Békés Megyei Népújság, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-26 / 149. szám
1977. június 26., vasárnap NÉPÚJSÁG KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Amilyen sovály volt, olyan magas is, és Istenemre mondom, még magasabbra nyurgult volna, ha a törzse meg nem gondolja a dolgot — mintha elfáradt volna a vé- konyodásban —, és egy szép kis púpcskában meg nem csavarodik a tarkója alatt, amelyből kínlódva ívelt ki a nyaka, mint valami kakasnak, de olyan tekintélyes ádámcsutkával ékeskedett, melyet igazán meg kellett csodálni, amint nyeldeklés közben le-fel járt. Ma is látom még szegényes, szürke ruhájában, napszítta, ócska, gyűrött kalapjában, amely teljesen elnyelte volna aszott fejét, ha karimájánál fogvíi fönn nem akad két denevérfülén: homlokát azonban szemöldökével együtt elnyelte a kalap, úgyhogy kicsiny, csontos, szögletes arca mintha orrlyukat- lan, csőrszerű orránál kezdődött volna, s ez a ragadozó madárra emlékeztető orr varázsolta oly jellegzetessé egész testi alkatát. Ajkát fogai közé zárva, állandóan igyekezett, hogy mintegy elharapja, megváltoztassa és elrejtse metsző mosolyát, mely talán a legjellemzőbb volt rá; de ez csak részben sikerült neki, mert ha ez a gúnyos mosoly nem tudott is kibújni bebörtönzött ajkára, hát a szemén szökött ki még ravaszabban és még csúfoló- dóbban. Ez volt az én házitanitóm, neve szerint Pinzone. Szicíliában a halottak napja a gyermekek ünnepe. A Mikulás, talán mert a sziget városaiban és falvaiban a házakban nincs kémény, amelyen át leereszkedjék, errefelé nem ajándékozza meg a gyermekeket. Ellenben megajándékozzák a halottak, ünnepük előestéjén, úgy éjféltájt: a megholt rokonok és ismerősök valami kis pénzecske, sütemény vagy játék révén felelevenítik emlékezetüket, de csak a jó és okos gyermekekben. Nézetem szerint az anyáknak kellene igazán okosan gondolkodniuk, hogy a gyermekeik képzeletében az ajándékkal együtt ne a halál rémületét keltsék. Az anyám is így tett, amikor Pinzone bácsival együtt egyenesen a játékvásárba küldött. Emlékszem még, milyen lázas izgalomban voltam, amíg nagy nehezen ki tudtam választani azon a vásáron a nekem szánt ajándékot. Luigi Pirandello: NEHÉZ VÁLASZTANI Zúgott a fejem a pokoli lármától, amit a nagyhangú kikiáltók csaptak; zavartan erre-arra forgolódtam, időnként rá-ráfeledkeztem egyik- re-másikra, amint torkasza- kadtából dicsérte áruját, de miár a szomszéd sátrakból más kezek hadonásztak felém hevesen, és más hangok kiáltozták, hogy ne higgyek el egy szót se annak, akit éppen hallgatok; végül is azt kellett tanulságul leszűrnöm a nagy lármából, hogy itt sehol meg nem találom, amit keresek, pedig mindenütt ott volt akármelyik sátorban. Az öreg Pinzone karomat szorítva vonszolt egyik sátortól a másikig, s minduntalan el-elrántott az éppen fülembe harsogó bazáros csábító ajánlata elől: — Ne higgy neki, gyere innen! ... Be akar ez csapni, nem látod? Elébb körbejárjuk a vásárt, s ha az egészet megnéztük, választhatsz... A bazárosok, a versengés eszeveszett lázában, látva, hogy karomnál fogva ráncigái az öreg, fergeteges káromlást és szidalomesőt zúdítottak rá. ö azonban csak vigyorgott, ingatta fejét a csúf szavak viharában, s csak hozzám szólt, folyton ezt hajtogatva: — Ne higgy nekik, be akarnak csapni! Voltak árusok, akik még tettlegességre is ragadtatták magukat: kiugrottak a pult mögül valami játékkal a kezükben, körülfogtak, s eláll- ták utunkat; az egyik kis trombitát kínált, a másik pléhmozdonyát zörgette két- három kis kocsijával együtt, a harmadik kis dobot vert; s mind a három Pinzone fülébe süvöltött: — Vén hülye, miért nem engedi már megvenni ennek a gyereknek, amit akar! Azt válassza talán, ami magának tetszik? Nem látja, hogy trombitát akar?! Száztíz éve született Luigi Pirandello Luigi Pirandello, a modern olasz prózairodalom kiemelkedő alkotója, a XX. századi drámairodalom nagy úttörője. Nobel-díjas. Regényeiben és novelláiban szülőföldje, Szicília kisvárosainak sivár életét, reménytelenül tengődő kispolgárait és nyomorgó parasztjait ábrázolta fanyar humorral, együttérzéssel. A világsikert drámái hozták meg számára: 1921-ben írta a Hat szerep keres egy szerzőt és a IV. Henrik című drámákat, amelyek bejárták a világ színpadjait. A modern színház elődjét, atyját tisztelheti Pirandelló- ban, elsőként vállalkozott a hagyományos, megmerevedett színpadi formák felbontására. Drámái a szétesett polgári világképet tükrözik. Megrendítő, máig ható művészi formában fejezik ki a polgári világ felbomlása, s az első világháború okozta bizonytalanságot, szellemi válságot. A IV. Henrik című dráma főhőse őrültséget tettet, hogy a látszatra épülő világból menekülve, a konvenciókat elvetve valósítsa meg külső-belső szabadságát. Ha Pirandello pesszimista világnézete számunkra elfogadhatatlan is, ma is tiszteljük következetes kritikai szellemét, konok gondolati útkeresését. — A fenét trombitát! Vasutat akar, nécsak, magától szalad ez! — Nem kell ennek se trombita, se vonat! Dob kell a gyereknek... Taramtaram- taram!... Vagy egy kis ostor, e!... Nesze, fiam, fogd már meg, ne hallgass erre a vénemberre!... Ránéztem Pinzone bácsira. — Akarod? — kérdezte. De én csak némán pillogtam rá, és szememmel mondtam, hogy nem, mert az ő szeméből és hangjából ezt éreztem meg. Így jártuk körbe a vásárt, aztán mint csaknem minden évben, annál a bódénál állapodtunk meg, ahol a bábukat árulták: ők voltak az én igazi szenvedélyem! Ö, de ott is mily nehéz; volt a választás a francia keresztes vitézek és a mór lovagok között, amint csillogó réz- és vasfegyverzetükben ott lógtak sorra a dróton. Választanom kellett, de melyiket válasszam a sok közül? Hiszen én valamennyit szerettem volna magammal vinni. — Vigye Orlandót, úrfi! — tanácsolta az árus. — Ez Franciaország legkiválóbb bajnoka: megszámítom magának tíz líra ötvenért... Pinzone bácsi, akit anyám óvatosságra intett, felfor- tyant: — Micsoda?! Tíz líra ötven?! Nerri ér ez három lyukas garast se! Nézd csak, fiam, keresztbe áll a szeme, kancsalít!... Aztán meg: Franciaország bajnoka?... Őrjöngő bolond volt ez, nem bajnok! — Hát akkor vigye Rinal- do( da Montalbanót! — Még rosszabb: ez meg tolvaj! — kiáltott Pinzone bácsi. Astolfo a világ hazugja volt, és Gano hitvány áruló. .. És így tovább, amit sorra kommendáltak nekem, Pinzone bácsinak minden kis bábu ellen volt kifogása, úgy, hogy a végén a feldühödött kereskedő rákiáltott: — No, de édes, jó uram! Hogy képzeli ön? Világos, hogy kell a rossz is, meg a jó is, a hűséges Orlando és az áruló Gano, különben hogy akar bábot játszani, he?! Sok év telt el azóta; Pinzone bácsi már nem él. Az igazat megvallva, nincs még egyetlen ősz szőrszál sem a bajuszomban vagy szakállamban, ami miatt panaszkodhatnék, ha már valaha úgy vágytam rá, hogy szép bajuszom és szakállam nőjön; de azt is megvallhatom, hogy egy idő óta fájó irigységgel nézegetek egy képecs- két, amely engem ábrázol gyermekkoromban, rövid bársonynadrágban és egy kis hűséges bábuval a kezemben; hadd mondjam meg, elragadó és bájos ez a kép. És azt is, hogy Pinzone bácsit vádolom a fájó irigységért, amit gyerekkori képem előtt érzek. Mert tudnotok kell, hogy még mindig eljárok a vásárra. Nem játékvásárra persze (habár ilyen még mindig sok van, és bábut is árulnak benne); ez az én vásárom sokkalta nagyobb, és azért járok-oda, hogy regényeim és novelláim hőseit és hősnőit kiválasszam. És irigységem oka ez: amíg gyerek voltam, a játékvásárban végre is nem hallgattam végtelenségig szürke házitanítóm maró kritikáját,^ hanem ahogy a bábukereskedő hízelgő ajánlatára egyszer csak tüzet fogtam és megtörtem — most úgy érzem, Pinzone bácsi nemcsak él bennem, hanem olyan nyilvánvaló zsarnoki hatalma is van rajtam, amely lelohasztja minden- örömömet. Akárhogy küszködöm is ellene, nem bírok szabadulni tőle. „Látod, fiam — duruzsolja a fülemben —, mily szomorú ez a vásár! Ne higgy nekik, akik arannyal festenek itt ki mindent: arany az ég, arany a fa, arany a tenger... Hamis arany, fiam! Aranyozott préselt papír! És látod-e, miféle hősöket kínál neked manapság az élet? Csak a tolvajok, az álszentek, a gazfickók győzedelmeskednek! Ha meg tisztességes hőst vá- lasztassz? Szükségképp tehetetlen, legyőzött vagy hitványul gyenge az! És a te bábjátékod következőleg bosz- szantó és elcsüggesztő lesz. Te nem tudtad, de én akkor a te mesterségedet gyakoroltam, s érteni is kezdtem hozzá valamelyest. És most kérdem tőled: Azt hiszed, az utókor szemében ér majd valamit, ha azzal mentegeted magad, hogy művészeted korok életét tükrözi? Legyünk csak igazságosak, mit számítana ugyanez a mentség a mi esztétikai ítéletünk szempontjából, hogy csak úgy kapásból egy példát említsünk: ha ezt az életet egy dagályos és nagyszájú tizenhetedik századi író mutatná be? Azt felelnénk neki: — A te bajod, édes barátom! Vannak pillanatok, drága fiam, amikor az élet blyan aljas, hogy az írók nem tudnak vele mit kezdeni; és minél hívebben próbálják ábrázolni, művük annál inkább pusztulásra, van ítélve. Mert ugyan miféle ellenállást tanúsíthatnának az idővel szemben az olyan alkotások, melyek a mi szétzilált gondolatainkból, a mi indulatos és szinte törvény nélkül való cselekedeteinkből, a mi ezerfelé ágazó érzéseinkből és a legellentétesebb sugalmazá- sok diszharmóniájából születtek meg? Csak ilyen nyomorúságos, üres, csüggesztő bábfigurák kínálkoznak a mai vásárban!” Ilyen és ehhez hasonló vigasztalan dolgokat duruzsol folyton a fülembe Pinzone bácsi. Körülnézek, s nem tudok mit válaszolni. Ö, mert ki tudna nekem olyan hőst fabrikálni, hogy betömjem vele a száját? Aki nem olyan, amilyen, hanem amilyennek lennie kellene! Füsi József fordítása Garai Gábor Példa Tövestül dőlt ki az öreg, fa, csak néhány hajszálgyökere fogódzik a földbe, törzse kerítésre roskadlt, csöggedten lógnak sovány gallyai; s az ágak hegyére mégis kiültek a rügyek kis zöld mécsvilágai és halványan pislákolják: tavasz van, zsendül az élet minden elevenben; lesz-e levél a rügyből, s a virágból lesz-e gyümölcs, nem az ő dolguk az már, s az se, hogy ez a vén roncs nem fa többé, példa csupán. Lélegzetfogytig buzdító. Szúdy Géza A csend felé Elmondaná e költemény, Mi lettem, s mi nem lettem én. Életem jórészt elszaladt. Mire mentem hát ezalatt? Mert hisz sok' mindent kezdtem el. De keveset végeztem el... Most már hasztalan kutatom, Hol jártam, milyen utakon. Hol jártam, merre és miért. Azt mondom: majdnem semmiért. És mivé lettem ezalatt? Nem gazdag, csupán gazdagabb. Szegényből kevésbé szegény, Tollasodó szegénylegény. / S ahogy romlik a szem, a fül, 1 Nagy kedve, dühe szelídül. Rájött, hogy nem kell, verje hab, Mert lassan járni biztosabb. Istrángot tépni mire jó? Célt ér baktatva is a ló. Amúgy könnyen árokba ránt. S nem. vágtathatsz torony iránt... Megtanultam, mindezt tudom. Nem könyvből, izzasztó úton, Számlálva közben sok kanyart. De az út végül haza tart. Enyém, tied, — mindenkié: A Lármából a Csend felé. Polner Zoltán Májusjárás Fölszalagozott időm ez a nyár. Tűzdobogású, táncoktól ékes. Tulipánok pirosát lobogtatni szegődöm forró szélhez. Hej, morgolódó dudám, hegedűm. Szívemen dér nem gyöngyöz csöndet. Ringató szerelemmel zabolátlan örömök ölelnek. Te hújjogató muzsika, ének. Ez a nyár nekem zöld koronát hoz. Hajam zilálja, vérem ontja, kézen fogva visz a tánchoz. Koszta Rozália: Szanazug
