Békés Megyei Népújság, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-04 / 208. szám
1977. szeptember 4., vasárnap KHsliMTd KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tűnődések a békési nyárról ARRÓL A KULTURÁLIS programokban gazdag nyárról, amilyen Békés megyében az idei volt, nehéz lenne egyetlen, ilyen kurta elmélkedésben nemhogy mérleget készíteni, de még eseménylistát összeállítani is. Innen — a nyár végéről, s a fővárosból — tekintve már egyetlen folyamatos művelődési sorozatnak lehet felfogni. Hol van már az a nyári reménytelenség, kulturális igénytelenség, ami jó évtizede is jellemezte a művelődési életet?! Nem csupán Békés megye, jószerint az egész ország pezsgett. Tu- zsértól Nagyatádig, Gyulától Sopronig nyári játékok, alkotótelepek, nyári egyetemek gazdag tenyészete. Számon tartani is bajos lenne, hány alkalmat teremt magának már az egyre több szabad idővel rendelkező dolgozó társadalom. Itt, Békésben is. E sorok írója csak két megyei esemény kapcsán írja le gondolatait, immár távlatból és léggömbkosárból, s ha impressziói alapján csupán tűnődéseket jegyez le, minden bizonnyal ez a módszer is adhat pár itt is, másutt is megszívlelni való tanulságot. GYULA VÁROS nemcsak arról ismert az ország előtt, hogy valaha megyeszékhely volt, hanem hogy lakói a „községért” (amint Párizs is községnek titulálja magát), a kultúráért mindig szívesen áldoztak, áldoznak. Tizenötödik nyara működött a várszínház is. A fürdőváros vonzó, a vendégszeretet bőszívű. Nem egyedül a fürdő vonzza az embereket, tölti meg a várost, hanem az eszperantótalálkozó, a képzőművész-, a fotóművész- tábor, a várszínházi előadások közönsége. Emlékszem, július 9-én, szombaton este, amikor az „Orfeusz átválto- zásai”-nak víziszínpadi bemutatója volt, a város egyetlen vendéglátóipari üzemegységében (hogy precízen fejezzem ki magam) széket nem lehetett kapni. Ugyanakkor viszont feltűnt, mondhatni teljes megrökönyödésünkre, hogy a város félszáz millióba került csodálatos művelődési palotája is setét volt, zárva állt, ismétlem: szombaton este, amikor százával fogadhatott volna vendéget. (Jószerint a felszabadulás évétől foglalkoztam népműveléssel, de három évtizednek kellett eltelnie, hogy szombaton csukott művelődési intézményt lássak enszememmel!) De a várszínpadról kell tűnődnöm inkább. Örömmel is, meg dünnyögéssel is. A várszínpad — híven az eredeti célkitűzéshez: a magyar történelmi dráma színre viteléhez — az idén is folytatta sorozatát Igaz, a hangsúlyt az irónikus történetszemléletre helyezte át. Pás- kándi Géza és Hernádi Gyula történelmi abszurdoidjai- nak műsorra tűzése — meglátásom szerint — sokkalta inkább a pesti „lerándulók" érdeklődésére számított, mint a megyei nézők tetszésére. Igazán dicséretes a történelmi drámák sorozatos bemutatása, a konok következetesség. Igazolta ezt az, hogy az ország szinte valamennyi színházi szakemberét és toll- forgatóját Gyulára toborozta az erről folytatott egynapos (és kurta) eszmecsere. Nemkülönben hogy végtére is kilenc darabot mutattak be július folyamán. Az is nyári szenzációnak számít, hogy Sik Ferenc irányításával csaknem az egész színházi világ találkozót adott egymásnak a gyulai színpadok deszkáin. (Csak a békéscsabai színész volt köztük a legkevesebb...) A Pécsi Balett is drága ékszerként csillogott az egyik darabban. Ami hümmgetésre késztet, az a Népújságban olvasott adat, miszerint a kilenc darab előadásain huszonvala- hányezer látogató fordult meg. Én most nem számolom a magamfajta potyajegyes protokoll-nézőket, de álljunk meg egy gondolatra. Volt olyan darab, a vízijáték és a Magyar Passió, amelyik három-három előadást ért meg, ezekre összesen háromszáz—háromszáz (!) belépő adatott ki. Azok a Békés megyei színházkedvelők, akikkel ez alkalmakkor találkoztam, s később is, tőlem kérdezték: megéri-é? Kevesebb nem többet ad- na-é? Arról nem is szólva, hogy nem egyedül a helyárak miatt, de a kései kezdések miatt is, csak a kocsival rendelkezők mehettek el az előadásokra. És a Gyulán nyaralók. A Csabai Konzervgyár, az Orosházi Üveggyár, a kamuti tsz munkásai és parasztjai közül már igen-igen kevesen. Nem demagóg indulattal dönnyö- göm én mindezt, hanem némi közművelődési felelősség- érzettel. Azért talán valahogyan közművelődés-politizál- ní kellene Gyulán nemcsak a demokratikusabb (azaz közérthetőbb) műsorválasztással, de a megyei közönség megnyerésével is. Elvégre nagyrészt az általuk termelt javakból jut minderre. Az egyik lap „hagyományteremtő vállalkozásnak” titulálta a gyulai nyári színházi hónapot. Szerintem akkor lesz igazán az, ha a kultúrára áldozó gyulaiak (és fölöttes tanácsadóik) e csendes közművelődés-politikai közbeszúrást is a tárgyalóasztalon hagyják... BÉKÉSEN a harmadik nyara rendeztek már alkotótábort. Nincs körülötte nagy hírverés, de annál jobban ragaszkodnak hozzá, akik már munkálkodtak ebben a „táborban”. Ha csak azt nézném, hogy pár szövetségi tag, több alaptag- művész mellett főként rajztanárok, s figyelmet érdemlő eset: valóban naiv festők vesznek részt benne, nem kellene róla írni. Ilyen az országban legalább félszáz működött a nyáron. Az sem újság, hogy a festők mellett az amatőr filmesek serege alkotta a tábor mozgékonyabb és szorgalmasabb felét. Persze, az már külön kiemelést érdemel, hogy Raf- fay Anna nemcsak a filmezés tudnivalóit sajátíttatja el a tagokkal, hanem kiváló néprajzi filmes lévén, évek óta felvéteti velük a békési népélet elmúló érdekességeit, hagyományait. A szakmai oktatás így válik értékmentéssé, ez már nagyszerű dolog; ez többet ér, mintha gyengécske, idétlen játékfilmutánzatokra költenék a közösség pénzét. Van egy nagyszerű és korszerű kezdeményezés is a békési alkotótáborban. Hozzáfogható a kecskeméti zománcművészeti telepen van csak. Mengyán András formatervez ő művész, az Ipar- művészeti Főiskola oktatója ütötte nyélbe az ötletet, amikor a múlt évi táborba elhozta a főiskola formatervező hallgatóit. Az idén a környezetalakítási tábor résztvevői a városi művelődési központ konkrét szépítésén dolgoztak. Három feladatot oldottak meg: zománckaput, kerámia falat és relief-plasztikát terveztek a művelődési központnak. Mint Mengyán András elmondta: Békés az egyik első város, amelyik az egységes városkép, az esztétikus környezet kialakítására a művészeknek lehetőséget ad, minden anyagi és erkölcsi támogatást biztosít, a gyakorlati megvalósítást pedig elősegíti. A táborban dolgozó művészek elmondták: örömmel éltek a lehetőséggel, és munkájukkal nemcsak az alkotótábor egyedi arculatát adták meg ezzel, hanem hozzájárultak (ez pedig az alkotóknál valódi sikerélmény !) egy megfiatalodó, korszerűvé váló ősi város arculatának szép alakulásához. Varga Imre Rejtett kincsek A Néprajzi múzeum indította a sorozatot, melyben értékes gyűjteményeket tesz hozzáférhetővé, végeredményben az egész ország számára. Ha nem Is hosszú időre, néhány hétre-hónapra mindenesetre. Az ötlet és a megvalósítás újbóli bizonyítéka múzeumi életünk alapos megújulásának, a kinyitott kapuk nemcsak jelképes, hanem nagyon is kézzelfogható változásának. A mostani kiállítás Tótkomlósra kalauzolja el a pesti és a vidékről érkezett múzeumbarátot, és sorban a négyes Bartóky József: Szozopoli táj Filadelfi Mihály Három torzó .. .aztán csönd van hosszan, az ősi értelem beszélget csak megint; majd a Vidróczki-csárda felől egy sereg gyerek nyargal... fiamra gondolok, s arra, hogy még ez őszön nagyapa leszek... s lopva arra is: ahogyan apjának, NEKI is én mutatom meg majd a Csörgő-patakot... valami giccses, romantikus fűm játszana velem, faragott botommal a farára húzok! csak számolom a másodperceket, szívem verését, az óraketyegést, lesz-e még reggel, újabb rohanás, értekezlet?! Rex Warner Ceaser-ja vár-e asztalomon, vagy Brútus tőre már ez a keserű félelem, ez a számban-bűzlő szánandó öröklét?! nyelvem alatt (és most mondhatnék valami gyűrött metafórát!) épp egy szem Nitromint és egy-egy halk sóhaj... mondaná is megint némely optimista elvtárs: „haj Misikém! mindig az a halál!” lassan elértem, amit elérhet az ember: kezdem keresni önmagam csöndjeit... a zajos enyészet is inkább csak bosszant, s a zajban is már a csöndet szeretem... csak állóvíz, jaj, az ne legyek! fecskeszárnyon vibráló tavasz bontsd ki gubacsban rejlő életem! vizek fölött surrogó örömök, titkok, emlékek gyermekké tegyetek! fecskeszámyon billenő valóság: bizonytalanság szép édestestvére, emeld himnusszá a könnyes rétet, a szikráiban bújdokló Napot! fecskeszámyon, föl-le, mindörökké... rögéletű-hites napjaim is köszöntelek most (ha fáj is a nincs) s a bennetek üdvömlt erdőzúgást... 1977 számot viseli. Címe: „Butel- lák, bütykösök, cserépedények”. A gazdag anyag kiegészítve a „rejtett kincsesei”, Koppány János tót- komlósi evangélikus lelkész gyűjteményének legszebb darabjaival, melyből olyan tótkomlósi szobabelsőt állítottak össze a múzeum egyik szobájában, mely pontosan egyezik a hagyománynyal, az elmúlt századvég, a századforduló jellegzetes, komlósi hagyományaival. Az érdekes anyaghoz Koppány Jánoson kívül Matajsz Pál, Ribárszki János, Szokolay Sándor, Hrivnák Mihály és Boros Imre is hozzáadták gyűjteményük egy-egy értékét, hogy a bemutatott kép valóságos arca még teljesebb legyen. Nagyon szép, és a megfelelő tájékoztató feliratokkal okosan ellátott vitrinek vezetik a szemlélőt az említett szobabelsőig, melynek meny- nyezetes ágyát 1846-ban készítette az ismeretlen mester, gyönyörű gondolkodó karosszéke pedig Soltisz Mihály nevével is ékesítve évszámként az 1826-ot viseli. Elmerenghetünk az üvegbe- keretbe foglalt menyasszonyi pártán, a fogason, tükrön, díszes padokon, a tékán, melyet pohárszékként mondanak magyarul, és a saroktékán, melyet almáriumként emlegettek régen volt magyar családoknál. Megismerkedhet a múzeumi séta résztvevője a néprajzos berkekben és az érdeklődő kevesek által talán több is, mint másfél évtizede csak felsőfokokban emlegetett Koppány János-féle gyűjtemény fotográfiáival (melyek közül egy cikkünk illusztrációjaként látható), az eredeti helyszínnel, ahová sokan zarándokoltak már el az idők folyamán, hogy tiszta forrásból ismerkedjenek a felvidékről 1740 táján BékésSzentandrásra, majd 1746- ban a mai Tótkomlós területére érkezett szlovákság népszokásaival, hagyomány- őrző használati tárgyaival. Az ember elgondolkozik ezen a kiállításon, látva a rengeteg, szebbnél szebb bu- tellát, kancsót, bütyköst és tálat: miért is nem lehetett hasonló gyűjteményeket már régen a közönség elé tárni; de azon is, hogy ahol a nemzetiségek életének tárgyi emlékeit, az általuk hordozott szellemi értékeket ilyen egyértelmű elismeréssel tárják ország-világ elé, ott a politika, mely ezt lehetővé teszi, mi több: a muzeológusok, hivatásos gyűjtők kötelességévé emeli, az a politika jó úton halad. Ady születését ünnepelve, Ady eszményei sokat járnak szavainkban: sétálva-csodál- va ezt a pesti kiállítást, újra csak előbukkannak. A közös sors, a közös öröm és a közös bánat formálódik át régen elhalt fazekasok, asztalosok lelkét-világát hordozó tárgyakká, színes szőttesekké, vidám feliratú butellák- ká. Tálakká, amelyeken egykor sült tésztával kínálta ír a vendéget, boros kancsókká, melyeket nem mindig tudott színültig tölteni a szegény komlósi, de pár kilométerrel északabbra a szegény orosházi magyar sem. 1945 után gyökeresen változott a helyzet. A hagyományos életmód tárgyai elveszítették használati értéküket, a legtöbb helyen mir csak öregek őrzik azt a néhányat, amely még megmaradt. Tótkomlós azonban többre gondolt, amikor 1975- ben szlovák tájházat avattak itt, melynek anyagát azóta is állandóan bővítik. A pesti kiállítás, a „Rejtett kincsek”-sorozat életrevalóságát bizonyítja. Várjuk a következőt abban a hitben, hogy értékeink kifogyhatatlanok. S. E. \
