Békés Megyei Népújság, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-12 / 137. szám
1977. június 12., vasárnap <:ijU»)I.TiTci KULTURÁLIS MELLÉKLET Katona Judit versei: Terek Legtöbbet a terek beszélnek. Testes kofák, áruikat kirakják a szurtos, zsivajgó gyereknépnek. Csak színeset és egyszerűt mint nap, homok, füvek és hangyák. És érdekeset: vassuhanású hintákat, városnegyedeket homokból. Kicsik színes krétarajzát. Bárgyú békétlenségnek mutatva: hogy él az ember s rá se gondol. Legtöbbet a terek beszélnek s neon sárkánnyal futnak este. Négysoros Árvaságom már rongyolódik, tekints rám, itt áll már a gyermek: felnőtt, komoly, de félszeg is, túl későn kapott szerelmet. Gulay István: Szomorú történet a neokolonializmusról Feldmann Tibor: Kora tavasz Könyvjelző Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül Elvem, hogy mindent meg lehet értetni a gyerekkel, csak jól kell megválasztani a példákat. A családi életből születhetik a legjobb hírmagyarázat. Nincs az a mélyrétegű, kacifántos nemzetközi probléma, amit egy jó fejű családfő meg ne értene, ha körülnéz saját birodalmában. Azzal állt elém a minap tízéves Kelemen fiam, akit már sikerült rászoktatnom az újságolvasásra, hogy: — Apu, mi az a neokolo- nializmus? A nyelve eleje és vége ösz- szeakadt, ahogy kimondta a szót, de sebaj, majd én elmagyarázom neki, hogy mi az. Kihívtam az erkélyre (onnét van legmesszebb a konyha, ahol az anyja a vacsorát főzte), rákönyököltünk a korlátra és elkezdtem: — A neokolonializmus, fiam, az, amit a nagyanyád művel! Roppant elégedett voltam magammal. Kelemen azonban nagy szemeket meresztett, s ha jól láttam, nem tudta eldönteni, most vigyorogjon vagy még figyelmesebb, bölcsebb képet vágjon. Végül amolyan középutas megoldást választott, a fejét okosan félrebiccentve a szemét derengette, mintha motoszkálna benne valami. — Magyarul a kolonializ- mus — folytattam —, azt jelenti: gyarmatosítás. A neokolonializmus : újgyarmatosítás. A régi, klasszikus gyarmatosítás úgy történt, Kelemen, hogy leigázták a népet, meghódították a földet. A neokolonialisták nem fegyverrel, hanem a pénzükkel, a tőkéjükkel uralkodnak más országok felett. Nagyanyád neokolonialista. — A pénze a fegyvere? — szólalt meg a kölyök. — Ügy van, úgy van! — helyeseltem a boldogságtól repesve. (Milyen eszes az én fiam!) A másik lábamra nehez- kedtem, mert most a kérdés másik oldalát kellett megvi- lágí a gyerek előtt. Azt, hogy miképp megy végbe a neokolonializálás. — Figyelj, Kelemen! — megsimogattam a buksi fejét. — Mikor mi anyáddal összeházasodtunk, nagyanyád gazdaságilag fejlett, felesleges tőkével rendelkező hatalomnak számított. En és anyád még fiatal köztársaság voltunk. Nekünk elveink voltak: szuverenitás, egyenlőség, testvériség, szabadság, önrendelkezési jog ... Nagyanyádnak meg pénze volt! Ö, Kelemen, nehéz fiatal köztársaságnak lenni!... — A kölyök hunyorogva nézett rám. Nem szeretém, mikor így néz. De nem akartam félbeszakítani a magyarázatomat — Nagyanyád látszatra elismerte jogainkat és elveinket — folytattam —, csakhogy neki ott volt a tőkéje, a pénze, aminek a mi nemzetgazdaságunk ugyancsak szűkében volt. Figyelsz, Kelemen?... És nagyanyád nagyon szerette volna, ha mi az ő gyarmatbirodalma lennénk. Neki volt pénze, nekünk nem volt lakásunk... Márpedig, mondd meg őszintén, Kelemen, mit kezd egy fiatal köztársaság lakás nélkül? — Politizál... — bökte ki Kelemen. (Megijedtem, attól tartottam, ezzel az előadással is úgy járok, mint amit a gyerekek születéséről tartottam: pontosan tudta, miről van szó!) — Még nem politizál — mondtam ellent presztízsből. — Nagyanyád megvette nekünk ezt a lakást, s vele a jogot is, hogy lépten-nyomon beleszóljon az életünkbe. Neki ronda a könyvespolc, amit én eszkábáltam össze, és tönkreteszem a falat, ha beverek egy szeget. Mi, kicsiny, szegény ország persze összeveszünk vele... mire ő azt bizonygatja, hogy jel- lemtelenek vagyunk, mert a lakást elfogadtuk, de őt nem, mert nem hallgatunk rá! Képzelj el, Kelemen, egy fiatal, fejlődő államot, amely a maga útját akarja járni, de a gazdag ország nem fogy ki a jó tanácsokból, és folyton-folyvást beavatkozik a kis ország bel- ügyeibe. Szuverenitásával mit sem törődik, sárba tapossa függetlenségét... Hát szabad állam ez?! A gyerek gondolkozás nélkül rávágta: — Hát nem! Szárnyakat kaptam. Ez az én fiam! — A kolonializmus, Kelemen, földünk legnagyobb szégyene! A neo is, meg a régi is! — mondtam tűzbe jőve. — A pénzzel való leigázása népeknek, embereknek éppoly becstelen dolog, mint fegyverekkel kényszeríteni az akaratunkat! Hatásszünetet tartottam. Eméssze csak meg jól az eddigieket a fiú! Közben megint lábat váltottam, mert a kolonializmus modern, rejtett formájának taglalása következett. Amint rápillantottam a gyerekre, észrevettem, hogy gyorsan visszahúzta pofazacskóját kipúpo- sító nyelvét. Folyton ezzel hülyéskedik ... Most azonban nem szóltam rá, inkább folytattam. — Biztosan olvastál már azokról a segélyekről, amikkel a gazdag országok a fejlődő országokat támogatják. Nos, jó ha tudod, Kelemen, hogy ezek a segélyek nem egyebek, mint a neokolonializmus eszközei. Azt mondják: ennek és ennek az országnak százmillió dollár segélyt adunk. Érted? És jönnek a tanácsaikkal, mint nagyanyád, hogy kaptál százmillió dollárt, most pedig tedd ezt, tedd azt, mert különben ... ! És következik a fenyegetőzés. Pocsék dolog, hallod, a neokolonializmus. Sötét dolog. Adok, ha ... Mindennek ára van! Kelemen komor arccal bólogatott. Közben a szája szélét nyalogatta. Gondoltam, izgalomba jött a mondottaktól. Jár a kicsi esze. Érzékeny fiú! Ekkor felemelte a fejét, rám nézett és azt mondta: — Ne haragudj, apa, de te is neokolonialista vagy! — Egész könnyedén ejtette ki a szót. — Te is csak akkor adsz nekem fagylaltpénzt, ha megígérem, hogy jó leszek!... Az anyja teremburáját! Elkeserítőnek találtam, hogy ennek a büdös kölyöknek elmagyarázok valamit, s benne az egészből csak a fagylaltpénz jut eszébe. Hát ezért nyalogatta a száját az előbb! Kedvem lett volna szájon vágni, ne keverje össze az én fagylaltjaimat a világpolitikával ... Csengettek. Az anyja kikiáltott a konyhából: — Nyisd ki az ajtót, Kelemen ! A gyerek már fordult is mellőlem. Elrohant. Ott maradtam a korlátra támaszkodva, vállamon mázsás neokolonializmussal. Anyósom hangját hallottam. — Jaj, istenem!... Miért ilyen ferdén tettétek fel ezt a polcot a konyhában? Nem tudtatok szólni; Megmondtam volna, hogy kell egy ilyet felszerelni!... Már jöttek be a szobába. Döfködte a hátamat anyósom hangja. — Gyere csak, Kelemen! Hátra fordultam. Bebámultam a szobába. Anyósom a hatalmas táskájában kotorászott, aztán kiemelt belőle egy kockás szövetnadrágot. Maga elé tartotta, úgy mutatta a lányának, az én feleségemnek: — Ugye, aranyos?! — Tündéri! — kiáltotta a feleségem. Megfordította a nadrág szárát és markolász- ni kezdte az anyagot. — Nézheted!... Ezt nézheted, nem gyúródik! —harsogta anyósom. Százszor megmondtam, hogy az én fiam farmerben nő fel, nem fog mindennap másik nadrágban jampizni! Kelemen oldalt állt, kezét összekulcsolta a háta mögött és türelmesen várt. Túl jólnevelt ez a gyerek, fordult meg a fejemben. Hogy kéne elrontani? Mit áll ott, ugrásra készen, készségesen?! Mi köze ahhoz a nadrághoz? — Angol! Irtó modern! — hallottam. A fiam odalépett, a keze még mindig hátul, és figyelmesen nézte a nadrágot. — Tetszik, Kelemen? — Tetszik — felelte. — Tetszik, nagyon ... — Na, ha leveted azt a ronda, kopott farmert, akkor a tiéd lehet! A gyerek hallgatott. — Leveted a farmert? — kérdezte anyósom átható hangon. — Le — szólalt meg kis szünet után a fiam, és a nadrágért nyúlt. Hát ez ... Ez a színtiszta, a legszörnyűbb neokolonializmus. Ez! Háborogtam az erkélyen. Gőgösen néztem a kockás nadrágban visszatérő fiamat. Borzalmasan állt rajta, arcán mégis együgyű, boldog vigyor. Kelemen, mondtam magamban, gyarmatosítottad magad! Emlékiratok. Először angol nyelven jelent meg Londonban, 1956. elején. Kiadását a szerző már nem élhette meg, egy évvel érőbb meghalt. Az első kritikát a könyvről nem kisebb ember írta, mint Bertrand Russel, aki még cikkének közzététele előtt Károlyinéhoz küldött levelében többek között így vélekedik: „Ismertem és csodáltam férjét, mint közéleti embert, de alig volt alkalmam megismerkedni emberi lényével. A könyv most egy rendkívül szeretetre méltó férfit mutatott meg nekem...” Így igaz. Mert Károlyi Mihály életútját ^végigkísérve, nemcsak a történelemmel összefonódott sorsát ismerni meg, hanem jellemének, elveinek alakulását is, és az érző, szenvedő, szerető, kitartó embert. Írása — élete — századunk első felének történelme. Magyarország és Közép- Európa zajló, viharzó 50 éve, amelybe egyéni sorsa beleágyazódott. Családja, de tá- gabb környezete is mindig politizált, de ő a fekete bárány — másképp. Pedig körülményei, neveltetése nem erre szánta, ö maga alakította, formálta nézeteit, melyek a szövetkezeti eszmétől, s a függetlenségi politikától a háború ellenzéséig vezettek. És a marxi gondolat megértéséig, bár kommunista párttag nem volt sohasem. S aztán eljött életének nagy történelmi pillanata, 1918. Első Jcöztársasági elnöke lett Magyarországnak. Részletesen leírja az idáig vezető körülményeket, a kormány, a király erélytelen kapkodását és a mindig későn meghozott döntéseket. Az őszirózsás forradalmat, s kormányzásának nehézségeit. ír a földreformról, majd a hatalomátadás valóságos történetét közli. Aztán — 1919. július 4-én megkezdett emigrációját, amely egészen 1946. május 8-ig tartott. Akkor lépte át a magyar határt, megrendülve. Az idegenben töltött 30 év szorgos, kitartó politikai munka volt, amit itthon is folytatott. A felszabadult ország diplomáciai szolgálatát veszi igénybe, s a külföldön szerzett tekintélyét és összeköttetéseit. De nem sokáig. Jön a koncepciós perek ideje és ő, aki hiába tiltakozik, hiába kínálkozik tanúnak a Rajk- perben, belátja, hogy nincs más út előtte, csak az újabb emigráció. A Rajk-per kezdetének napján tér vissza Párizsba és életében már nem jön haza. Erről így ír: „Lehetetlenség volt továbbra is hazámban élni anélkül, hogy tiltakozni tudjak azoknak az erkölcsi elveknek megsértése ellen, amelyeket a szocializmus alapjának, lényegének tartok.” De a nemzetközi reakció hiába várta — ahogy azelőtt is —, nem volt hajlandó az ellenség malmára hajtani a vizet. Hű maradt a szocializmushoz. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent emlékirat Károlyi Mihály hosszú, példamutató életének lebilin- cselően érdekes könyve. Vass Márta Feldmann Tibor: Cigányfiú D. Szabó Lajos In memóriám R. M. „Meghalt. Igaz is, hova futhat a költő?” (Első ecloga) Tömegek és tömegsírok — feledésnek indulók földben és történelemben Néha felszakad a föld az őszben a fájdalom erjedés lebeg bölcs földek felett csikorog az emlékezet világot forgató csontokon Naponta a földet nézem lépteid hallom mélyen hol rétegek őriznek már nedves palák homok és gyökerek békés délután csupán életedből hiányzol.
