Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
o NÉPÚJSÁG 1977. augusztus 7., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Bistey András: AZ ÜDÜLÉS UTOLSÓ NAPJA Sok időnk volt még a vonat indulásáig, hát csavarogtunk egyet a környéken. A telepet egy-két. éve építették, csupa nyírott pázsit, díszbokor és vaskerítés volt. Engem szórakoztat az ilyen flanc, Zsuzsa azonban méregbe jön tőle. Egyébként minden apróságtól rögtön a plafonon van, büszke rá, hogy mindig mindenkinek megmondja a véleményét. Nekem is, de én már ismerem, és nem törődöm vele. A meleg enyhült egy kicsit, az emberek kezdtek kiszállingózni az utcára. Nem figyeltem rájuk, fáradt voltam, a sportszatyor majd leszakította a karomat. — Te, ezek megbámulnak minket — mondta hirtelen Zsuzsa. — Esetleg téged. Szűk farmer volt rajta, a blúzát meg visszagyűrte, hogy a hasa csupaszon maradt, nem tudom, hogyan csinálják ezt a nők, éppen csak a mellét takarta be. — Nem úgy bámulnak, én megérzem. Kinéznek innen, mintha kellemetlen volna nekik, hogy itt vagyunk. A szerelésünk nem valami fényes, de nyáron mindenki ilyenben jár: farmer, színes ing, strandpapucs, meg a sporttáska a szappannak, fogkefének, törülközőnek, sőt még könyvet is tettem bele, hogy ha valahol hosszabb időre letáborozunk, és kedvem támad rá, kéznél legyen. Most aztán cipelhettem, ráadásul Zsuzsa nem tud lassan menni, a nyelvem lógott, ahogy igyekeztem a nyomában maradni. — Miért néznének ki? Kezdem unni a Zsuzsa szövegeit, a rohanás is idegesített, miért nem tud valaki tisztességesen sétálni? — Azért néznek ki — mondta —, mert idegenek vagyunk. Itt mindenki, ismeri a szomszédait, és gyanús, akiről nem tudják, hogy hol van a nyaralója. Ha nagyon felmérgesít, nem válaszolok neki. Belebetegszik, ha nem az övé az utolsó szó. — Legalább nézz körül! — mondta. — Magad is láthatod, hogy bámulnak ránk. Jobban szétnéztem, hát túlzás, hogy mindenki minket bámult, de keltettünk némi feltűnést. Főleg a táska, pedig semmi különös nincs rajta, kicsit szakadt, és ráférne egy alapos mosás. Zsuzsa már éppen nyugtázni akarta az igazát, amikor kiértünk az élelmiszer- bolt elé. Ez is új volt, csupa üveg meg beton. A bejáratnál, színes ernyő alatt jégkrémet árult egy fiatal nő. — Veszek neked jégkrémet ;— mondtam Zsuzsának. Ez ^békejobb volt, nem tudok sokáig haragudni • rá, de nem is hallotta, amit mondtam. — A Szikszai kocsija! Szikszai évfolyamtársunk az egyetemen, otthonról tömik pénzzel, apja egy menő szövetkezet elnöke. — Ha szerencsénk van — mondta Zsuzsa —, legalább egy darabon elvisz, nem kell a vonaton zötyögnünk. A hátsó ülésen tényleg ott volt a Szikszai kalapja, meg az oltári rendetlenséget is megismertem. Egy pár sáros cipő hevert a kocsi alján, pedig három hete nem esett az eső. Az ajtók zárva voltak, Szikszait meg nem láttam a közelben. — Egyszer úgyis előkerül — mondta Zsuzsa —, addig üljünk le az árnyékba, legalább pihenünk egyet. Lerogytam a fűbe. Jó az ilyen nyári kóborlás, csak fárasztó egy kicsit. Megint eszembe jutott a jégkrém, s ahogy odanéztem, már két nő volt a színes vászonernyő alatt, pusmogtak, és majd kiesett a szemük, úgy bámultak ránk. Az egyik hirtelen sarkon fordult, és eltűnt az áruház bejárata mögött. Rossz érzés fogott el, nem mondom, hogy félelem, inkább valami szorongás. Legszívesebben hagytam volna Szikszait, meg az autóját, de Zsuzsa már végignyúlt afü- vön, és nem volt kedvem elmagyarázni, hogy mi bajom van. Sőt, ha akartam volna, se sikerül, mégsem mondhattam, hogy csúnyán néztek rám, ezért tűnjünk el a környékről. A nő visszajött a jégkré- mes pulthoz, és megint minket bámultak. Egy darabig farkasszemet néztünk, azután nem bírtam tovább, szóltam Zsuzsának. — Szórakoznak — mondta. — Hagyd a fenébe őket! Felült, kinyújtotta a nyelvét, és szamárfület mutatott nekik. Messziről is látszott, hogy zavarba jönnek, a fiatalabbik elpirult. Hallgattunk egy darabig, azután Zsuzsa hirtelen felállt. — Körülnézek, hátha megtalálom valahol Szikszait. Nem szóltam semmit. Ha megtalálja, gyorsan továbbállhatunk. Nem mehetett messzire, mindent a kocsiban hagyott. Vizes fürdőnadrág lógott az első ülésen. Alig tűnt el Zsuzsa a sarok mögött, megjelent egy rendőrautó. Az ernyő előtt állt meg, két rendőr szállt ki belőle. Néhány szót váltottak a nőkkel, majd nyílegyenesen odajöttek hozzám. Egyikük a sapkájához emelte a kezét, és már közben mondta: — Kérem az igazolványát! Persze a táska legalján volt, a kezem is reszketett, pedig nem volt okom az izgalomra, percekbe tellett, amíg előkotortam. A rendőrök nem sürgettek, úgy álltak mellettem, mintha semmi közük nem lenne hozzám. Felálltam és átnyújtottam az igazolványt. A rendőr kinyitotta, előre-hátra lapozott benne. Egy kicsit megnyugodtam, volt időm körülnézni. Az út túlsó oldalán, az élelmiszer- bolt bejárata körül gyorsan összeverődött egy kisebbfajta csődület, mint mindig, ha az utcán valami látványosság készül. Megnéztem a rendőrök váll-lapját, aki az igazolványomat nézegette, az törzsőrmester volt, a másik meg tizedes. A törzsőrmester végigkérdezte az adataimat, azután összecsukta az igazolványt. Nyúltam érte, de hirtelen zsebrevágta. — Velünk jön az őrsre! — Miért? — Majd megtudja. Átvonultunk az úton a rendőrkocsihoz. A tömeg egyre nőtt. Az emberek fenyegetően méregettek, halk mormogás támadt, végigfutott a hátamon a hideg. Beültünk a kocsiba, és hirtelen megenyhült a légkör. A rendőrök nagyokat fújtak, törölgették az izzadtságot az arcukról, azután kérdezgették, hogy merre jártam, hol aludtam az elmúlt napokban. Kérdeztem volna én is, de nem válaszoltak, illetve a végé felé a törzsőrmester anriyit mön- dott, hogy majd az őrsön minden kiderül. Először is kipakoltatták a táska tartalmát az íróasztalra. Jó nagy halom lett, ott volt a Zsuzsa összes cucca is, kérdezték, hogy az honnan van. A rendőrök elégedetlenül hümmögtek. A zsebemet is kiüríttették, alig volt benne valami, a szűk farmernadrágok zsebébe kevés holmi fér. A törzsőrmester intett, hogy rakjak vissza mindent. Nehezen ment, mert sietségemben csak bedobáltam a cuccot a táskába, persze kétszer annyi lett. Megtapostam, hogy összébb menjen, a rendőrök mosolyogtak, azt hittem, most szépen elbúcsúzunk egymástól, de a törzs- őrmester . hirtelen rámkiáltott: — Miért feszegette az autó ajtaját? — Nem feszegettem az ajtót, csak megnéztem, hogy nyitva van-e. — Talán a magáé az az autó? — Ha az enyém volna, kulcsom is lenne hozzá. Egyébként az egyik barátomé. Pattogtak a kérdései, de mindegyikre tudtam válaszolni. Bár a törzsőrmester nem kérdezte, azt is megmondtam, hogy Szikszai hol lakik, mikor született, mi az apja foglalkozása. Egy kicsit locsogtam is, mindent aprólékosan körülírtam, nemcsak azért, hogy a tájékozottságomat bizonyítsam, inkább a felengedett feszültség miatt. Elég nyomasztó hely volt az iroda, a falai szürkék a portól, vagy tíz éve festhették utoljára. Egy barna iratszekrény, szék, tintafoltos asztal, zöld páncélszekrény volt a berendezése, a falon semmi, a bekeretezett rendőreskün kívül. A por- és a dohszag szúrta az orromat, azt hiszem, a derékmagasságig felszögezett raffiaszövet alatt vizesek voltak a falak. Felírták az adataimat, és felírták azt is, amit Szikszai- ról, meg Zsuzsáról mondtam. A törzsőrmester egy kicsit zavarba jött, amikor Zsuzsa került szóba, nem tudta, hogyan említse, de kivágta magát, úgy beszélt róla, hogy a „barátnője”. Tulajdonképpen igaza volt. Jó háromnegyed órát töltöttem az őrsön. Szerencsére jegyzőkönyvet nem vettek föl, legalábbis hivatalosan nem, az ilyesmi végtelenül elhúzódik. Onnan tudom, hogy egyszer tanúként kihallgattak egy gázolás ügyében. Megint beültünk a kocsiba, a rendőrök mérgesek voltak, hiába vesztegették az idejüket. Az élelmiszerbolt előtt álltunk meg. — Kiszálljak? — Naná! — mondta a törzsőrmester. — Mit gondol, taxiba ül? Kikászálódtam. Az emberek megint összefutottak, észrevettem a két eladónőt is a jégkrémes pult mögött. A rendőrök megint nyersebbek, pattogóbbak lettek. Szikszai közben megkerült, Zsuzsa mellett támasztotta a Polski oldalát. A törzsőrmester igazoltatta őket, és közben irkáit valamit egy kis noteszbe. Zsuzsa dühös lett, kérdezgette, hogy miért éppen minket szúrtak ki, de a rendőrök nem feleltek neki. Szikszai hülyéskedett, alig fért a bőrébe, jó heccnek tartotta az egészet. A tizedes rá is szólt egyszer, hogy ne szórakozzon, mert beviszik az őrsre, és reggelig ott tartják, de látszott, hogy ezt maga se gondolja komolyan. Visszakaptuk az igazolványainkat, beültünk a Polskiba, Szikszai keményen tisztelgett a volán mellől, de a rendőrök már visszafelé' mentek a kocsijukhoz, hátat fordítottak nekünk. A tömeg lassan szétszéledt, látszott az emberek arcán a csalódás, a színjáték véget ért, és nem volt túl izgalmas. A törzsőrmester a jégkrémes pulthoz ment, és mondott valamit a nőnek. Az egyik elpirult, a másik meg elsomfordált mellőle. — Jól letolja őket — mondta Szikszai. — Ezek hívták ki a rendőröket. — Indíts már! — mondtam. — Tűnjünk el innen! Zsuzsa persze fölpattant, hogy miért kellene eltűnnünk, nem csináltunk semmit, inkább mi lehetnénk fölháborodva, és egyáltalán, mi a fenét akartak tőlem az őrsön ? Rákiáltottam , Szikszaira, hogy indítson, vagy gyalog megyek. Indított azonnal. Nagy csend támadt, valami furcsát vehettek észre a hangomon. Dohnál Tibor: Virág Dohnál Tibor: Kompozíció Sass Ervin: Volt egyszer volt egyszer egy valami más több büszkeség kevesebb hallgatás (feljajdulnak az eltűnt évek) az a megfejthetetlen nyugalom honnan született felhők hozták vagy villámütés volt egyszer egy dal hányszor dúdolta az anyám (amikor eltűnt a délután) és pattanva ütődtek a kerti lámpához esti bogarak volt egyszer egy Gyopárosfürdő és kisvonat hazafelé a kertek alatt (miközben a sínek meséltek) és súlytalan lebegtem a fák illatában Kiss Benedek: Etruszk szobrok mozdulása Dűlőszél füvén, félkönyéken hűsöltük délben a hangyálló hőt, hasaszalonnát falatoztunk, eszegettünk savanykás meggyet; pucér bőrünkön sikonkázott a levélrések közt benyüzsgő fény, ujjaink közül szökkentett meggymag egy akác-cserjét rakétázott: katapultáló szöcske zizzent, ellipszis-ívvel kötötte össze a kis akácot egy szőlőlevéllel, köztük meg szemünk egyenest húzott: volt már nyilunk is, kézbekaptuk, s rálőttünk a hamis istenre, ki vérünkön vett gyémánttal fönt épp az ég üvegét hasogatta.
