Békés Megyei Népújság, 1977. július (32. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-24 / 173. szám
1977, Július 24., vasárnap Rajki László: Dózsa népe Tóth Lajos: FENEEVÉSBEN Lelkes Miklós Szigliget Hegyoldalak. Kéktáncú bodza szállt — fehér felhőit tükrözte az ég. Moccant a fü a régi pajzsokon. Bogár-varázslat írta hány körét! Lent a tóban ősfényű nagy fenyők ébredtek fel mély árnyékok felett. Sirályok éltek, égtek parttalan. Múltba villantak át gyöngypikkelyek. S a táj is észrevétlen úgy haladt feléd, te csillag-ívű messzeség — hihettük azt: kigyúlsz még új idő, új ütközet, semmi sincs veszve még! Könyvjelző VERS, REGÉNY, MONOGRÁFIA A tsz gépműhelyének mindennapos zajegyvelegében Csomós Mihály csak harmadszorra hallotta meg, hogy Szabó Tóni a nevét kiabálja a telefonkészülék mellől, s a kagylóval integet, hogy siessen. — Szőrös a füled? —bosz- szankodott a haver, amikor az odaérkező Csomós markába nyomta a kagylót A beszélgetés egy percig ha tartott. Ebből is Csomósé csak három igen és egy köszönöm szépen volt A személyzetis közölte vele: a darálómalom gépészlakása felszabadult, s nyomban átveheti a kulcsot. A haveroknak fel se tűnt, hogy mintegy jó negyedóráig távol volt a műhelyből. Azon viszont nagyot csodálkoztak, amikor a műszak végén elé- bük állt a műhelyajtóban, s kijelentette: — Tátikáim! Vége az öreglány uralmának! Bizonyságul elővette nadrágja zsebéből a kulcsot. — Végre, hogy sikerült! — gratulált neki elsőnek mosolyogva Szabó Tóni. — Fene az indád! — veregette hátba. — Mondtam én, hogy meg kell próbálnod! Mindannyian tudták, hogy feneevésben van anyósával, a fiatalon megözvegyült Si- monnéval, aki Isten büntetésének fogta fel, hogy káromkodás férjét aratás közben agyoncsapta a villám. Azóta lett hívő. Egyetlen lányát, Etust is rákényszerítette, hogy hittanra járjon, s a vasárnapi misére is vele kellett mennie. Eleinte nem ellenezte, hogy Mihály Etus- nak udvarol. Amikor azonban megért a fiatalokban a házasságkötés szándéka, a jónak ígérkező anyós-vő kapcsolat visszájára fordult Simonné mindenáron ragaszkodott a templomi esküvőhöz, Mihály pedig hallani sem akart róla. E©dk vitájuk közben a vőjelölt makacssága megszólaltatta az ördögöt Simonnéból: .Aztán hol laktok majd az esküvő után?” — kérdezte. Erre Mihály is elbizonytalanodott, hiszen szüleinél „telt ház” volt. Még akkor is öten maradnak otthon a kétszobás faluszéli házban, ha ő eljön hazulról, Simonnénak meg háromszobás, több melléképületes háza van a templom mögötti utcában, az egykori jobbmódú parasztok fertályán. Etus is unszolta, miért mennének albérletbe, amikor lehetne lakásuk, ha Mihály engedne anyja kívánságának. Otthon szülei, testvérei is erre biztatták. Végül beletörődött: egye fene, legyen templomi esküvő is! Szabó Tóni meg a többi haver is erre ösztönözte. „Ne legyél hülye! A lakásért ki lehet bírni azt a félórás hókuszpókuszt.” Ezután Simonné se akadékoskodott, de csak a hátsó udvari szobát és a kiskonyhát engedte át. „Egyelőre ennyit! A többi attól függ...” — jegyezte meg az alkudozás végén. Ezzel viszont Etust paprikázta föl, hiszen ő az utcai szobát szerette volna. „Ha nem tetszik, keressetek mást!” — vágta oda Simonné. Megvolt az esküvő, de a bentmaradt tüske továbbra is szurkálta mindhármukat Simonné lépten-nyomon éreztette, hogy ő a gazda. Amikor Mihályék televíziót vettek, csak pittyelte a száját: „Ráért volna később is!” Az új csempekályha miatt meg azért berzenkedett, hogy nem volt nekik jó a régi, amit tőle kaptak. Mihály néha-néha panaszkodott a haveroknak. „Mulya vagy, tatám! — tolta leszabó Tóni többször is. — Birtokon belül vagy, ugrálhat az öreglány! Mit izgatod magad?” Mihályt nem nyugtatták meg az efféle tanácsok, de magába fojtott dühvei eltűrte anyósa molesztálásait, különösen azután, amikor bizonyossá vált, hogy Etus terhes. Simonné a gyerek érkezésének a hírére sem változott „Korai még!” — károgott, amikor már látszott Etuson, hogy babát vár, „Ehhez semmi köze!” — tört ki Etus. „Jó, jó! Csak aztán meg ne bánd! Ki tudja, hogy végződik még ez a házasság?” Ettől kezdve Mihály nem köszönt az anyósának. Magában azonban állandóan emésztődött, hogyan tudna lakást szerezni. Szabó Tóni adta neki az ötletet. A daráló vezetője, aki a gépészházban lakott, mellettük vett egy portát, a ház alapja már el is készült. „Menj be a személyzetishez, s kérd, ha felszabadul a lakás, nektek adja oda használatra a szövetkezet. Mondj él neki mindent, mi van nálatok otthon!” A személyzetis megértette Mihály gondját, s megígérte, hogy — ha közbe nem jön valami — megkapja a gépészházat. Mihály boldogan vitte a jó hírt Etusnak, aki egyre türelmetlenebbül viselte terhességét. A boltba menés is mind jobban nehezére esett, akárcsak a vacsorakészítés. Előfordult az is, hogy nem főzött Mihálynak. Gyakoriak lettek az összekoccanások, különösen ha Mihály később jött haza. A tavaszi munkák idején a gépműhelyben is szaporodott a dolog, és egyre sűrűbben kellett megnyújtani a műszakokat. Az egyik délután Etus kint ült a folyosón. Mihálynak már itthon kellett volna lennie. Rosszullét fogta el, de mire Mihály megérkezett, már jobban volt. Mégis idegesen ráförmedt: — Már megint? — Hogy-hogy megint? — csattant föl Mihály is. — Tudod, hogy vagyok! Miért nem iparkodsz haza? A bolt is mindjárt bezár! — Akkor bezár! — tolta motorkerékpárját a konyha elé Mihály. Simonné kint foglalatoskodott a folyosó előtti virágoskertben. — Na, mit mondtam? — szólt oda gúnyosan Etusnak kezével a kapára támaszkodva. Az eddig lefojtott düh most robbant ki Mihályból. — Fogja be a pofáját! — lökte el a motort, s rohant anyósához. — Velem beszélsz így, te senkiházi? — Ide figyeljen! — rázta meg az asszonyt Mihály. — Mi elmegyünk innen, de ha továbbra is így pöffeszke- dik, utána magára gyújtom ezt a rohadt házat! — lökte hanyatt anyósát, majdel- viharzott a boltba. Simonné feltápászkodott. Etus ekkor már nem volt a folyosón. Besietett a szobába, s lefeküdt a rekamiéra. Arcát zsebkendőbe takarva zokogott. — Hozzám mert nyúlni ez a tetves! Most már boldogok vagytok? — nyitott rá Simonné. — Hagyjon! Hagyjon! — rázkódott hisztérikusan Etus. — Legalább a gyerek miatt hagyjon! Simonné kifelé indult. Az ajtóból azonban még visz- szaszólt: — Aztán hova mentek? — Ez a mi dolgunk! — Jó, jó! De minél hamarabb! — csapta be dühösen az ajtót Simonné. A szomszédoknak, ismerősöknek is feltűnt ez a kutya-macska viszony, és Simonné bosszúságára nem a fiatalokat okolták ezért Egyikük-másikuk még meg is pirongatta. Olyan is akadt aki a szemébe mondta, volna mit meggyónnia. Mit akar? Rendes, dolgos veje van. Nem fél, hogy öregségére magára marad? A madarat lehetne vele fogatni hangulatban hazafelé igyekvő Mihályt már nem izgatta anyósa egy cseppet sem. Végre megszabadulhat tőle! A malom előtt leszállt motorkerékpárjáról, s bement a házba. Két szoba, konyha, kamra, még ól is az udvaron. Mi kell még? Másnap szabadságot kért s egy hét alatt rendbe tette a lakást Simonné meglepődve vette észre, amikor teherautó állt meg a háza előtt Csak most döbbent rá, hogy Etu- sék valóban elmennek. Egyre kellemetlenebb volt neki a rakodás zaját hallani. Behúzódott a konyhába. Egy óra múlva Mihályék kevés bútora, egyéb holmija az autón volt. Etus rakodás közben folyton erősítgette magában, hogy el se köszön az anyjától. A konyhaajtó előtt azonban megtorpant. — Gyere már! — sürgette Mihály. Etus hirtelen zokogni kezdett. Anyja is kijött a folyosóra. — Hát mégis? — nézett hidegen a lányára. — Maga akarta. Isten vele! — préselte ki halkan a búcsúszót Etus, s kisietett az utcára. Simonné csak azért se ment utána. Amikor azonban az autó elindult, leroskadt a konyhaajtó melletti fonott székre, s arcát kezébe temette. Nem az elmenőket sajnálta, hanem megrettent a rászakadt magánytól. Balogh László (1919—) mondanivalóját nem az írott szó egyetlen műfajában fejezte ki működése során. Kötettel beköszöntő költő módján első ízben most jelentkezik szólásra. A kilencedik vízesés című versesgyűjteményében három és fél évtized válogatott termését tette asztalunkra. Csak most és csak ennyit? — kérdi a mai siető olvasó, aki hozzászokott a kétévente kötettel kiálló költők gyakorlatához. Balogh Lászlónak nincs szüksége mentegetőzésre. Abba a szellemi nemzedékbe tartozik, amelyik „sík mező helyett spanyol lovasokat” kapott, s amelyik közösségi küldetést is érzett a felszabadult nép művelődésének gyámolításában. Balogh László első versei óta egyfolytában költő, de nem kizárólag költő. Népművelő, főiskolai tanár, rádiószerkesztő. Irt két fennmaradó írói monográfiát (József Attila, Asztalos István), verselemzései, a költészet varázsainak megismertető rádió- előadásai nemcsak évtizeden át rádiónk egyik erősségének számítanak, de könyvként kiadva is keresettek. Es nem volt „serény”, ahogyan nemzedéke sem az. Költészete egy népi értelmiségi kulturált, őszinte, emberségünk legnemesebbjét felkavaró én-líra, melynek minden sora a másik embert hívja. Erdős László (1913—) veszélyekkel teli, küzdelmes és fordulatos életének „érett” korában friss, olvasmányos, agyonfilozofálástól mentes regényt tett a könyvhét alkalmából az olvasó asztalára. Élettapasztalata van fölös ; illegális pártmunkás, Schönherz melletti elítélt, filmgyári igazgató, nyomda- igazgató, kiadói irodalmi vezető és minden más mellett immár nyugdíjas, s most tudott egy felszabadult, derűsen tragikus, mellbevágó tanulságai ellenére is optimista regényt írni. Szűz utcai legendák a címe a könyvnek, s végtelen kocsmai beszélgetésekből áll össze a történet kerete. Két végletes társadalmi pozíciójú „hős”, a gyári portássá csúszott báró és a vezérigazgatóvá lett volt-munkás egymás mellett élését, magánéletbeli összeütközését, mindkettőjük ennek folytán bekövetkező hullását mutatja be. A volt bá-. ró, a Kőfejeő—Lekars család utolsó sarja nálunk érzi jól, tudja embernek magát, addig Gadanecz, a PGV gyár vezérigazgatója viszont egyre inkább magára ölti a feudális urak hatalommal élésének összes mai lehetőségét: elhagyja családját, a titkárnőjével él, elmenekszik tőle a fia, s a fiát befogadó báró elleni kampány végén annak hirtelen halálát is okozza... Az elbeszélésfűzér nem mai írók találmánya, a világirodalom kezdő nagy művei is így formálódtak. Kissé túlírt a regény, de az olykor harsány kacajra fakasztó telitalálatok, a pezsgő életismeret emlékezetes olvasmánnyá emelik. Banner Zoltán. (1932—) művészeti kritikus a kolozsvári Utunknál, nálunk is bemutatkozott versmondó, két monográfiája is kézen forog hazánkban. A népi, a naiv művészekről írt „Csillagfaragók” tanulmánykötete és a magyar avantgarde történetében is szerepet játszó Mattis-Teutsch Jánosról szóló monográfiája után megírta — szinte e kettőből következően — Szervátiusz Jenő művészetéről szóló monográfiáját. Banner biztos érzékkel helyezi el, méltatja a nagy teljesítménynek járó respektussal Szervátiusz Jenő szobrászművészetét a népi alkotóművészet és az expresszív—avantgarde művészet szintéziseként. Szervátiusz élettörténetének felvázolása alkalom a művész önmagára találásának bemutatására, a szerző rendkívül vonzó módon ecseteli a szobrász elvi konklúzióinak művekkel bizonyítható helyességét, Szervátiusz lírai röptű ismertetését a fák, kövek tulajdonságairól. Banner műve Raoul Sorban nemrég megjelent tanulmánya után is melegen ajánlott útikalauz századunk egyik nagy szobrászának külön — és mégis mindőnk előtt nyitott — világába. Varga Imre
