Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-07 / 185. szám
1977. augusztus 7., vasárnap o IZIjiWKTira írjál» meg lapunknak: Hogyan érezték magukat Penza megyében? Csaknem egy évtizede, hogy megyénk rendszeres testvéri kapcsolatot létesített a szovjetunióbeli Penza megyével. Azóta megyénk lakosai közül sok százan tettek látogatást Penzában, és látogatásukat viszonozták szovjet barátaink. Az ilyen találkozások alkalmával számtalan élmény, emlék marad meg a részvevőkben. Az emlék, az él- rtény azonban — bármilyen örömnek tartjuk is —az idők múlásával részekre szakadozik és végül elhomályosodik, ha nem vetjük azokat papírra. Éppen a testvéri Penza megyében szerzett élmények, tapasztalatok megörökítése érdekében kérjük meg a Penzában járt olvasóinkat, írják meg lapunknak: HOGYAN ÉREZTÉK MAGUKAT PENZA MEGYÉBEN? Nem irodalmi pályázatra serkentjük kedves olvasóinkat ezzel a kéréssel, csupán az emlékek összegyűjtése a cél, és az írások újságunkban való közlésével hozzájárulni ahhoz, hogy azok is szerezzenek ismereteket testvérmegyénkről, akik még nem jártak Penzában. Kérésünk az, hogy a beküldésre elkészített írás terjedelme 90 gépelt sornál több nem lehet. A lapunkban közölt írásokért, a megfelelő cikkhonorárium összegét fizetjük. Ezenkívül a szerkesztőség által legjobbnak értékelt hat írást külön is díjazzuk. Így az I., II., III. helyezettnek 500—500 forintot, a IV., V., VI. helyezettnek pedig írásaiért 300—300 forintot fizetünk. A beküldési határidő: 1977. szeptember 15. Cím: Békés megyei Népújság Szerkesztősége, 5601 Békéscsaba. A borítékra kérjük ráírni: „Penzai élmények”. A pályázaton részt vehet korhatár nélkül mindenki, aki Penzában járt . BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG SZERKESZTŐSÉGE Novemberre elkészül a köröstarcsai híd Augusztus végén átgurítjuk i söröshordót — mondják a köröstarcsai híd építői —, ha másképp non, hát pallót fektetünk keresztül. Valóban nem sok híja, hogy összeérjen az új híd íve a Körös fölött. Az áradás még késleltetheti ugyan a munkálatokat, de novemberre már a forgalomnak menni kell rajta Fotó: Martin Gábor Növekedett a forgalom Miről ír a Nemzetközi A folyóirat ismerteti a szocialista országok komplex programja egyik hatékony eszközének, a Nemzetközi Beruházási Banknak a tevékenységét Tájékoztatást nyújt a szovjet—olasz, illetve a KGST- és az iraki kapcsolatokról, valamint Lengyelországnak az EGK-hoz fűződő külkereskedelmi kapcsolatairól. „Vietnam jövője” címmel tájékoztatást ad azokról a nehéz feladatokról, amelyek két évvel a győzelem után az ország előtt állnak. Az ifjúsági mozgalmak rovat lengyel, olasz, francia és Szemle? német lapok és könyvismertetések alapján ad ízelítőt napjaink ifjúságának igen bonyolult és megoldásra váró problémáiról. A tőkés világ hét vezető hatalmának állam- és kormányfői csúcs- találkozót tartottak Londonban, ahol a nyugati gazdaságok legégetőbb problémáival (inflációveszély, munkanélküliség, mérleghiány, energiaválság stb.) foglalkoztak, s ezek megoldását keresték. Ezzel kapcsolatban közli a lap a záródokumentumot és a londoni csúcs eredményeit értékelő, érdekesebb kommentárokat a Bizományi Békéscsabán, a Tanácsköztársaság útján levő Bizományi Áruházban a korábbi évekhez képest egyre nagyobb kereslet mutatkozik a konfekcióáruk iránt Ezt a 110 százalékos forgalomnövekedés is igazolja. A bizományi árukészletének 75 százaléka használt cikkekből és 25 százaléka új, de osztályon kívüli árukból álL A nyári vásárra mintegy 200 ezer forint értékű cipő és egyéb ruházati termék között válogathatnak a vásárlók. Az áruház havi forgalma déri a 2,5 millió forintot. Ebbe az összegbe beletartozik a használt bútorokért fizetett pénz is. A hálószobabútorok, régi típusú ebédlőgarnitúrák iránt kicsi az érdeklődés. A lakosÁruházban ságtól évente mintegy 22 millió forint értékű árut vesznek át értékesítésre. A bizományi ugyanakkor a keleti országokból származó cikkek eladásával is foglalkozik. Pakisztánból szőnyeget, Indiából, Egyiptomból és a Szovjetunióból különféle dísztárgyakat is behoz az áruház budapesti központja. Ezek jelenlegi értéke 80— 100 ezer forint között van. Blézerek az NDK-ba Az endródi szabók szövetkezete ebben az évben csaknem 27 és fél millió forintos termelési érték előállítására vállalkozott. Ebből az év első Pillanatkép a békési városközpontról Fotó: Gál Edit hat hónapjában már mintegy 18 millió forintnyit teljesítettek, vagyis az időarányos túlteljesítés megközelíti a 15 százalékot Ezzel egy időben az árbevételi előirányzatokat több mint 22, a nyereségtervet pedig csaknem 3 százalékkal szárnyalták túl. Az első fél évben a szocialista export nőtt a leggyorsabban az endródi szövetkezetben, júliusig többek között 15 ezer női jersey kabátot és 5 ezer lányka gyapjúkabátot indítottak útnak a Szovjetunióba. A tőkés cégekkel kötött szerződések teljesítésének nagyobb része a második fél évre maradt. Még augusztusban Franciaországba kell szállítaniuk 16 és fél ezer női átmeneti kabátot, az NSZK ADIDAS cégnek 20 ezer szabad idős öltönyt, Ausztriába pedig női ruhákat és kosztümöket. Időközben megkezdődtek a tárgyalások a jövő évi kapacitások lekötésére. Az NDK hozott anyagból blézereket készített az endródi szabókkal, akik jövőre is a szokásos mennyiségben szállítanak termékeikből a Szovjetuniónak. Mindemellett azonban 1978-ban várhatóan az NSZK ADIDAS cég lép elő a szövetkezet legfőbb partnerévé, mintegy 200 ezer szabad idős ruhát rendelve. A határozatok végrehajtásáért D olitikai és gazdasági munkánk, napi tevékenységünk során rendszeresen hivatkozunk különböző párt- és kormány- határozatokra. E határozatok- szellemében — kisebb- nagyobb közösségekben végezzük munkánkat. Ha idézzük a határozatokat, hivatkozunk a felsőbb szervek döntéseire, nemcsak az irányvonalat mutatjuk meg, nemcsak tevékenységünk miértjét magyarázzuk, hanem sok esetben karunkat széttárva mentséget is keresünk némely intézkedésünkre, mintegy elhárítva a felelősséget magunkról, az „elvtársak, nem tehetek róla, nem én találtam ki, engem is utasítottak”-ot így kifejezve. A határozatokat idézni nem helytelen dolog. Tájékoztatni a közösséget arról, hogy mit miért csinálunk, ugyancsak hasznos. De karunk széttár ásával mintegy menteni magunkat már nem a meggyőzés eszköze. Így csak azt érhetjük el, hogy népszerűségünk ne csökkenjen, azt azonban nem, hogy aktuális, egyes esetekben nehéznek, bonyolultnak tűnő feladatokat a közösség tagjai magukévá tegyék. Pedig a cél az, hogy a felsőbb vezetés határozatait ne csak szolgamódra végrehajtsák, hanem értsék is. A saját fantáziájukkal, tapasztalataikkal kiegészítve, tudatosan érjék el a minden esetben világosán körvonalazott célt. Nemcsak a vezetők, de mindannyian, akik az adott közösségben a nagyobb közösségért, az ország lakosságáért dolgozunk. A politikai, gazdasági munkában felvilágosító, gondolatokat ébresztő — és ne féljünk tőle — vitára biztató tevékenységet kifejteni — bármilyen közösségről van szó — a párta 1 apszerve- zetek feladata. S bár tudják az alapszefvezetek, hogy ez a feladatuk, mégis felteszik a kérdést: hogyan? Hogyan lehetne a felsőbb szintű pártszervek határozatait jobban alkalmazni közösségünk helyzetére? Hogyan készüljünk fel egyes esetekben a propagandamunkára? Hogyan javítsunk a munka- módszereinken? Hogyan hozzuk létre a kooperációt a tömegszervezetekkel? Aztán eljutnak a helyesnek vélt válaszhoz: a propagandisták dolga az egyes határozatoknak propagandát csinálni. És megadnak minden segítséget a propagandistáknak, nevezetesen tájékoztatókat, gépíró munkaerőt, stencilgépet. S ha mégsem sikerül propagandával jó eredményt elérni, a vezetők újra széttárják a karjukat: „nem rajtuk múlott, a propagandisták is jól végezték a dolgukat, előbb-utóbb megtanulják az emberek, rájönnek maguktól, ha elolvassák a brosúrákat, hogy miért kell azt tenniük, amit tesznek.” Valóban sok múlik a jó propagandistán. De nem minden! Hiszen a propagandista csak egyetlen ember; ő sem tudhat mindent: ráadásul neki is van gazdasági feladata, családja, gondja, baja. Hogy eredményes legyen a propaganda, ahhoz vezetők is kellenek a napi agitációs és propagandamunka színterén. Ott, az esztergapadok, a szecskavágók, az íróasztalok mellett. Ha nem is naponta, de időszakonként, méghozzá sűrűn. Szándékosan nem írom, hogy milyen’ időközönként. Ez ugyanis mindig az adott feladatokon, ha tetszik, az éppen született, vagy születőiéiben levő határozatokon múlik. Hogyan is történjen ez a találkozás vezetők és beosztottak között? Nem hiszem, hogy újat mondok a következő néhány szóval: politikai vitakörök, fórumok, szabad pártnapok. Céljuk ugyanaz. Megismertetni a párt politikáját, vitatkoznia módszereken a jobb eredmény érdekében, segíteni a gazdasági munkát, tájékoztatni a közeli és távolabbi tervekről, kérdéseket feltenni, azokra válaszolni. Az érdeklődést felkelteni a politikai és a gazdasági munká iránt, szólni valaminek az érdekében, szólásra bírni azokat, akik eddig nem kértek szót. Röviden kifejezve: együtt alkotni, együtt építeni a szocializmust. Mindehhez azonban két fél kell: a kérdező és a válaszoló. Vagyis legyen, akivel vitatkozni lehet. És még valami kell hozzá: őszinteség. Még mi? Felkészülés, tudás, és a felvetődő gondokra a megoldás szándéka. S ha mindez megvan? Akkor érteni fogja a dolgozó, mit, miért csinál. Azt is, miért születtek a határozatok. Javaslatot is tesz, s ha jó a< javaslat, és módszerként alkalmazzák, a vezetés már segítette a dolgozót. A beosztott munkás vagy mérnök. Mindezt úgy nevezik: demokrácia S ha a felsőbb szervek által kitűzött célokat valósítják meg a dolgozók beleszólásával, akkor az már demokratikus centralizmus. Erre valók a politikai, gazdasági vezetőkkel való találkozások. A szabad, kötetlen beszélgetések, az üzem, a gyár, a város, az ország és egymás gondjainak megismerésére. A gondok megoldására. A párt politikájának terjesztésére. A kölcsönös bizalom terjedésére. Milyen szép is lenne ez így! A gyakorlat azonban esetenként más. Mert vannak ugyan szabad pártnapok minden területen, évenként egyszer-kétszer. A központi irányításúak. Azok, amelyek az éves munkatervben meghatározottak. De elég ritkán és kevés helyen fordul elő, hogy egy-egy ilyen találkozás helyi kezdeményezésből születne. S mert ilyen nem történik, joggal vetődik fel a kérdés a dolgozóban, vajon miért nem akarnak találkozni velünk a vezetők? Félnek, hogy olyant kérdezünk, amire nem tudnak válaszolni? Vagyis nem akarnak? Jönnének egyszer le a műhelybe, néznék meg, hogyan dolgozunk, milyen körülmények között! Ismerjük ezeket a kérdéseket. Vannak vezetők, akik a maguk módján megoldják ezt a problémát. Ügy, hogy ha a dolgozónak gondja van, keresse őt fel az irodájában, a „hivatalos fogadóórán”. A dolgozó, ha felkeresi, akkor csak azt az egy gondját tudja megbeszélni a „nagyfőnökkel”, ami őt személyesen érinti, izgatja. Az ilyen találkozáson lehet, hogy megoldódik esetleges problémája, de az csak neki, az ő személyének, az egyes embernek volt hasznos. □ közösség gondját így sohasem ismeri meg a vezető, de az egyes ember sem a másikét, a vállalatét, az iparét, az országét. A közösséggel kell hát találkozni. Erre van szüksége a dolgozónak, a vezetőnek, napi politikánknak, gazdasági életünknek — röviden a határozatoknak, amelyeket végre akarunk hajtani. A központi határozatok végrehajtása ugyanis csak úgy lehetséges, ha azokat a helyi adottságoknak megfelelően bontjuk fel. Ez viszont a helyi vezetők és dolgozók közreműködése és jó együttműködése nélkül nem megy. M. M.
