Békés Megyei Népújság, 1977. szeptember (32. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-30 / 230. szám
1977. szeptember 30., péntek o igwiPma Gép van — de kézzel faragnak Közeledik a III. negyedév vége, ilyenkor górcső alá veszik a gazdálkodók évi tervüket, s megvizsgálják, hogyan tudják az elképzeléseket valóra váltani. így mérlegelte helyzetét a békéscsabai Bútoripari Szövetkezet is. Nagy tervekkel indultak, de félévkor megtorpant a termelés, s most a lemaradástól kell tartaniuk. Az igények nem egyeztek meg a lehetőségekkel. Modern üzemcsarnokban, új típusú gépeken termelnek, gyártják a bútort. Az 1974- ben létrejött 28 millió forintos beruházás még nem térült meg. Nem használják ki jól ezeket a gépeket? S ha így vau, mi ennek az oka? A szóban forgó gép 'fur- nérgyártó, csiszoló félautomata. Ez a szerkezet az egész megye bútoriparának igényeit ki tudná elégíteni, ha lenne megfelelő alapanyag és elegendő megrendelés. Az alapanyaggond megoldása esetén a megyében fellépő igények kielégítése mellett a tőkés piacok felé is tekinthetnének, olyan termékekre kötve szerződést, ^melyeknek gyártása ezen a gépen lenne a legcélszerűbb. Az elmúlt hónapokban az ARTEX Külkereskedelmi Vállalat ígéretet tett, hogy a következőkben a lehetőségekhez jobban fogják közelíteni az igényeket. Országosan az elmúlt évben a hazai bútorok iránt csökkent a kereslet. A békéscsabai Bútoripari Szövetkezet termelésének kétharmadát is szovjet vevők kötik le. Ezek főleg kézimunka-igényes bútorokat vásárolnak, amikhez élőfa elemeket kell faragni, intarziabetétet készíteni. A korábbi gépi munka mellett így elsődlegessé vált a kézi munka. A termelékenység sem volt a legmagasabb. Egy forint termelés mellett egy forint munkabért fizettek ki. Ezután próbálkoztak azzal is, hogy tökéletesítsék a termékféleségek skáláját. Termelésük háromnegyed részét szocialista és tőkés export teszi ki. Az utolsó negyedévben a szövetkezet szovjet exportra termel Dekó típusú szállodai berendezéseket, így év végéig 90 százalékos tervteljesítést érnek el. A jövő évi tervüket már csaknem 100 százalékig ösz- szeállították. Eddig — 40 millió forint értékben —400 Csaba—75 típusú garnitúrára, 15 millió forint' értékű tőkés árura és 20 millió forint hazai termékre van szerződésük. Rekonstrukció az orosházi baromfi- feldolgozóban Ez év áprilisában kezdték meg a Békéscsabai Baromfi- feldolgozó Vállalat orosházi gyárában a zsírvonal rekonstrukcióját. A szerelőket, a gyári tmik-műhely dolgozóit sürgette az idő: az őszi libaszezon kezdetéig végezni kellett a munkákkal. Feszített tempóban sikerült határidőre befejezni a rekonstrukciót, már csak az utolsó simítások vannak hátra. Október 1-én pedig megkezdi a munkát az új feldolgozóvonal. A gépi felújításokkal együtt- újjávarázsolták a régi épületet is, s olyan körülményeket teremtettek, melyek megfelelnek a nagyon szigorú NSZK higiéniai előírásoknak is. Erre azért volt mindenképpen szükség, mert az Orosházán készülő libazsír zöme nyugatnémet exportra kerül. Októbertől naponta száz mázsa zsíralapanyagot dolgoztak fel és csomagolják a végterméket 25 dekás dobozokba és 25 kilogrammos ládákba. Az exporton kívül kielégítik a bel kereskedelem igényeit is. Sajnos, nem sokat rendelnek, így az ízletes termék többnyire csak a gyári mintaboltokban kapható. Édes és keserű Két évvel ezelőtt — 1975-ben — mintegy 18 ezer hektáron csaknem 55 ezer vagon cukorrépa termett megyénkben. Körülbelül ugyanekkora területről tavaly nem egészen 46 ezer vagonnyit takarítottak be a termelők. Az idén pedig 17 ezer hektár terem várhatóan hatvanezer vagonnál is több répát. Azután emlékezhetünk még arra is, hogy nem olyan régen még 16—17 százalék volt a répák cukortartalma. A múlt őszön viszont már azért drukkoltunk, hogy legalább a 12—13 százalékot elérjük. Most a 14 fölötti átlagban reménykedünk. További előrejelzések szerint jövőre vagy azután ismét a 16—17 százaléknál tarthatunk. Ezt jó hallani, de... Mielőtt az „édes” téma keserű szájízt hagyó részleteire térnénk, hadd idézzem kedves mezőgazdász ismerősöm — mindenképpen túlzó, de figyelmen kívül semmiképp sem hagyható — megállapítását. Eszerint a magyar mezőgazdaságban csak akkor lehet egy ágazatot fellendíteni, ha előtte kellően elhanyagoljuk. Hangsúlyozom: ez a vélemény indokolatlan méretekre nagyítja — tehát torzítja — a valóságot, de mégis csak abból indul ki. Ha csak a tényeket nézem is, mi történt? Volt egy ragyogó hagymánk, a makói, termesztőkkel együtt. Volt, azután kezdett eltűnni. Szerencsére megkondult a vészharang, s most már megint lehet belőle valami. Burgonya — ne részletezzük, mert így szép lassan valamennyi zöldségfélénket felsorolhatnánk a sárgarépától a zöldbabig. Sok a gond, sok a nehézség, azután, mikor végképp és tényleg nagy a baj, mégis mindig van megoldás. De miért csak akkor? Miért csak akkor, amikor már minden összejön? Menet közben, fokról fokra mennyivel gazdaságosabb lenne. Ném kellene szükségintézkedésekkel, kapkodva, sokszor többet ártva mint használva menteni, ami menthető. Cukor. Kiderült, hogy a jóslatok nem váltak be: továbbra is szükség van a cukorrépára. Csakhogy addigra jelentősen csökkent a cukorrépatermő terület, a cukortartalom és a gyárakat sem fejlesztették. Jöttek a gyors intézkedések, igaz, hogy közben a répaállomány leromlott, a nemesítők — igény szerint, vagy éppen igénytelenség szerint — nem produkáltak nagyhozamú fajtákat. Évről évre csökkent a termésátlag. Leggyorsabban a gépesítésben lehetett előrelépni — kellett is a kézi munkaerő hiányában. Jöttek a külföldi gépek. A mezőhegyesi körzetben például olyan 33 kombájn dolgozik, amely egy nap alatt együtt akár 800 vagon répát is betakarít. Ez éppen kétszerese a Mezőhegyesi Cukorgyár átvételi kapacitásának. Hogy emiatt most nincs különösebb fennakadás, az egyedül a nem megfelelő alkatrész-ellátásnak „köszönhető”. Mert gépek vannak, de pótalkatrészek már nemigen. Ahol egy nagy teljesítményű cukorrépakombánj dolgozik, ott 500—1000 vagon répa sorsa áll, vagy bukik egy Herriau-póttárcsán. Azt mindenki tudja, hogy befelé haladva az őszbe, egyre kevésbé kedvez az idő a répaszedésnek. És nem ez az egyetlen dolog. Kezdjünk neki mégegyszer. A lényeg ugye, a cukor. Azt a kísérletek már bebizonyították, hogy akkor több a cukor a répában, ha a termőterületen az átlagosnál nagyobb a tőszám és a tápanyag-utánpótlás is előírás- szerű. És micsoda szélsőségeket találhatunk a hektáronkénti 60 ezer tőtől a 80 ezer felettiig, az egyenletesen és szabályosan soroló répától az egyenetlenig. Az utóbbit a gépek azután csak 10—35 százalékos vesztességgel tudják betakarítani. Szóval van már répa. Lesz cukor is. Több mint tavaly, jóval több. És vannak olyan cukorrépa-termesztő gazdaságok, amelyek annak rend- je-módja szerint szakosodtak, szakosodnak a cukorrépatermesztésre. Ezek most kíváncsian várják: hogyan oldják majd meg a cukortartalom szerinti átvételt. Tudják ugyanis, hogy amiből decemberben 8 százalék cukor lesz, abból februárban már csak legfeljebb öt. Márpedig a jelenlegi termés és a feldolgozó kapacitás figyelembevételével egy darabig aligha reménykedhetünk a 120 nap alatti kampányban. Nos, ezek a nagytermelők joggal reménykednek valamiféle — a feldolgozókkal közös — kockázatmegosztásban. Vannak azután azok a gazdaságok, amelyek úgymond csupán „becsületből” iktatnak 50—150 hektár cukorrépát a vetésszerkezetbe, holott lehet, hogy az nem is illik oda. Tisztelet a kivételnek: a tőszámmal, a tápanyag-utánpótlással, a növényvédelemmel, a gépi felszereltséggel, a cukortartalommal, a betakarítási veszteséggel a legtöbbször itt van azután gond. Világos, hogy azt a 17 ezer cukorrépatermő hektárt a megyében tartanunk kell. Nem mindegy azonban, hogy ez a 17 ezer hektár átlagosan 20, vagy 25 mázsa cukrot ad, ami alapvetően azon múlik: milyen gyorsan és mennyire komplexen sikerül ezeket a keservekét „megédesíteni”. Nem egy-két évre, hanem állandó karbantartással arra a néhány évtizedre, amíg a földön még élnek édesszájú emberek. Kőváry E. Péter Kísérleti kukoricabetakarító adapterek A békéscsabai MEZŐGÉP Vállalat gyártja hazánk és a KGST-országok részére a kukoricabetakarító adaptereket. Az utóbbi években jelentősen megnőtt a mező- gazdaság érdeklődése a soros silókukorica-betakarító adapterek iránt, mert ezekkel lényegesen egyenletesebb méretű, jobb minőségű a siló, mint a régi asztalos adapterekkel. A MEZŐGÉP Vállalatnál azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy olyan silókukorica-betakarító adaptert konstruáljanak, melyhez a lehető legtöbb alkatrész felhasználható az eddig gyártott típusokból. Több éves fejlesztő munka eredményeként az idén elkészült a négysoros adapter prototípusa. A gép most a rákóczifalvi Rákóczi Termelőszövetkezet kukoricaföldjein vizsgázik szerelők és konstruktőrök felügyelete alatt. A sikeres próbaüzem után még ebben az évben hozzákezdenek a nullszéria gyártásához, jövőre már sorozatban készül a négysoros silókukorica-betakarító adapter. Homokbányászok j Decemberig a vízben... Homokbánya. A szó hallatán hatalmas gödörre kell gondolnunk, amelynek mélyén kanalas markoló rakodja meg az aranysárga homokkal — ezzel a fontos építőipari alapanyaggal —a teherszállító járműveket. Megyénkben jó néhány termelőszövetkezet — köztük a mezőkovácsházi, a békési — üzemeltet ilyen bányát. Azt talán valamivel kevesebben tudják, hogy megyénk területén folyami homokot is bányásznak. Valamikor a századfordulón vette kezdetét Szeghalom környékén a homok kinyerése a Sebes-Körös medréből. Az ősinek számító bányászszerszám, a hosszú nyelű kapa, melyet a vízfolyással megegyező irányban kellett a vízbe meríteni, már a. múlté. Mint ahogy a nehéz kubikos munka is csak az emlékekben maradt fenn, hiszen most gépekkel segítik az embert ebben a mesterségében. Nem mintha fenékig tejfel lenne a folyó fenekén rejlő bányakincsért folyó nemzedék végzi derekasan fáradozás. Nehéz mesterség ezt a munkát a szeghalmi maradt, ami apáról fiúra Sárréti Tsz égisze — illetve száll s ma már a harmadik a szabad ég — alatt. A mesterség apáról fiúra száll Készül a prizma, s a Sebes-Körös homokjából a két hajó hét embere 25 települést lát el jó minőségű folyami homokkal Készül az ebéd Veress Erzsi képriportja
