Békés Megyei Népújság, 1977. augusztus (32. évfolyam, 180-204. szám)
1977-08-28 / 202. szám
1977. augusztus 28., vasárnap >A KULTURÁLIS MELLÉKLET Varga Géza: Portré Udvardy Anikó: öregasszony A fiatal Ady Ottó c. novellája egy 1904-es Orosházi Közlönyben A régi, kevéssé feltárt vidéki újságévfolyamok sok meglepetést tartogatnak számunkra. A tájékozottabb és merészebb szerkesztők több ígéretes tehetségnek biztosítottak helyet néhány száz példányos lapjaik tárcarovatában. így történt ez 1904. őszén az Ady-novella közlésénél is. A mindössze kétkötetes Ady Lédával együtt több hónapja Párizsban élt. Érett publicisztikáját már nemcsak Nagyváradon, hanem a fővárosban is ismerték. Készül az Üj versek c. kötete, mellyel majd egyszerre az érdeklődés előterébe lép. Novelláinak olvasása közben mindinkább világossá válik előttünk, hogy a huszadik századnak nemcsak kimagasló költője, hanem publicistája is. írásaiban különösen a magyar vidék fullasz- tó légkörét ábrázolta. A polgári társadalom alapos ismeretéről tanúskodó kritikája, a lélekábrázolás mélysége, az eddigi szokatlan hang a század első évtizedében az új magyar irodalom vezetőjévé emelte. Még párizsi novelláinak legtöbbjét is átszövi a szőkébb hazájából, a Szilágyságból hozott, sokszor életrajzi ihletésű élményanyag. Az Ottó c. novella először a Budapesti Napló 1904. szeptember 27-i számában jelent meg. A kezdő ügyvédjelölt-szerkesztő, dr. Müller Jenő az általa átvett legnépszerűbb helyi lap, a huszonhatodik évfolyamában járó Orosházi Közlönynek már a második számában közölte Ady írását. Ennek a vér törvényét kutató novellának a közlése új szerkesztői irányt takar. Feltételezhető, hogy Ady és Müller, akik a pesti egyetem jogi fakultásán tanultak, közelebbi ismeretségben lehettek. Nem célja bevezetőnknek, hogy Ady Békés megyei, illetve orosházi kapcsolatait kutassa, mégis megemlíthetjük az első földmunkás származású szocialista költő, Csizmadia Sándor és Ady közismert vitáját. Tény az is, hogy Jászay-Horváth Elemér költő is közelebbi kapcsolatban állt vele, tisztelte a csabai parasztvezért, Áchim Andrást, Falus Elek, a kiváló könyvillusztrátor és iparművész néhány Ady- kötet borítóját tervezte (az elmúlt őszi párizsi szecesz- saiós- kiállításon hat műve között bemutatták Ady: Űj versek c. kötetének 1912-es kiadását), a gyulai születésű, Orosházáról a fővárosba került fényképész, Székely Aladárnak pedig azt a sok szép páratlan értékű Ady- felvételt köszönhetjük, melyet most a költő születésének századik évfordulóján a Műcsarnokban bemutattak. Ismerjük a Mezőhegyesi háború c. versét, tudjuk, hogy 1914-ben Békéscsabán a Tevan Könyvtár sorozatban jelent meg a Muskétás tanár A pálya kezdetén Túl a város központján, ahol a régi házak modern lakóteleppel barátkoznak, él Békéscsabán egy fiatal művészházaspár. Más, hasonló korú fiatalt talán elriasztana a környező mellékutcák nyugalma, de Udvardy Anikó és a Derkovits-ösztöndíjas Varga Géza szobrászművészek itt találtak otthont. — Mindketten az elmúlt évben végeztünk a Képző- művészeti Főiskola szobrász szakán, és én tulajdonképpen hazajöttem, hiszen szüleim Mezőberényben élnek — mondja Udvardy Anikó. — Békéscsabán kaptunk lakást, itt is tanítunk: Géza a Rózsa Ferenc Gimnáziumban, én pedig az általános iskola nebulóival próbálom megszerettetni a rajzórákon a képzőművészet szépségeit. Eddig a konyhánk volt az alkotóműhely is, de most egy igazi műteremhez jutottunk, és ennek kimondhatatlanul örülünk. Egy régi tantermet alakítottak át a fiatal művészházaspár részére. Olyan tágas, világos, minden igényt kielégítő műtermet biztosítottak számukra, amelyet megirigyelhet bármely „befutott” alkotó művész. — Budapesten talán 20-30 évig is várakozhatnánk, amíg ilyen műteremhez jutunk — mondja Varga Géza. — Békéscsabán biztosították számunkra az alkotás feltételeit, most már főleg rajtunk múlik, hogy mire jutunk. A két fiatalember nem várja tétlenül az ihlet perceit. A műterem mellé öntőműhelyt építenek, ahol a forró fémből bizonyára sok kitűnő alkotásuk nyer majd művészi formát. Ma még egy sötét kamrába, zsúfolják be a főiskolai tanulmányszobrokat és az újakat. Néha életre kelnek a kamra zugaiban őrzött szobrok: legutóbb Aradon mutatkoztak be, a Békés megyei képzőművészek közös kiállításán. Jövőre szeretnének önálló tárlattal a közönség elé lépni, friss színekkel gazdagítva megyénk képzőművészeti életét. A beszélgetőpartner elgondolkozik: nem is olyan régen milyen sokszor esett szó arról, hogy Békéscsaba megyeszékhelyi státusához szellemi-művészeti életének megpezsdítése is kívántatik. Hogy nemcsak szavakban, de tettekben kell kinyilvánítani a baráti, szeretetten invitálást: jönnének fiatal művészek ide, megtelepedni, alkotó életet kezdeni, formálni, sőt inkább kialakítani ezt a várost olyanná, ahová érkezni távoli vidékről is érdemes, és ahonnan az utazó értékes, sokáig melengető emlékeket vihet magával, akár a határokon túlra is. Udvardy Anikó és Varga Géza meghallotta és elfogadta a hívást. Figyelünk rájuk. A. T. úr c. kötete. Egy tizenhét versét tartalmazó privát- druckot a Kner kiadó jelentetett meg. Több itt élő, innen elszármazott vagy ide költözött Békés megyei volt még ismeretségben Adyval. Azt is tudjuk róla, hogy 1902—03 táján egy-egyszer átrándult Gyulára, mint a Nagyváradi Napló munkatársa, egyes források szerint Biharugrán is járt. Halálakor 1919-ben a békéscsabai új Nemzeti Tanács ülésén is megemlékeztek Adyról. „Akik a versíró Adyt becsülik ..., szeretettel nézzék az ilyen Ady-verseket is kissé ködszerű történés- kosztümeikben” — kéri az Így is történhetik c. 1910- ben kiadott kötete előszavában. Kérjük olvassák Önök is hasonló szeretettel Ady Ottó c. novelláját amelyet az Orosházi Közlöny 1904. október 16-i száma alapján közlünk. „Egy kicsi zarándok érkezett novemberi délutánon a Boroky-házba. Doktorok és tudós asszonyok várták. A kertre néző nagy szalonban nyüzsgött, nyugtalankodott két família. A Boroky Abrisé és az, asszonyáé, öregek, javakorúak, ifjak és gyermekek voltak együtt. Szépek mind és feketék, mint az ördögök. A Boroky- ak mind cigányképűek, s a Szentkuthyak is, akikhez Abrisné tartozik. Vadvérű, rakoncátlan, gőgös barna lények. Boroky Abris pláne olyan ragyogó barna, mint egy indiai herceg. Abrisné pedig izgató, különös, szépséges kreol nők legkülönbjei- re emlékeztet. Milyen mulatság volt az a nászútjukon: Abrisról azt hitte mindenki, hogy ő a kalandos Jukantor princ, aki megszöktetett egy indiai hercegasszonyt. Szebb és egzotikusabb emberpár alig ült még a párizs—nizzai gyorsvonaton. Hat éve ennek, s immár harmadszor gyűlt így össze a két família, az Abrisé és az Abrisnéé. Nagyon is elég már, vélik valamennyien. Sőt már előbb elég lett volna. Egy fiú és egy leány. Éppen most hozza be őket a nagy szalonba egy vékony, halavány francia bonne. Az asszonyok megrohanják a két gyereket, s majd halálra csókolják őket. A kisebbik, a leány, el is pityeredik. Olyan szépek, mint amilyeneket csak egy fekete Murillo álmodhatna. Egy fiatal doktor szalad be néha. Néhány suttogó szót mond, s ismét nagyszelesen elrohan. Abris a feleségé szobája előtt lépked halkan. Majd .megbolondul a nyugtalanságtól. A két gyereket kiviszi a francia bonne. A nagy szalon elnémul néhány percre. Az emberek egymásra, vagy a kertbe bámulnak. Kint a kertben a ledér novemberi nap májusiasan ragyog. Hullanak a vöröses, száraz falevelek. Vendég jön, súgják. Egy kis zarándok érkezik e siralomvölgybe, hol áprilisban kizöldül, novemberben lefonnyad minden, s ahol mégsem unják meg soha ezt az egyhangú, buta komédiát... A fiatal orvos nevetve szalad be újra a nagy szalonba. Egyszerre vidám zaj tör ki. Hirtelen leszáll az alkony. Lámpákat hoznak be, s párolgó, meleg teát. Két öreges Boroky, egy öreg s majdnem gyerek Szentkuthy, Abrisné öccse, összebeszélnek, s átvonulnak egy másik szobába kártyázni. Az asszonyok Abrisné szobája felé igyekeznek. A kivilágított nagy szalonban már alig ülnek egypáran, mikor valósággal beesik az ajtón, sötétbarna arcán zöldes sápadtsággal, imbolyogva, Boroky Abris. Ahogy a fény áttörne az ablakokon, megakad. Ott kinn köd szakadt le. Boroky Abris az ablakhoz ül. Nekimereszti szemeit az üvegnek. Nem lát semmit a ködtől. Sorjában, némán jönnek egyenként vissza az asszonyok. Dörmögve vonulnak be a kártyázok. A fiatal orvos félénken, szinte riadtan tűnik fel az ajtóban. Cvik- keres, rossz szemeivel Ab- rist keresi: — Méltóságos uram, mél- tóságos uram. Kegyeskedjék azonnal befáradni. A méltóságos asszonyt nem lehet megnyugtatni. Azt mondja, hogy ö megfojtja a kicsikét. Kérem, méltóságos uram, nagyon aggasztó lehet ez a fölindulás. Talán megnyugodnék a méltóságos asszony, ha kegyeskednék befáradni... Abris át akart nézni az üvegen, a ködön. Alig hallja, mit beszél e félénk, mekegő szavú ember. Alomjáróként kel föl s indul meg. A kinyitott ajtón becsap egy lázas asszonyi sikongás. Megint nyílik az ajtó. Újra a doktor. Most köréje gyűlnek mind. A gyereknépet el, kiküldik a gyerekszobába, aluvóra. Minden arcon, homlokon valami vad elszántság ragyog, mintha a fátum közelednék. Egy-egy forró, szörnyűködő vagy vadon-bús szó válik ki a mély, halkított hangzavarból. — Fehér, mint a tej... — Biztosan olyan haja lesz, mint a len... — Világoskék a szeme... Kint szél indul. Az ebédlőben poharak, tányérok csöngenek. Vacsorához terítenek. A széles, magas tornácon Abrisné apja, az öreg Szentkuthy Flóris szitkozódik. Messze, az istálló körül lámpásfény mellett lovakat fognak be a kocsisok. Ma itt éjszakára kevés vendég marad. A cselédházak körül kutyák ugatnak. A kastélykertben zúgnak a fák. A gyermekágyas-szobában siránkozik, jajgat az asszony: — Fojtsa meg, Abris. Utálom, máris utálom. Nem fogok tudni ránézni sohasem. Vagy vigye el akárhova! Vigye el! Vigye el!... A vacsoránál szótlanul, ijedelmes, vad csöndben ülnek a fekete-barna asszonyok s férfiak. Mind feketék, szépek, szilajok. Még az öregek is. Az arcuk bánatos és dölyfös. Szinte érezni lehet, hogy ezeknek a vérük külön törvények szerint csörgedezik, s hogy ezek minden más fajtát utálnak a magukén kívül. Nagykésőn betámolyog Abris is. Leül. Az öreg Szentkuthy szólal meg szárazon, kegyetlen hangon: — Hogy fogják hívni? Boroky Abris lehajtotta a fejét. Panaszosan mondja, szinte kiáltja: — Nem tudom. Nem bánom. Talán Ottó... — Mit fogtok vele csinálni? — Nem tudom. Nem bánom. Az anyja nem akarja látni. "Én sem akarom. Egy asszonyt fogadunk mellé. Majd beadjuk valahova, ha életben marad, ha egy kicsit nőne. ÓI... Kint a ködben a ház elé robognak a kocsik. Egy óra múlva csak két szoba világos a kastélyban. A szél szinte viharrá dagad. A nagy kert zúg, mint egy hegytetői temető, s a nyöszörgő, piciny Boroky Ottó bölcsője fölött titkos, nagy szárnysuhogással átlibben a végzet... Valaha, régen, talán soksok száz év előtt vagy a Borokyak, vagy a Szentkuthyak szilaj vérébe, barna-fekete bőrük alá, egy fehér némber vagy egy aranyhajú ifjú jóvoltából, beszivárgott egy csöppnyi vér, amely szőkeséget, élelmességet és lágyságot jelentett. És most, e ködös novemberi estén jött egy piciny zarándok, jött Boroky Ottó, s talán sok száz esztendőn keresztül elhozta magával ezt az idegen szőkeséget, érzel- mességet és lágyságot. Elhozta, s nagyon lakói érte. Boroky Ottónak szomorú lesz a szíve, amíg csak él. Értetlenül s szeretetlenül fog zarándokolni mindig. Kicsi zarándok, szomorú útú zarándok, fekete-barnák vérébe hullott szőkeség, átok fogad, átok kísér, s átok öl meg. Mindig csalódni fogsz, s akkor csalódol legnagyobbat, s zuhansz be újra a megfejtetlen semmiségbe, mikor azt hiszed, hogy végre enyhül örökös kínod, szomjúságod egy kis szeretet után... A szél zúg. Gomolyog a köd a vaksötétben. Egy szőke ember született...” Közzétette: Koszorús Oszkár
