesítem a kötelességemet, vállaltam a sorsomat. Lehet, hogy 5, lehet. hogy 10 évet kapok, még nem tudom. Holnap 13 órakor kell jelentkezzem

T-n. Ügy tájékoztattak, hogy HÉV-vel kell mennem. Csepelről, de azt is mondták, hogy a Boráros térről gyofs- vonat visz oda. Nem tudja milyen villamosok indulnak a Keletitől?

— Megyen onnan kérem két villamos is, meg autóbusz is — magyarázza a gyorsan verbuvált beszélő partner.

— Hova való maga? — kérdezi M.

— Oda, ahonnan ez az autóbusz indul B. községbe.

— Akkor honnan tudja, hogy mivel lehet T-re eljutni? — emeli fel a hangját M. — Nyugodjon meg, nem fogok elveszni Pesten! Az embernek azért van szája, hogy kérdezzen. Igen, hogy kérdezzen. Érti, maga fajankó! Maga ki akar engem Oktatni? Látja ezt a két kérges tenyerem? Ez az én hatalmam. Amíg ezt bírom, addig senkitől sem félek. Megyek én magamtól, tudom én mit kell tennem, én választottam, hogy így legyen. Igaz, hogy szeretem az italt, kétszáz forintot kerestem és háromszázat ittam meg, hogy miből, ki tudja, ezért váltam gyanússá, no de ezt ne feszegessük. Negyvenhárom éves vagyok. Maga hány éves?

— Negyvenöt — feleli a türelmét vesztő kisember. M. agyát a szesz és az autóbusz úgy elringatja egy pillanatra, hogy jótevő szerepre áll át.

— Tudja, milyen szalámit készítek én?... Adok magának egy felet, kóstolja meg. ...Ha most nem akarja, teRiasztólövés

Bacsó Péter új filmje

Balzacról írta Marx, hogy regényeiből hitelesebb képet kapunk a korabeli Francia- ország gazdasági és társadalmi viszonyairól, mint a kor történészeinek és közgazdászainak munkáiból. Jóllehet Bacsó Pétert nem mérhetjük balzaci magaslatokkal, ám legújabb filmjei, elsősorban a Kitörés, a Jelenidő vagy a Harmadik nekifutás sok mindent elárul — mégpedig hitelesen — a hatvanas évek utolsó harmadának Magyar- országáról.

Bár új művét is az eddig bevált szociológiai elemzéssel, filmújságírói módszerrel készítette, a Riasztólövés társadalmi analízise, művészi színvonala nem éri fel említett alkotásait. Igaz, a Riasztólövés többet vállal, s bonyolultabb is a két szálon futó cselekmény, amely mintegy riadót fújva figyelmeztet : ma már mások a gondjaink, minőségileg másként kell élnünk, mint eddig.

De hogyan ?

* * *

Szerencsére Bacsó nem törekszik arra, hogy egyértelműen választ adjon a kérdésre, hogy abszolút igazságokat kínáljon a nézőknek. Helyette elmond egy történetet a megfáradt apáról — aki középszintű káder, bá- nvaigazgató vidéken — a lányáról — aki pedig egyetemista és keserűen lázad mindenféle apai segítség ellen. És az apa, Finta János egy átdolgozott éjszaka után telefonüzenetet kap: az ő szolgálati fegyverével lánya lelőtt valakit. Nyomoz a rendőrség, de a maga módján az apa is megpróbálja kideríteni: mi történt valójában.

Bacsó remek filmes, érti a módját annak, hogy fogva tartsa, érdekeltté tegye a nézőt. A nyomozás persze nem témája, csupán kerete a történetnek, noha tagadhatatlan, hogy a helyszíni szemle rendezésben, ritmusban és színészi játékban egyaránt a film legjobb és legegységesebb része.

Generációs témát is hordoz a történet, hiszen nyilvánvaló, hogy a nemzedékek mindig a maguk módgye el, magának adom. A kisember türelme fogytán, de higgadtan és nyugodtan közli, nem kér a szalámiból, jó lesz az magának ott T-n.

— Szóval maga ócsárolja a szalámimat, amit ezzel a két kérges tenyeremmel csináltam ? Szégyelje magát! Magában nincs emberbaráti szeretet! Engem az emberek iránti szeretet visz T-re, s maga ezt semmibe veszi? — ordít elérzékenyülve.

— Tudja mit? Én ide ültem maga .mellé, hogy ne unatkozzunk, hogy gyorsabban teljen az idő, és a hála ezért, hogy ordítozik rám. Nekem is van éppen elég bajom. Viszontlátásra, visz- szaülök a helyemre.

M. elgondolkodik egy pillanatra és az őt figyelő utasoknak felháborodva mondja: „Látják, itt a példa, érdemes az emberekért tenni valamit? Nagyon bánom, hogy önként vállaltam T-t, dehát most már mennem kell. Holnap 13 órakor kell jelentkeznem. Itt van a papír a zsebemben, megmutassam?”

Senki sem kiváncsi a beutalóra. Közben az autóbusz a megyeszékhely pályaudvarára érkezik. Sokan szállnak le, Budapest felé igyekezve.

Megszólítom M-et.

— Igen! kapja fel a fejét.

— Köszönöm magának, hogy ingyen utaztam.

— Ingyen? Az hogy lehet?

— Úgy barátom, hogy ha a maga történetét megírom, tiszteletdíi jár érte.

— Igen ? csodálkozik M. Tudja mit. ezt nem úszhatja meg szárazon! Jöjjön velem a restibe és fizessen egy féldeci pálinkát...

Csanádi Bálint

ján akarnak élni. Vagyis a fiatalok a saját életüket élik. így igaz. Csakhogy a fiatalok mindig beleszületnek egy társadalmi szerkezetbe, lényegében készen kapják azt, s így nem mindent kell elölről kezdeniük, csupán változtatni, formálni, jobbítani a régit. A mait is, ha szükséges. Mint a filmben láttuk, ez sem könnyű, hiszen a változtatás igénye cseppet sem egységes. Jól, okosan ábrázolja a film ezt az ellentmondó nemzedéki törekvést. A már többször említett riasztólövés sem egy mai ötvenesre, hanem éppen egy mai fiatalemberre dördült el.

Csipesznek becézik ezt a fiatalt, aki szellemi vezére volt a műegyetemisták egy közösségének, amelyet V csoportnak neveztek. Szocialista közösségi életforma megteremtésén fáradoznak, s olyan új típusú lakóépületeket terveznek, amelyben másként, elszigeteltség nélkül is lehet élni. A 40 tagú . csoport az egyetem elvégzése után egy vidéki városban készül letelepedni, hogy közreműködjék saját elképzelésű közös lakóépületeik felépítésében.

Csipesz azonban egy évvel hamarabb végez, s ami- koi; osztályvezetői állást kap, kilép a csoportból. S éppen társai — nemzedéke! — tekintik árulásnak a döntést, és nem értik meg, hogy a hatalmi mechanizmushoz közel kerülve Csipesz már többet tehet értük, a közösségi életforma megvalósításáért. Mert reálisabbak a lehetőségek.

A lány — Éva — lelkesen győzködi maradásra Csipeszt, ám végül kétségbeesetten rásüti apja pisztolyát.

Ha jól meggondolom, Csipesznek van igaza. A befejezés azonban mintha mást sugallana. A lány vállalja tettének következményeit, ily módon beteljesül az apja iránti lázadása, beül a rendőrautóba, csoporttársai kézfogással, visszaváróan búcsúznak tőle.

Nekem Csipesz a szimpatikusába Szívesen kísérném figyelemmel életútján, egy újabb, gondolatébresztő Bacsó-film tolmácsolásában.

* * *

Éva alakját Kútvölgyi Erzsébet, Csipeszt Andorai Péter játszotta.

Márkusz László

fí fi

Várkonyi János rajza

Ady Endre

Áldásadás a vonaton

A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.

„Áldjon meg az isten Minden jóságodért,

Sok hallgatásodért És gonoszságodért.

Sok rossz bántó szódért Áldassál melegen,

Sok hidegségedért Hevülj a szívemen,

Ügy is vége most már,

Ügy is ezer bajom,

Oktalanság árán,

Kész a ravatalom.

Hát én megáldalak.

De amíg áldalak,

Csókolj, de ne nagyon.

Áldva csendben, békén,

Emlékkel és csókkal Akarlak elhagyni.

Meleg után fagyni,

Egyedül maradni,

Egyedül érezni,

Egyedül meghalni,

Áldjon meg az Isten."

A tengerbe most hanyatlik a Nap, Most fut leggyorsabban a vonatunk, Most jön a legtöbb, nagy emlékezés: Megáldalak.

Téka

Két korszak-kifejező gyűjtemény

„Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják” címmel az Akadémiai Kiadó félezer oldalas • „történelmi olvasókönyvet” jelentetett meg Kardos László szerkesztésében a népi kollégiumi mozgalom elindulásának 30. évfordulójára. Rég várt, nehezen kialakuló gyűjteményt vettünk kézbe, mely kellő történelmi távlatból bemutatja az 1939—1949 közötti évtized egyik legjelentősebb, határainkon túl is ható, népi művelődési és nevelési mozgalmát. A „pedagógiai önvezérlés és közéleti felelősség” elvén alapuló népi kollégiumi mozgalom nagy szerepet játszott a szocialista értelmiség történelmi kialakulásának folyamatában. A harmincas évek legvégén a népi írók, a Márciusi Front, az illegális KMP hatására szervezkedő budapesti, majd debreceni parasztfőiskolások három népi kollégiuma nyomán a felszabadulás után kibontakozott mozgalom tízezer szegényparaszti és munkás származású értelmiségit adott a magyar progressziónak.

Nyilvánvaló, hogy egy félezer oldalas kötet sem nyújthat teljes képet erről a népi művelődési-közéleti mozgalomról, ennek ellenére ez a gyűjtemény sokrétűen, gazdag árnyalással, számos dokumentum, fénykép mellékelésével a mai olvasónak — különösen, ha Aczél Györgynek a történeti folyamatba ágyazó bevezető írását állandóan szem előtt tartja — eleven, a korszakot és személyeket megidéző, lenyűgöző körképet nyújt. A kötet felépítése logikus, talán az arányokkal nem tud mindig kibékülni az olvasó. Kardos László összegező tanulmánya után a szerzői kollektíva bemutatja a parasztfőiskolások közösségének létrejöttét (PFK), a Bolyai, majd a Györffy István Kollégium felszabadulás előtti történetét, ezt követően a kollégiumi mozgalom kibontakozását, a megszüntetés körülményeit ismerteti, végül bő szemelvényekben summázza a későbbi értékeléseket. Igen Hasznos a kötetben megemlített intézmények, szervezetek és személyek kislexikona, bár olykor hiányos és ad hoc jellegűnek érződik. Hiányzik a Kabay Márton Kör bemutatása,' vagy néhány fontosabb említett személy. És ha az arányokat említettük, a kötet végéről

visszapillantva a legelső fejezet, a PFK és a Bolyai Kollégium — nyilván problematikus — időszaka tűnik a legszűkrefogottabbnak, holott a gondolat realizálódása érdekli .nyilván a mai ifjú (és nem fiatal) olvasót. Mert a gyűjtemény nemcsak históriai példatár, hanem nevelő erő is kell legyen.

„Ember a gyorsuló időben” címmel jelent meg a Korunk Évkönyv 1977 Kolozsvárt, Veress Zoltán szerkesztésében. Paulovics László grafikai gondozásában. A szocialista Romániában munkálkodó, a Korunk munkatársaként ismert román és romániai magyar természettudósok, filozófusok, építészek, orvosok, közgazdászok, szociológusok értekeznek e kötetben a tudományos-műszaki forradalom, az urbanizáció évtizedében élő embereknek arról, hogy e divergálónak tűnő világban hogyan jöhet létre a reáliák-humaniórák egysége. Látszólag valamennyi tudományág problematikáját felvázolja egy-egy érdekes tanulmány, s ez talán amolyan kézi enciklopédiának mutatja a kötetet, sőt mindehhez csatlakozik egy rangos vers- gyűjtemény és Bálint Tibor, Szabó Gyula, Pusztai János gondolatgazdag szépprózája is, együttesen mégis azt sugallja a kötet: lehet és kell harmonikusan élni a hetvenes-nyolcvanas évtizedekben, különösen lehetséges a szocializmus kiteljesedő világában.

Varga Imre