Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-30 / 178. szám

1977. Júllns 30„ szombat

JgNsUMTd

B Minisztertanács megtárgyalta

Veszélyeztetett gyerekek

1969-ben rendelkezett a kormány a gyermek- és ifjúságvédelmi munka továbbfejlesztéséről. Nyolc esztendő telt el azóta, méltán foglalkozott most ismét a Minisztertanács — megtárgyalva az Állami Ifjúsági Bizottság és az Oktatási Minisztérium jelentését — ezzel a rendkívül fontos tevékenységgel.

Kilencvenháromezer veszélyeztetett kiskorút tartottak nyilván 1976 decemberében — a legutóbbi felmérés idején — a különböző oktatási és tanácsi szervek: iskolák, gyámhatóságok. Töredéknyi ez a szám, ha azt vesszük, hogy hazánk népességéből több mint egymillió az általános iskolás korú, és mintegy félmillióra tehető azoknak a fiataloknak a száma, akik túllépték a 14. esztendőt, de még nem töltötték be a 18. életévüket. A 93 ezer mégsem kicsiny szám és a legkevésbé sem elhanyagolható, ellenkezőleg, igen sokféle, árnyalt teendőre figyelmeztet. Mindenekelőtt: a társadalmi gondoskodás fokozottan illeti meg ezeket a gyerekeket, mert a szülők — erkölcsi vagy anyagi okokból — nem tudják biztosítani számukra a megnyugtató családi hátteret a tanuláshoz, az emberré formálódáshoz. De ahogy sokféle a veszélyeztetettség oka — sokfélének és differenciáltnak kell lenniük a társadalmi gondoskodás, segítés formáinak is.

A gyámhatóságok 350 ezer kiskorút és gondnokság alatt levő felnőttet gondoznak; ehhez mérten a létszámuk ma is csekély, munkájuk feszített tempójú, nemegyszer szinte emberfeletti erőfeszítéseket igényel. A mainál jobban lépést kell tehát tartania az igényekkel — utal rá a Minisztertanács határozata — a gyámügyi szakemberképzésnek, a létszámnak.

Megint más kérdés: a gyermekvédelem iskolai ve- tülete. Jól érzékelhető ' a nyolc év óta elért fejlődés: jelenleg már a legtöbb általános iskolában dolgozik gyermekvédelmi megbízott, munkájuk hatékonyabbá tételére, tantestületi, -szülői segítésükre viszont szükség van. A pártfogói munka sokat fejlődött, 119 hivatásos pártfogó csaknem 7 ezer fiatal életét, sorsát kíséri rendszeresen figyelemmel. A társadalmi pártfogók — önként, szabad idejükben vállalva ezt a bonyolult, sok áldozatot követelő munkát — jól kiegészítik a „hivatásosak” tevékenységét.

Megkülönböztetett figyelem övezi az állami gondozottak sorsát, tanulásukat, nevelésüket — és életük alakulását azután is, hogy 18 éves korukban elhagyják az intézetet. Negyvenkétezer állami gondozott kap bőséggel a társadalmi gondoskodásból; tulajdonképpen elégedettek lehetnénk életük megnyugtató „berendezésével”, ha a fejlődés követelményei nem jeleznék egyértelműen: a

gondoskodásban fel kell készülni a holnapi igényekre is. Ellátottság ruhával, zsebpénz, étkezési norma, az önállóvá váló gondozottak „pályára helyezése” — némi anyagi segítséget is nyújtva ehhez — megannyi, finomításra és fejlesztésre váró része e munkának, ide értve a korábbi anyagi keretek megnövelését, hozzáigazítását a gyermek- és ifjúságvédelem fejlődéséhez.

Kitért arra is a határozat, hogyan lehetne esetenként jutalmazni a társadalmi pártfogókat, javítani az élelmezést az intézetekben és nem utolsósorban: miként szükséges fejleszteni a nevelőszülői hálózatot. (Utóbbihoz annyit: csökkenőben van a vállalkozó kedv, kedvezőtlen a nevelőszülők korösszetétele is; márpedig még jó néhány ezer gyermek vár arra, hogy szerető családi környezetbe kerüljön és csak érző szívű pótmamák, apák adhatják meg a számukra azt a gondoskodást, szerete- tet, amelyet a saját családjukban nem kaphattak meg.)

Gondokat és tennivalókat foglalt egybe a minisztertanácsi határozat, jelezve azt a készséget is, amely — milliókban kifejezve — újabb támogatást jelent majd az intézetek felújítási munkáihoz, a gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenység áldozatkész részeseinek nagyobb megbecsüléséhez.

Várkonyi Margit

A Siófoki Állami Gazdaság konzervüzemében megkezdték a szénsavmentes, rostos gyümölcslevek gyártását. Az üdítő italt alufóliás zacskókba töltik. Az idén 10 millió, jövőre pedig már 25 millió tasak alufóliás gyümölcslé kerül az üzletekbe

(MTI-fotó, Had as János felvétele — KS)

Gyümölcslé fóliában

Rendelet az 1977—78. évi vadászati idényről

A Magyar Közlöny 56. számában megjelent az 1977— 78. évi vadászati idényről intézkedő rendelkezés, amely vadfajonként szabályozza a vadászati idényt, illetve a tilalmi időszakokat. Az eddigiekhez képest változás, hogy érett, éremvárományos őzbakot csak a szokottnál később, augusztus 15-től lehet lőni, hogy az őzállomány minősége tovább javuljon. Selejt bakot viszont ugyanúgy, mint eddig, május 1.— október 15. között lehet vadászni. A fácántyúk vadászatának lehetőségét először biztosította a rendelkezés, összefüggésben azzal, hogy az intenzív fácántenyésztés nyomán megnőtt az állomány. Fácántyúkot azonban mesterséges tenyésztéssel feldúsított állományú területeken lehet csak vadászni: az ilyen területeket a megyei tanácsi szakigazgatási szerv jelöli ki.

A vadászati idény a rendelkezésben megszabott időszak előtti, illetve az ezt követő napra is kiterjed akkor, ha a vadászati idény kezdete hétfőre, illetve, ha a vége szombatra esik. (MTI)

az alföld

egykor legnagyobb faluja volt

Orosházi panoráma a művelődési ház tetejéről

Fotó: Gál Edit

Utazás a féldeci körül

1

______~ _______________ : ___________________________;............................»........

P

anaszkodik az üzletvezető: „Nagy a tumultus, kevés a munkaerő.”

Panaszkodik a vendég: „Mindenért sort kell állni. Az ember félórát vár, míg végre kiszolgálják.”

Nyáron megnő az éttermek, presszók, italboltok forgalma. Természetes, hogy a vendéglátóipari egységekben ilyenkor gyakrabban tartanak vizsgálatot, hiszen a szokásosnál kedvezőbb alkalom kínálkozik a vendégek megkárosítására. Legutóbb Balázs Jánost, az SZMT közgazdasági osztályának munkatársát, Mészáros Jánost és Nagy Alfrédot, a szakszervezet társadalmi ellenőreit kísértük el ellenőrző körútjukra.

Rövidzárlat rövid konyakkal

Délelőtt fél 9-kor érünk Csanádapácára. Az Orosháza és Vidéke ÁFÉSZ 1. számú eszpresszójában négy-öt munkaruhás fiatalember már javában issza a sört. Az asztal teli van üres üvegekkel. Mellettünk két idős asszony fagylaltozik. Egyre sűrűbben nyílik az ajtó, s a hátsó kijárat is megtelik poharat emelgető emberekkel. A szőke felszolgálónő unottan sétál a placcon. Két fél konyakot és egy nagyadag fagylaltot kérünk.

— Tizenkilenc negyven — mondja kapásból, s mi húszassal fizetünk.

— Elnézést, ellenőrzést tartunk — szólal meg Nagy Alfréd.

A fiatalasszonynak a szeme sem rebben. Egykedvűen csörgeti köténye zsebében az aprópénzt. Előkerül a hitelesített mérőhenger és kiderül: az ital kereken egy centtel kevesebb, tehát 1,40 forinttal csaptak be bennünket. Vagy mégsem? A fagylalt ugyanis 16 deka, ami háromforintos adagnak felel meg, a pincérnő pedig öt forintot számolt. Újabb két forint „ugrott”.

— Ki mérte a fagylaltot?

— Már nem is emlékszem.

— Miért nem adott számlát?

— Mert nincs — válaszolja lakonikus rövidséggel.

Az üzletvezető, Szöllősi Al- bertné, magyarázkodik:

— Nem lehet kapni számolócédulát se égen, se földön.

A központban azt mondták, oldjuk meg valahogy.

— Miért szabálytalankodnak a beosztottai?

— Erre nem tudok válaszolni — rázza a fejét hevesen.

— Az biztos: sokat kell itt dolgozni, a fizetés meg kevés. Mondja meg, mi az az 1700 forint havonta? Az utcáról vesszük fel az embereket. Nekem szerencsére néhány hónapom van hátra és nyugdíjba megyek — sóhajt, mintha ezzel mindent elintézett volna.

A lila ruhás csaposnő, aki a konyakot mérte, szenvtelen arccal ráírja a jegyzőkönyvre kifogásait: áramszünet, piaci nap... és ki is folyhatott az a pár csepp.

Tényleg volt rövidzárlat a presszóban többször is. Csak nem éjszaka, hanem fényes nappal. Így maradt a rövid konyak.

Ászt bele,... van még egy adum

Mezőkovácsházán, az Alkotmány utcában üzemel a helyi fogyasztási szövetkezet 136. számú italboltja, amelyet egyszerűen pálinkaboltnak neveznek. Az ajtóban testes kerékpármegőrző ül. Féloldalt jutunk csak be a zajos, füstös helyiségbe. A kocsma tömve van. Hevesen gesztikuláló, pálinkát, sört vedelő emberek. Sokkal többet ittak a kelleténél.

— Hozzál valamit, buktál — kiáltja el magát az egyik svájcisapkás a sarokasztalnál.

— Ászt bele... a fenét, van még egy adum — kontrázik a hosszú hajú, fekete kalapos.

Verik a kártyát, közben hörpölnek az italból és újabb kört rendelnek! Az idő: délelőtt 10 óra.

A kocsmáros, Izsák Péter idősebb ember. Kockás inget visel és szemüveget. A nyelve botladozik, amikor elkezdi :

— Hadd kártyázzanak, nem pénzbe, hanem sörbe játszanak. Honnan jöttek? A téesz traktorosai, kombájno- sai. Tudja, tegnap eső volt, most nem tudnak aratni, hát isznak.

— Ez magának csak jó.

— Uram, én tanultam köz- gazdaságtant. Eladni mindent és minél drágábban — mosolyog.

Egyébként a kosz szinte leírhatatlan. A padlón vastag sárréteg. Az asztaloknál csorog az ital. A söntés mellett az üvegvitrinben néhány tábla csokoládé, alatta égy tálcán ételmaradékok, körülötte rengeteg légy. A pult alja rothadásnak indult, ellepte a penész. A helyiséget állítólag tavaly novemberben meszelték utoljára.

— Hiába mondom a főnöknek, hogy hozzák rendbe ezt a kocsmát, mindig csak ígérgetik — folytatja az üzletvezető. — Nem nagyon ugrálhatok, hiszen innen kapom a kenyerem. Tizenkét éve vagyunk itt a feleségemmel. Havonta 260 ezer forintot árulunk, így kettőnknek megvan a 4400 forintos kereset. Csak az a baj, hogy a hasznot megiszom — teszi hozzá tréfásan, de igazat mond, mert ez látszik is rajta. ..

Csupán összehasonlításképpen: a pár száz méterre levő korszerű, kultúrált büfének egy hónapban 50 ezer forint a bevétele.

Csiszolt pohár — dörzsölt pincér

A következő helyszín Kaszaper. A mezőkovácsházi ÁFÉSZ valamikori autóscsárdáját étteremvendéglővé keresztelték át. A presszórészben hatalmas mennyezet, ventillátor kavarja a levegőt. A fekete bajuszos pincértől négy fél konyakot rendelünk. Tüstént hozza Is elegáns, csiszolt poharakban.

— Számolja össze — kéri Mészáros János.

— Harmincöt húsz — vágja rá habozás nélkül.

Gyors utánaszámolás következik. Az eredmény megdöbbentő. Hat forint 40 fillérrel fizettünk többet a kelleténél. A fiatalember azonban nem adja meg olyan könnyen magát.

— Kérem, az üvegen a ká- Üinet brandy ára van feltüntetve, nem én vagyok a hibás, hanem a csapos. — Védekezik fölényesen.

Persze, átlátszó kifogás ez, hiszen az árlapra egyértelműen fel van írva az aznapi italok fogyasztói ára, amit munkakezdéskor neki is kötelessége megnézni. Aki viszont azt hiszi, ezzel véget ért becsapásunk története, téved. Ugyanis a csapos fiatalasszony itt is szűkén mért, csaknem három centtel, ami 3,80 forintunkba került.

Imre Györgyné, az üzlet helyettes vezetője csak eny- nyit mond:

— Higgyék el, a főnök nagyon szigorú hozzájuk, mégis így dolgoznak. Ki érti ezt?

Kislány egymagában

A megyei vendéglátóipari vállalat 114. számú II. osztályú presszója Orosházán, a Bajcsy-Zsilinszky utcában. A bejárattól balra nagy Pepsi Cola-reklám. Csend, félhomály. A felszolgálónő ügyesen dolgozik. Leteszi a szokásos négy fél konyakot és a két nagyadag fagylaltot. Pontosan számol. Az alacsony, szimpatikus üzletvezető asszony nyugodtnak látszik. Csak akkor lepődik meg, amikor az ellenőrök közlik: az italt rosszul mérték, 3,60 forint a megkárosítás. Megindul a panaszáradat:

— Szakadásig kell dolgoznunk, hogy elérjük a havi 380 ezer forintos forgalmat. Két műszakban nyolcán látjuk el a feladatunkat, de mindig van hiányzó. Nézzék meg, a takarítónőnk főzi a kávét, néha én is besegítek, ez a 19 éves segédmunkás kislány egyedül tartja a frontot.

— Mióta dolgozik itt? — kérdezzük a csaposlánytól.

— Másfél hónapja. Ezelőtt a MEZŰGÉP-nél vasakat emelgettem. Segítenek a kollégáim, ahogy tudnak és én is igyekszem helytállni. Ha rendeződnek a családi körülményeim, szeretnék

szakmunkás-bizonyítványt szerezni. Különben Nagyérről, Csongrád megyéből járok be vonattal.

— Nem szabadna még rá-, bízni az italmérést — jegyzi meg Balázs János.

— Igaz — tárja szét a karját az üzletvezető —, de mondja meg: mit csináljunk ilyen helyzetben?

íme, egy kéjutazásnak éppen nem mondható nap vázlatos ismertetése, kommen- * tár nélkül. Mindenki levonhatja belőle a megfelelő tanulságot.

Seres Sándor