Békés Megyei Népújság, 1977. október (32. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-16 / 244. szám

1977. október 16., vasárnap o SZÜLŐFÖLDÜNK Végtelenbe vezető vasutak Recski István raktárnok a vagonok számait írja fel Sitka erdő a Fekete-Körös mentén A forgalmi irodában csörög a telefon. Szerelvény érke­zik. Az állomás épülete előtt párhuzamosan futó sínek a szomszédos országba, a Ro­mán Szocialista Köztársaság­ba vezetnek. Határállomás, Lökösháza. Ha úgy vesszük, ez a község legnagyobb üze­me. Hiszen a vasúti csomó­pont csaknem kétszáz em­bernek ad munkát, megélhe­tést. Farkas Pállal, az állo­más főnökével indulunk el a sínek között, hogy bepillant­hassunk a vasutasok nem könnyű mindennapos mun­kájába. A bakdarunál / három ember serénykedik. Molnár Ferenc darukezelő, Tóth II. István és Vas János darukö­töző. Hatalmas konténereket emelnek át egyik vagonból a másikba. — Nehéz a munka? — Hát nem tartozik az irigyelt szakmák közé — vá­laszolja Vas János. Naponta 1000—1100 mázsát mozga­tunk meg, van ebben desz­ka, konténer, acélcsövek, gépkocsik, meg ki tudná vé­gigsorolni hányféle áru. Távolabb kilométernyi sze­relvény vesztegel a síneken. Recski István raktárnok mappával a kezében járja végig a vagonokat, feljegyzi azok számait. Kell a pontos adminisztráció, ha sokallják is néha, hiszen ezek a vago­nok értékes rakományt szál­lítanak távoli országokba. Aztán egy újabb hosszú sze­relvény érkezik az állomás­ra. Teherautók sorakoznak a „fedélzeten”. — Nem tudnám pontosan megmondani — mondja kí­sérőm, Farkas Pál —, de azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, állomásunkon Euró­pa országainak majd minden vagonja megfordult. Csak a spanyoloké nem, náluk szé­lesebb a vágány. Valamilyen különleges szállítmányról érdeklődöm. — Nem tudom mire gon­dol, hiszen egzotikus fafaj­táktól a. vadállatokig min­den átment már Lökösházán. Nemrégiben Romániából ér­kezett egy hosszú szerelvény, a Prága cirkuszt hozta ma­gával. A község népe csodá­jára járt, annyira tarka-bar­ka volt ez a vonat. Különben a szegedi vasúti igazgatóság területén Lökösháza a legna­gyobb határállomás. Ennek megfelelően alakul a forga­lom is. Észak—dél irányú ez az útvonal és évente több mint másfél millió vagon ha­lad át az állomáson. Gondol­hatja, micsoda hatalmas munkát ad ez az irdatlan mennyiség számunkra. Nagyon jó, gyümölcsöző kapcsolat alakult ki a szom­szédos ország vasutas dolgo­zóival, ami mondhatnám természetes is, hiszen itt az­tán valóban egymásra va­gyunk utalva. Különben ez közös határállomás a román Kürtössel, ahová naponta 160 dolgozónk jár át szolgálati útlevéllel. A szomszédos szaktársaknak is köszönhető a gyorsaság, hiszen nélkülük nem tudnánk mi sem ponto­san dolgozni. De kölcsönös ez az egymásrautaltság, a mi munkánk is meghatározója a szomszédok tevékenységé­nek. A másik jelentős dolog, munkánk hajtóereje, az a szocialista brigádmozgalom, amely már évek óta kiala­kult területünkön. Komplex brigádok alakultak, amely­ben ott van a raktári mun­kástól kezdve a forgalmi szolgálattevő is. Hogy kato­nait meghatározással éljek, így egy brigádban egyfor­mán kell „húzni” a közlegé­nyeknek és a tiszteknek. Csak így képzelhető el a munka gördülékenysége. Ná­lunk más területektől elté­rően nincs is kiemelkedően jó, vagy gyenge brigád. Fej fej mellett állnak a verseny­ben, mindössze néhány pont választja el őket egymástól. Ez viszont azzal is jár, hogy nagyon figyelik egymás mun­káját, szinte önellenőrzést tartanak. B. O. Dr. Korompai Viktor nyug­díjas állatorvos Gyulán, a Béke sugárúton lakik. A gő­zölgő kávé mellett beszélget­tünk eddigi munkájáról, ter­veiről a 81 éves állatorvos­sal, aki a mesék jóságos nagyapójára hasonlít. — Sokan tudják önről, hogy behatóan foglalkozik a madártannal, s annak egyik hazánkban kevésbé igény­be vett ágával: a ma­dárvédelemmel. Mióta foglal­kozik ezzel? — Mint állatorvos a békés­csabai méntelepen dolgoz­tam. A harmincas évek ele­jén egy alkalommal a gyulai vásárban a vásári helypénz- szedő egy ismerősével beszél­getett. A beszélgetésből meg­ütötte a fülemet a Sitka szó. Odamentem és megkérdez­tem: Mi az a Sitka? Válasz­ként ezt kaptam: „Erdő a szanatóriummal szemben, a Fekete-Körös másik partja mentén”. Ettől kezdve gyakori láto­gatója lettem a Sitka erdő­nek. Gyula városától és a Madártani Intézettől kaptam műodúkat és magam is ké­szítettem. Ezeket az odúkat kihelyeztem a téli etetőkkel együtt a Sitka erdő fáira. A műodúkat eleinte közel egy­máshoz helyeztem el. A rossz költési eredmények láttán az odúk közti távolságot 30 mé­terre növeltem, s ennek meg is lett az eredménye. A mű­odúkat alumínium táblács­kákkal láttam el, amiken sorszámokat tüntettem fel, az odúk számát gyarapítva 156- ig jutottam el. Sajnos a Sitka erdei madárvédelmi berendezések egy részét dur­va kezek elpusztították. Az odúkban főleg szén- és kék­cinegék költöttek. Télen 30 cinegét is megszámoltam egy-egy etetőnél. Éveken keresztül, május elején odúellenőrzést végez­tem. Az eredményeket tér­képen ábrázoltam. Egyik al­kalommal az odúból kime­nekült egy pele. Az odú tele volt száraz tölgyfalevelekkel. Ez a levélhalmaz a pele bú­vóhelye. A levelek eltávolí­tása után az odú alján hat csupasz és vak pelefiókát ta­láltam, ezeken meg kellett semmisíteni. A pele rágcsáló, éjjeli állat, téli alvó és ve­szélyezteti az odúlakó ma­darak költését. — Amióta nyugdíjban van, mivel foglalkozik? — A madarak tudományos nevének szómagyarázatával. Nyolcezer madárfaj van, en­nek többszöröse a fajták száma, Ennek tudományos és magyar neveit, valamint ha­zájukat külön-külön egy cé­dulára feljegyzem és abc- sorrendbe szedve nagy kar­tonlapra felragasztom. Ez a munka még mindig tart. Saj­nos nem tudom beszerezni Peters J. L.: Check-list of birds of the world című munkát, amely nagy segít­ségemre volna tevékenysé­gemben. Több dolgozatom készült el. így egyebek mellett „A madárnomenclatura különle­gességei és különcségei”, va­lamint „A cinege életének hősi harcai” című munkáim, továbbá „A kihalt madarak tudományos neveinek szó- magyarázata”, amely 1681 madárnevet, 2202 szót, 530 földrajzi adatot, 740 csont- tani adatot és 543 szerző ne­vét tartalmazza. Az élő ma­darakról szóló adatok ezek­nél máris nagyobb számban kerültek feldolgozásra, leg­alább 10 ezer cédulám van ezekről. Dr. Korompai Viktornak több tanulmánya jelent meg az Aquilában és más hason­ló tudományos kiadványban. Több mint fél évszázados tevékenysége alatt számta­lan tudományos művet alko­tott. Ma is kitartó szorga­lommal dolgozik. Október 14-én vette át az Állatorvos­tudományi Egyetemen az aranydiplomát. Ormosi Péter Szélesedő honismereti mozgalom II dévaványai építömunkások harca Szemelvények az 1937-es bérekről Múzeumaink kincsei Sárhajótól a modern fíízfabútorig A Hazafias Népfront me­gyei bizottsága mellett mű­ködő művelődéspolitikai bi­zottságok kezdeményezték még 1971-ben a megyében levő emléktáblás házak, szobrok, emlékművek, mun­kásmozgalmi síremlékek fel- térképezését. Az általános és középiskolák tanárai, di­ákjai, a szélesedő honisme­reti mozgalom társadalmi munkásai, helytörténészek, muzeológusok sokrétű, érté­kes gyűjtőmunkát végeztek. A felhívást követő évben 263 felmérő ív érkezett be, amely az idén elérte a 365- öt. Közülük 150-re tehető a munkásmozgalmi emlék. Körösladányban összegyűj­tötték többek között a Tü- köry Lajosról, Bartók Bé­láról, Garibaldiról szóló em­lékeket. Szeghalmon Dapsy Gizella, Vigh Matild, a Szervezett Munkásnők Párt­jának 1919-es, a direktóriu­mi tagok és a II. ukrán had­sereg felszabadulási harcai­ra emlékeztető emléktáblá­ja a legfigyelemreméltóbb. Mezőkovácsházáról, Mezőbe- rényből, Gyuláról, Szarvas­ról, Kétegyházáról, Gyomé­ról, Gyulaváriból szintén gazdag anyagot küldtek. Tavaly novemberben a községi népfrontbizottságok ajánlására megszületett az elhatározás, hogy a megyei népfront és KISZ-bizottság közös kiadványt jelentessen meg az összegyűjtött mun­kásmozgalmi emlékekről. Az említett könyv novem­ber 7-re jelenik meg ezer példányban. Az 1930-as években az ak­kor majdnem 14 ezer lakosú Dévaványa községben a nincstelenek és törpebirto­kosok közül sokan építkezé­seken próbáltak munkát ta­lálni. Százával jártak kubi- kolni. Ácsok, kőművesek, festők ugyancsak szép szám­mal éltek a községben. A MÉMOSZ helyi csoport­jainak és országos vezetésé­nek határozott követelésére az iparügyi miniszter 1935- ben meghatározta a minimá­lis építőmunkásbéreket. Az építőmunkások legkisebb órabére 25-30 fillérről 46 fil­lérre emelkedett. A rendel­kezés a napi 9 órai munka­időt is előírta. A MÉMOSZ dévaványai helyi csoportjának elnöke, Czinder Gyula kőműves fel­jegyezte az építőmunkások bérügyi tapasztalatait. „A bérrendezést minden szaktársam örömmel fogadta — írja Czinder Gyula visz- szaemlékezésében. — Érde­mes azonban megjegyezni, hogy nagyon sok munkáltató úgy tesz, mint aki nem tud az iparügyi miniszter rende­letéről. Nem akarják a mi­nimális bért kifizetni, pedig a rendelet arra is utal, hogy a 46 filléres szakmunkás­órabért túl is lehet haladni. A vállalkozók változatlanul a napszámbért akarják a szak­munkásoknál alkalmazni.” Az iparügyi miniszteri ren­delet nem követelte meg a bérrendszerről kiadott sza­bályzat betartását. Ezzel a vállalkozók széltében-hosz- szában visszaéltek. A MÁV- építkezéseken a dolgozóknak az előírt bérnél 25 százalék­kal kevesebbet fizettek. Az uradalmi építőmunkásoknak mindössze három pengőt fi­zettek az olyan napszámért, ahol a munkaidő reggel hét­től este hétig tartott. A dolog lényege az volt, hogy Dévaványán és környé­kén a segédmunkásoknak já­ró legalacsonyabb 30 filléres órabért sehol sem fizették meg. Egy pengő 20 fillér, egy pengő 80 filléres napszámot kaptak. A munka reggel 4 órakor kezdődött és legtöbb helyen este 7 óráig tartott. Könnyű kiszámítani, hogy a segédmunkásoknak mindösz- sze 10 fillér körüli órabért juttattak. „Az is igaz — folytatta Czinder Gyula —, hogy a nyomortól, éhségtől meggyö­tört, tudatlansággal megalá­zott építők között szép szám­mal volt olyan, aki a szer­vezettségben rejlő erőt még nem ismerte fel. Ezeknek a köréhez tartoztak, kevés ki­vétellel, a segédmunkások és az alacsony képzettségű szakmunkások. E tapasztala­tok arra intették a MÉ­MOSZ helyi csoportját, hogy Dévaványán fejlesszék a szervezettséget. Ösztönzéssel, bátorítással, elsősorban ne­veléssel akarjuk a szerve­zett munkások arányát nö­velni.” A dévaványai építőmunká­sok körében az iparügyi mi­niszter bérrendezése érdem­leges előrelépést jelentett. De a 9 órás munkaidőt sehol sem tudták kiharcolni. Leg­jobb esetben is naponta leg­alább 10 órát dolgoztak. A napi 12—15 órás munkaidő sem volt ritka. A MÉMOSZ dévaványai csoportja 1937-ben az egyik vállalkozót feljelentte, mert négy kőműves bérét megrö­vidítette. Intézkedés azonban 1937. január 30-tól május 20- ig nem történt. A hatóság semmit sem tett a dolgozók jogainak védelméért. Az 1935-ben megállapított és sok helyen már kezdet­ben is megsértett minimális bérek két év alatt teljesen elavultak. E körülményről Czinder Gyula 1937 őszén a következőket írja: „A MÉMOSZ követelésére az iparügyi miniszternek 1935-ben megállapított mini­mális órabérei ott, ahol azo­kat betartották, a szerény megélhetést biztosították. Ám 1937-re a fogyasztási cikkek árai drasztikusan fel­emelkedtek. Egy év alatt a félbarna kenyér ára kilo­grammonként 26-ról 34 fil­lérre, a szalonna ára 1,50 pengőről 2 pengőre emelke­dett. Jelenleg legalább 60 filléres órabérre lenne szük­ség ahhoz, hogy a napi leg­szükségesebb élelmet és ru­házatot az építőmunkás csa­ládok beszerezhessék.” A MÉMOSZ dévaványai helyi csoportjának 1937-es felfokozódó aktivitása a bér­mozgalomban csak 1938-ban ért el sikereket. Ennek azonban az is okozója volt, hogy akkor már a fasiszta Horthy-rendszer is nagy be­ruházásokkal készült a vi­lágháborúra. Megnövekedtek a katonai jellegű építkezé­sek. Ez a körülmény átmene­tileg a bérmozgalomnak ked­vező lehetőséget adott. Csak kevesen látták, hogy az épít­kezési fellendülés nem igazi konjunktúra. Már akkor, 1938-ban előre­vetődött a szörnyű pusztulás árnyéka. Lónyai Sándor A fiatalabb múzeumok kö­zé tartozik a békési Jantyik Mátyás Múzeum. Történeté­ben nincsenek látványos ese­mények, nagy fordulópontok, anyaga sem bővelkedik egye­dülálló nevezetességekben. Mégis, egy dologban kevés társa vetekedhet vele: a ki- és átköltözések sűrűn ismét­lődő kálváriájában. Még ma­ga dr. Durkó Antal nyugal­mazott gimnáziumi tanár is nehezen tud számot adni ró­la, pedig 1930, az alapítás éve óta munkálkodott a mú­zeum megalapításán és nép­rajzi, helytörténeti, régészeti anyagának állandó gyarapí­tásán. Találkozásunkkor elmesél­te, hogyan sikerült a község lakóit rávenni, hogy adomá­nyozzák a múzeumnak a há­zak padlásain, a komódok mélyén őrzött néprajzi, hely- történeti emlékeket. A gyűjtőkörutak sok időt felemésztettek. Tanyáról ta­nyára kellett járni, hogy megmenthessék Békés és környéke régi korokról való emlékeit. így gyarapodott a múzeum néprajzi tárgyainak száma. Kérdésünkre, hogy melyiket tartja a múzeum legértékesebb darabjának, a sárhajót említette. Valami­kor a Bodrogközben és a Kö­rösök mellékén használták a rossz, sáros utak miatt. Eb­ben húzták a férfiak a gye­rekeket az iskolába és visz- sza, vagy az asszonyokat a piacra, esős, sáros időben. Most ez is helyszűke miatt sok egyéb tárggyal együtt a padláson porosodik. A háborút a gimnázium pincéjében és a filológiai szertárban vészelte át a mú­zeum anyaga. Aztán jött a A múzeum egyik büszkesége: Rózsa Sándor, a híres betyár ivókupája Fotó: Gál Edit mai művelődési központ épülete, ahol elég mostoha körülmények között egysze­rű faasztalokon állították ki a /tárgyakat. Innen a mai vasbolt helyére költözött, az­tán jött a „nagyház”, azaz a Weinckheim gróf barokk stílusban épített gazdasági épülete, ahonnan többszöri ki- és beköltözés után 1968- ban lelt végleges otthonra a múzeum. A 70-es évek ele­jétől dr. Tábori György ve­zeti a múzeumot. Ma már el­érték, hogy az évi látogatott­ság 10 ezer fölé emelkedjen. A Békés és környéke leg­régebbi két háziipari ’ ter­melését — a fazekas és ko­sárfonó mesterség — hagyo­mányait bemutató kiállítás mellett nagyon népszerű a békési szoba, amely az 1800- as évek második felének pa­raszti életét, lakáskultúráját idézi a ma emberének. A múlt mellett ott a jelen is. B. Sajti Emese

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents