Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-16 / 244. szám
KULTURÁLIS MELLÉKLET Emlékeim Szabó Lőrincről Halála huszadik évfordulóján Az érdeklődés előterében A DOKUMENTUMFILM A Tücsökzene bűvöletében éltem, strófáival feküd- tem-keltem, mint gimnazista nagydiák, amikor egyszer csak levelet kaptam a Választól, Illyés Gyula folyóiratától azzal, hogy verseimből négyet elfogadtak közlésre. A levélben ez is olvasható volt: „Szabó Lőrinc olvasta a verseit, üzeni, hogy szeretne megismerkedni a költővel.” S alatta az aláírás : Sárközi Györgyné. (A mártírhalált halt tehetséges költő és műfordító özvegye.) így kerültem évekig tartó ismeretségbe Szabó Lőrinc- cel. Milyen is volt, mint mindennapi ember ? Költészetének ismerői és kedvelői az egyes köteteiben található festménymásolatok és fényképek alapján külső megjelenését könnyen maguk elé tudják idézni: jellegzetesen csontos, kissé hajlott alkat, nagy sötét keretes szemüveg, szemébe lógó haj, szinte óriási fej, amihez képzeljünk oda rekedtes, szinte mindig szenvedéllyel fűtött hangot, mely néha letargiába csap. S most látom, milyen keveset ad a külső kép, mennyire nincs benne a mindenre rácsodálkozó, állandóan fürkésző tekintet, kutató elme, melynek ellenpólusa a bámulatosan józan, praktikus gondolkodás a mindennapi életben. Naiv- ság és gyakorlatiasság szélsőségei egy személyben megtestesülve. Ha az általam leggyakrabban hallott szavait kell idéznem, melyek egyben hozzám intézett „intelmei” is voltak, akkor ezek így hangzanak: „Légy reálisabb! Ügyesnek kell lenni! Nem vagy az? Fejleszthető tulajdonság!” Az előbb említett fürké- szés, rácsodálkozás nála azt is jelentette, hogy szenvedélyesen szeretett foglalkozni mások ügyes-bajos dolgaival és mindig a segítés szándékával. Azóta sem tudom megfejteni, hogy jutott erre annyi ideje igen termékeny költői és műfordítói munkája és más ügyes-bajos dolgai mellett. Nyilván, mert ezt is, mint mindent, szenvedéllyel csinálta. Nem győzöm ezt a szót vele kapcsolatban hangsúlyozni. Ahogy előveszem most féltve őrzött leveleit, a közvetlensége lep meg legjobban: engem, az akkor 18 éves diákot egyenrangú partnernek tekint (nyilván másokkal is ezt tette), szinte elcsevegett velem még a géppel írott sorokon át is. A megszólítás többnyire „Kedves öcsém” volt. A stílusa pedig ilyen: „Én holnap elutazom két hétre a Balaton mellé. Ott fogok dolgozni. Shakespeare szonettjeinek új fordítását készítettem el, azt nézem át. Meg egyebeket. Ma hajnalban kellett volna indulnom, valami pénz-remény itthon tartott 24 órára.” És így tovább. Közben verseimet és fordításaimat bírálta, elemzése mellett csupa jó tanácscsal s nemcsak az írásra, de a gyakorlati életre vonatkozóan is. „Hogy érdemes-e tanárnak menni? Erre csak te felelhetsz. Ha életerős, fürge, valóságkedvelő fiatalember volnál, természetesen szabad pályát ajánlanék. De te aligha bírsz kellőképpen tülekedni. Gondolkozz magad. Én csak sejtem, hogy a végső döntés aligha lehet más, mint a tanárság.” S a levél alatt a dátum: 1948. június 4. (Tanár is lettem, s ezt neki is köszönhetem.) Közvetlensége, cselekvő természete érteti meg velünk, mennyire szerette az irodalmi pletykákat, nemhivatalos hírek vételét és továbbadását. így például Ily- lyés Gyula már említett folyóiratáról a lap megszűnése előtt így ír 1949. március 23-án: „A Válasz miniszteriális előfizetései törlődtek január elsején, Sárköziné villája már ráment, nincs miből fenntartani, csodák csodája volna, ha továbbra is menne.” Ekkor kezdődött nálunk a személyi kultusz. Legmaradandóbb emlékeim, melyek emlékezetemben és leveleiben őrzik Szabó Lőrincet, mégis a művészetekből alkotott gondolatai, esztétikai elvei. íme egy idézet egyik leveléből: „Nehéz, megfoghatatlan dolog a zeneiség. Azt hiszem, inkább csak járulékos, mellékes tulajdonság lehet. Sok mindent lehet érteni alatta, a magatartástól függ minden. Verstechnika és ritmus pedáns tisztasága, rímek gazdagsága és lényege? Akkor Tóth Árpád zeneibb! Témák és stílus? A gondolatok általános kezelésmódja, a szuggerálás eszköze? A lelkiállapot általában? A szintaxis? Én azt hiszem, a legszebb vers-zene a stílusban a matematikailag pontos beszéd.” Azt hiszem, itt költőiségnek egyik legfontosabb tulajdonságát határozta meg ő saját maga. Magam előtt látom, amint vitatkozik velem és másokkal budai Volkmann utcai lakásában a mennyezetig tornyosuló könyvhegyek alatt, vagy ahogy járja az országot, figyel, jegyez, gyorsírásra álló ujjaival kopogtat az asztalon, rácsodálkozik Orosházán 1947- ben költői estjén, melyet akkor még nem neveztek író-olvasó találkozónak, a csinos „üvegrágó asszonyra”* aki tényleg elrágta az ösz- szetört üvegpoharat. Sokan szerették, mert rapszodikussága, gyors hangulatváltásai ellenére szere- tetre méltó volt s legtöbb gesztusa szuggesztivitását tükrözte. Szokolay Károly Goethe írta valahol, hogy a legeseménytelenebb emberi élet is érdekesebb a legfordulatosabb regénynél. A nagy regények ideje lejárt. A sok kötetes regényfolyamok napjainkban már- már olvashatatlanok. Nincs időnk, türelmünk. Érdeklődésünk is sokkal inkább a'való élet eseményei felé fordult. S ez világjelenség. Könyvkiadásunk a tanú rá, milyen hihetetlenül nagy az érdeklődés egy-egy önéletrajz, napló, levelezés, kortörténeti dokumentum, vagy bármilyen hiteles, dokumentatív írás iránt. Politikuáwc, hadvezérek, államférfiak, művészek, vagy éppen rablógyilkosok, prostituáltak önéletírásai hallatlanul magas példányszámban jelennek meg. A dokumentum, a valóság tényszerű feltárása már akkor helyet követelt magának a filmvásznon, amikor a filmművészet megszületett. Aztán (még a hangosfilm felfedezése előtt) a „tiszta stílust” követelő irányzat — amely az irodalmi és drámai tartalom elől való menekülésben nyilvánult meg — egyik megoldásként a tiszta riportázsban, a dokumentumfilmben vélte megtalálni a helyes utat. Filmtörténeti tény — olyan hatásos híradók, dokumentumfilmek születtek, amelyekkel mégoly művészi játékfilm is nehezen vehetné fel a versenyt. Mint minden művészet, a filmművészet ezen ága is pártos — s bármit jelenít meg —, nem lehet állásfoglalás nélküli. Amikor tehát a közönség ízlése, érdeklődése, igénye a valóság feltárását, elemzését igényli a filmvásznon, különös hangsúly tevődik a dokumentumfilmek mondanivalójának társadalmi hasznosságára. Napjainkban hihetetlen népszerűség övezi a szociográfiai irodalmat. Az új valóságtartalmak feltárásában a könyvnél, a szónál, mindenféle irodalmi megjelenítésnél nagyobb szerepe lehet a filmnek. A film-szociográfia nem elégedhet meg a dokumentumfilmek szűkre szabott idejével. Hiszen nemcsak a tájékoztatás, az információ a célja, hanem az elemzés és az értékelés is. Hosszú, akár egy-két órás művek jelzik nálunk is e törekvéseket — főleg a Balázs Béla Stúdió alkotóitól. Egy család, közösség, népréteg életének, sorsának bemutatása, egy társadalmi jelenség okainak, előzményeinek feltárása, a kamera oknyomozó jelenléte, következtetése, állásfoglalása hosszú időre is leköti a nézők figyelmét. így avathatja be ismeretlen, vagy alig ismert világokba, mondhat ítéletet társadalmi jelenségekről, lelkesíthet, vagy felháboríthat, tettekre sarkallhat. A másik terület, amelynek feltétlen létjogosultsága van: a hosszú dokumentumfilm, a történelem — s főleg a közelmúlt — bemutatása. Idézzük csak a filmtörténet klasszikusai közül Mihail Szluckij: A háború napjai, Dovzsenko: Harc SzovjetUkrajnáért, vagy Joris Ivens: Spanyol föld című munkáit. De elég, ha a televízió páratlanul sikeres Századunk című dokumentumsorozatára hivatkozunk. Nálunk is az utóbbi időben különösen gyakran jelentkeznek rendezőink hosz- szú dokumentumfilmekkel. A műfaj ellenzőit a mozilátogatók érdeklődése cáfolja meg — e filmek még kasszasikert is elérnek. Sajnálatos módon azonban még mindig kiszorulnak a mozikból, s csak szűk körű vetítéseken, klubokban, esetlegesen láthatja a közönség ezeket az alkotásokat. Még leginkább a televízió képernyőjén kapnak helyet a hosszabb időtartamú dokumentumfilmek. (Kádár) Szőlőszemek • Balogh Ferenc felvétele NÉPÚJSÁG ősz • Balogh Ferenc felvétele Vajnai László Egyszerű dal szűkebb hazámról Sűrűnszántott barázdákba vetnek eretnektüzű magot, e jellegzetes tájon, hol gyepre települ az este a gyöngyharmat s a csillagok. Itt a dűlöút szabálytalan, a szamárkenyér letérdepel. Erdőkkel határolt rónaságon az ősi rög esőért esdekel. S nem keltik a reggelt áldozati ceremóniák, fizetett papok, sem istenek, csak hajnali pacsirtaszó, a kismutató, a nagymutató. Ez a táj köröskörül, hajósok térképén fel nem tüntetett. De nyelvén hordja ízeit mind, aki itt született. És zöld zivatarok, élesztő tüzek között, alkot szüntelen az ember az Alföld acélkék ege alatt, hol nincs szirtfal, hajó, se tenger. Csak a rotációs gépek zaja zúg, fáradhatatlan képzeletében, s úgy nő fel miként a bűzd, szinte alig venni észre. UTÓDAL Ügy szóltam szülővárosomról, mint Amstrong, kissé rekedtesen, elfehéredő ajakkal, a virtusból üvöltők között. Bocsássátok ezt meg nekem. Ménesi György Kötéltáncos Lépcsőn hordtál cementtel telt zsákot, oltott mész mart talpadra virágot. Alnok szentek vallattak mint Vazult, csoda-e, ha tartásod meglazult? Absztrakt minta visszered ág-boga, táncos! ez a népség nem lát oda. Ólom fülből, csak trükk, ha szivárog — zuhanj, talán szám lesz a halálod! Vagy rossz szívvel egyszer még ha bírod, őrjítő vad táncba öld a kínodI Lépcsőn hordtál cementtel telt zsákot — teérted hajt a beton virágot. Lázár Tibor Lakótelepen Lakótelepen kockaketrecek gyerektigrised hozod és viszed üvegvigyorral lenéz az ablak élsz panelbilincsben hogyha hagynak a ház előtt pléh-tülkölés visít erkélyen pelenka szárítkozik boltban sorbaállnak polcon kenyér itt vagyok mohó vad város egyél
