Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-31 / 179. szám
, 1977. július 31., vasárnap ( ltíT3 KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kitekintés A XVIII. szegedi nyári tárlat Pardi Anna Ház esőben Csend van a földpánt színű esőben. Csend játszik a leltárt ajtó szivárványain. Július. Fű, fa, bokor vált gondolatot az elárvult elméjű kerttel. Csend van. Csak a föld, a föld zokog. Hány július múlt el, hogy megszülettél? Hány szerves folyamatot érlelt meg a föld, hogy felnövekedjél? Hány könnycsepp hullt érted, ha eltévedtél? Rózsa Sándor sírja írja a katalógus és hirdeti a plakát is, hogy a szegedi ünnepi hetek alkalmából rendezett szegedi nyári 'tárlat tizennyolcadszor lép a közönség elé. Nagy idő, tárlatok sorában különösen, hiszen több mint másfél évtized feltétlenül kiforrottá, egyénivé kell, hogy formáljon egy ilyen sorozatot, mely kimondottan és bevallottan a mindenkori kortárs magyar képzőművészetet hivatott bemutatni. Nem véletlen tehát, hogy a szemlélődő elsősorban ezt keresi, szeretne jó kalauzt találni a szegedi nyári tárlatban, ezúttal 1977 képzőművészetében, ha szabad egyáltalán a művészi folyamatot esztendők számával jelölni. Mindenesetre mégis csak jelent valamit az, hogy 1977, mint ahogy más volt a tavalyi, az öt év előtti, és más lesz a két év múlva közönség elé kerülő tárlat anyaga is. Végigjárva a termeket a Horváth Mihály utcai képtárban, túlságosan is vegyes érzelmek váltódnak ki az emberben. Meghökken sorra és rendre, aztán rezignáltan megállapítja: nem igaz, hogy ez a tárlat a magyar képzőművészet jelenlegi helyzetét, megjelenését tükrözi. Lehet, hogy nem ide kívánkozik, mégis megjegyzem: egyes művészek kiállított művei mintha azt bizonyítanák, hogy alkotójuk nem figyelt megfelelően oda erre a tárlatra; mintha alkotójuk valamiféle másodrangú publikálási fórummá degradálta volna a tizennyolc éves sorozatot. Egyszóval: sokan nem önmaguk színvonalán szerepelnek itt, és nem is méltó mennyiségben. Ezen a ponton persze már a tárlatrendezők és a bíráló bizottság munkája és felelőssége is előtérbe kerül, és azt hiszem, nem beszélünk haza, ha megjegyezzük: a Békés megyéből kiállító négy művész közül — például — Koszta Rozália egyetlen olaj képpel való szerepeltetése („Festőállvány előtt") nemcsak érthetetlen, hanem képtelenség is. Mégis így van, és a kiállítótermek falait hosszú métereken át elfoglaló szegedi fiatalok túlhangsúlyozása válik egyik forrásává a lemondó megállapításnak: ez a nyári tárlat nagyon vegyesre sikerült, roppant egyenetlen, és néhány „alkotás” kiállítása tragikomikus gesztus az egyébként rangos és neves bíráló bizottság részéről. Elrettentő példaként szabad legyen egyetlen esetet megemlítenem: senki sem tudja, mit keres a szegedi nyári tárlat földszinti termének szinte fő helyén Újházi Péter rozoga asztalfiókba komponált „Kék szobá”-ja, kicsavart rugódarabjával, fehérre mázolt, faragott embertest-imitációival és vásári aranykeretes micsodájával a fiók egyik belső falán? Nem hiszem, hogy nem lehet viszonylag csalhatatlan határvonalat húzni- érezni a blöff és a művészet között! Falra került, de egyelőre kiforratlan próbálkozás a festmények között is több található a megengedettnél, és hiába ütik meg jól és nemesen az alaphangot a tárlat legjobb mesterei: Hézső Ferenc, Vén Emil, Cs. Pataj Mihály, Pintér József, Pataki Ferenc és sokan mások — az igen rossz kép rosszul is tájékoztat, félre téríti a vizuális kultúra bontakozásá- nak amúgy sem egyenes vonalát. Az is lehet ugyanakkor, hogy valóban ennyire áttekinthetetlen és hellyel- közzel zavaros a kortárs magyar képzőművészet, és akkor a szegedi nyári tárlat nem is tévedés, hanem jó tükörkép? A rendezés, a bírálat azonban a jó irányba terelést kell, hogy szorgalmazza, sugallja, ösztönözze; persze, ha a rendezés és a bírálat is hasonlóképpen gondolkodik, akkor megint csak más a helyzet. Öröm volt azonban, és egyértelmű a grafikai anyag magas színvonala, gondolati tartalmassága és expresszi- vitása. Örömmel láttuk Molnár Antal egyetlen lapját, a A szegedi nyári tárlat egyik „Temető”-t, és azelőtt is felötlött a békési szemlélőben: miért csak egy lappal tartották érdemesnek tehetséges, fiatal festőnk bemutatkozását? Banga Ferenc, Almásy Aladár, Decsi Ilona, Tassy Béla munkái kiemelkedőek, de — mint említettem — az egész grafikai anyag erős, korunk igazi lenyomata. Nem mondható el ugyanez a plasztikákról, melyek között Mladonyicky Béla három szép érme figyelemre méltó színfolt; végül örömmel láttuk a kiállítás előterében Takács Győző kerámiakompozícióját „Ünnep” címmel. Feltehető, hogy a szakmán belüli értékelés mielőbb rátalál a megfelelő válaszra, hogy miért sikerült gyengébben ez . a szegedi nyári tárlat az ezt megelőzőeknél, és miért nem mutat valósabb képet képzőművészetünk jelenlegi állapotáról? Ha ez megtörténik, a tizenkilencedik jövőre nagyobb esemény lesz. Sass Ervin termében Könyvjelző: A történeti nyomában Jakó Zsigmondi írás, könyv, értelmiség A nemzetiségtörténeti kutatás előtérben áll hazánkban. Ezért is figyelmet érdemlő a szomszédos Romániában élő Jakó Zsigmond akadémikus, a kolozsvári Bábes—Bólyai egyetem történelemprofesszorának nálunk is könyvpiacra került munkája. A Kritérion Könyvkiadó gondozásában megjelent tanulmánykötet Erdély több évszázados művelődéstörténetét vázolja fel, különös tekintettel a főleg közoktatást segítő iskolai (kollégiumi) könyvtárakra (Enyeden, Váradon, Kolozsvárott, Szebenben) és a könyvkészítés történetére. Az erdélyi magyar nemzetiség kultúrtörténetének vizsgálata mellett foglalkozik Jakó professzor a szászok művelődésének hagyományaival is. A munka a nemzetiségtörténeti kutatás számára számos módszertani tanulsággal szolgál, amelynek jelentősége túlnő a határon s nálunk hasznosítható. Nagy szolgálatot tesz többek között azzal is, hogy az erdélyi nagy tudományos gyűjteményekben (pl. a marosvásárhelyi Teleki Téka) őrzött könyvekről, kéziratokról tudomást szerezhetünk, illetve a szerző tanulmányainak végére szerkesztett gazdag forrásjegyzékről rálátást szerez a hazai tudományos kutatógárda arra, hogy hol tart a kutatás egy-egy témában. A Dés és Kolozsvár közötti vasútvonal mentén — a Sütő András könyveiből jól ismert Mezőség lábánál — találjuk Szamosújvárt. Petőfi a városon átutazván, mint az örmények Jeruzsálemét említi „Ütilevelek” című munkájában. Szamosújvár helyén hajdan kis falu, Gerlahida állt, a XII. századi okmányok már említik várát is. Ezt a várat Martinuzzi György 1540-ben átépítette Domenico de Bologna tervei alapján. A vár tulajdonosai sorába tartozott az egri hős, Bobó István is. A későbbi idők folyamán a várat fegy- házzá alakították: itt raboskodott másokkal együtt Fin- ta Sándor szobrászművész és Rózsa Sándor. Szamosújvárott a XVII— XVIII. században örmény Kőris Emil: Vakmeleg— Forgószél—Égzengés Az idei könyvnapra a Magvető Könyvkiadónál megjelent Égzengés című történeti regény egy regénytrilógia záró része, amelynek témája az 1848/49-es szabadságharc összeomlása Gyula térségében és az azt követő időszak. A világosi fegyverletétel után még katonai egységek lappangtak szerteszét Erdély szélén, egyik ilyen a gyulavári Mályvád erdőben. E huszárszázad parancsnoka, Bor- gói kapitány mindhárom regény egyik központi figurája. A trilógia a szabadság- harc utáni évek három időpontjának (1848. augusztus 13—14; augusztus 22—23. és 1852 októbere) eseményeit adja elő sűrítve. A világosi fegyverletétel, a Gyulán őrzött magyar tábornokok császári kézre történt kiadásának és a Bach-rendszer lendületbe jöttének eseménysora ez, s mindezt úgy adja elő a szerző, hogy a fő események hátterül szolgálnak, előtérben a kortárs Gyula vidéki emberek látszanak, akik ezekre rezonálnak. A legendák „közkatonái”-nak sorsát, érzésvilágát ismerjük meg a szép regényekből. A harcok után szétszóródotta- két. A trilógia szerzője, Kőris (dr. Stupeczky) Emil pedagógus, 25 évig tanított Doboz, Lökösháza, Bánhidy- major és Kétegyháza iskoláiban. Dr. Virágh Ferenc bevándorlók telepedtek le. A városban levő' három örmény templom körül voltak a temetők 1863-ig. A városi levéltár 1807-beli feljegyzése szerint „A nagytemplom czintermében való temetés taxája nagy emberért 12 forint, gyermekért 6 forint. A gödrök egyöles mélyek legyenek, hogy a rothadt -testek a levegőt meg ne vesztegessék. Elhatároztatott az is, hogy a lakosság könnyebbségére a vár közelében is nyittassék egy temető és abban építessék egy oratórium, ezen kívül állíttassák fel egy kereszt.” A cinteremben 1904-ben temettek utoljára: Szongott Kristófot, a magyar—örmény kutatás alapítóját. A fent említett temetőt, amely régen rabtemető volt, a vár körül 1808-ban nyitották meg, ez lett később a városi temető. Ide temették Rózsa Sándort is. Vita Zsigmond: Jókai Erdélyben (Kri- terion, Bukarest, 1975) című művében említi Jókai találkozását a fegyházban raboskodó, akkor 63 éves Rózsa Sándorral, aki e találkozás után három évvel halt meg. Ma is látható síremlékének felállíttatását tévesen Móricz Zsigmondnak tulajdonítja. Ugyanis a sírt Papp István városi tanácselnökhelyettes kezdeményezésére Gabányi János helytörténész vezetésével tárták fel. Gabányi tanár úr nagyszülei elbeszéléseiből és régi fényképek alapján határozta meg a sír helyét. Ezek után szegélykővel és táblával látták el a sírhantot. A sír 1971. október 17-én nyerte el végleges, mai formáját. Az emléktáblán a halott neve, születési éve és elhalálozásának dátuma szerepel. A régi rabtemetővel szemben van az örmények temetője, A sírok között barangolva letűnt világ tárul fel előttünk, amely valaha a város életéhez tartozott. Emlékek, sírkövek latin nyelvű felirattal, amelyek a város határában feltárt római kori telepről kerültek ide. A város első örmény lakóinak feliratos sírkövei. Vajon kik nyugszanak a kövek alatt? Ismert ‘és ismeretlen sorsú emberek. Itt nyugszik Jókai „Kőszívű ember fiai” című regényének egyik alakja, Pál mester, akit Herman János néven ismertek a városban. Oppenheim Simon alias Orsiéin József őrnagy sírja is ebben a temetőben van, aki a cseh felkelésben való részvétele miatt volt kénytelen menekülni Katiborból. 1912- ig, haláláig volt a városka lakója. A római telep régészeti feltárásait vezette és ismertette az 1901-es „Ar- chaeológiai Értesítő” hasábjain. Gopcsa László (1865— 1933) a város szülöttje, a magyar gyorsírás történetének és a magyarországi örmények etnográfiájának írója, valamint Lengyel Zoltán a helyi örménség egyházi vezetője is itt alussza örök álmát. Sorolhatnám még a híres-neves halottakat & azokat, akiket csak a város krónikásai ismernek. Simon J. Zaven *•
