Békés Megyei Népújság, 1977. június (32. évfolyam, 127-152. szám)
1977-06-19 / 143. szám
1977. június 19., vasárnap KULTURÁLIS MELLÉKLET Serédi János: Az agronómu Gonda Pál elnökségének utolsó évében egy felleghaj- tós, ködsubás novemberi dél- előttön történt. A tarajosi termelőszövetkezet központjába megérkezett az agronómusnő. Karcsú, bőrkabátos lány volt, rövid szőke hajjal, tündöklő kék szemekkel. Néhá- nyan az irodából kíváncsian kémlelték, amikor az udvaron kiszállt a taxiból. Tudták, hogy jönni fog. Gonda Pál is tudta. De senki se lelkesedett a gondolatért, hogy a szövetkezet egyetemet végzett mezőgazdászt kap. Különösen Gonda Pál nem. Meg se kérdezte a tanácsnál, hogy ki lesz az az agronómusnő. Akkor döbbent meg, amikor belépett az irodájába. Az ám, még a lélek is megfagyott benne. A saját lánya állt előtte, Gonda Zsuzsa. Zsuzsa letette a bőröndöt, s ölelésre tárt karokkal közeledett apjához. Gonda Pál azonban tüntetőén elfordította a fejét. — Küldtek? — kérdezte, s belül sajgott a lelke. A lányt meglepte a kérdés. Mintha egy kő csapódott volna a mellének. Szárnyaszegetten hullott vissza a keze. — Ugye behívtak a tanácshoz és rád parancsoltak, vállald el a tsz-t? — faggatta tovább az apja. — Nem — válaszolt őszintén Zsuzsa. — Hát? — Magamtól jöttem. — Ügy, magadtól, anélkül, hogy szóltál volna nekem. — ISgy agrármérnök a városban halott ember. Azt se tudja, miért nyomták kezébe a diplomát. Gonda Pál keserűen nevetett. — Csakhogy a szövetkezet nem egyetem. Itt senki sem fogja simává hengerelni előtted a földet. — Tudom, hiszen itt nőttem fel — válaszolta Zsuzsa. önkéntelenül buggyantak ki belőle a szavak. De nyomban el is hallgatott. Apja leintette. Nagyon jól ismerte ezt a hirtelen mozdulatot. A kitömi készülő indulatok feszültsége vibrált benne. Mégis volt bátorsága tovább feszíteni a húrt. — Édesapám is elmehetett volna iparosnak, mégse ment. A s rvány, ősz hajú ember gyanakodva mérte végig a lányát. — Meg is bűnhődtem érte. Megbűnhődtünk mind a ketten, anyáddal együtt. Mert a mi földünkön minden tavasszal megállt a víz. Csak akkor lehetett vetni, ha levezettük a vizet. Hát csatornát ástunk minden tavasszal. Ott a sárban roppant meg anyád dereka, az vitte a sírba. Kitörölhetetlen gyászként élt Zsuzsában édesanyja emléke. Most mégis a maga igazáért makacskodott. Konok természetű volt, akár az apja. — Az akkor volt. — A sár most is sár! — emelte fel mutatóujját Gonda Pál. Aztán úgy tett, mintha többé tudomást sem akarna venni a lányáról. Belemerült a munkába. Csak érdes, nagy kezének remegése, ahogy a ceruzát fogta, tanúskodott, hogy micsoda vihar dúl benne. . Zsuzsa lábujjhegyen odament a fogashoz, hogy levegye a kabátját. Akkor lépett be az irodába Peri András, a nádalóháti brigád vezetője. Ügy jött, mint akit kergetnek. — Elnök elvtárs, megint baj van a nádalóhátiakkal! Kötik az ebet a karóhoz, hogy nem törik a kukoricát garmadába. — Mit akarnak? — mordult fel Gonda Pál. — Kocsikba akarnak törni. Hiába magyarázom nekik, hogyha befagy a föld, gépekkel egy-kettőre behordjuk a kukoricát a górékba. Az istennek sem mozdulnak ki a brigádtanyából. — És ha nem fog fagyni? — Csak fog. — De ha nem fog! — csapott az asztalra Gonda Pál. —' Akkor ítéletnapig odakinn veri az idő a termést. Kocsikba kell hát törni, ahogy a nádalóhátiak mondják. Peri András bíborvörös arccal állt az ajtóban. Kucsmája toronyként csúcsosodott a fején. Rossz gazda volt. Sokat kocsmázott. Az elnök semmibe vette. Most azonban megmutatja, hogy nála nélkül Gonda Pál nem boldogulhat. — Meg aztán verik a vasat — szólalt meg valami utánozhatatlan sistergő hangon. S olyan mozdulattal hajtotta le a fejét, mint akit ok nélkül megbántottak. — Verik a vasat? — Igen, hogy jöjjön ki az elnök. És, tudja ki a leghangosabb, a fiatal Égető Mihály. Az elnök, ahogy ránézett Peri Andrásra, szeme bogara furcsa módon felizzott. Helyben vagyunk, gondolta a brigádvezető. Az elnök sohase szívelte a fiatal Égető Mihályt, hiszen apjával éveken keresztül perlekedett a nádalóháti szőlő miatt. Persze, ez már a múlté. De a gyűlölet, ha egyszer befészkeli magát a tanyai ember leikébe, markában tartja egy életen át. Ott lüktet a vérében, a tudat alatti mélység örvénylésében, az agy rejtett sejtjeiben, csak szikra kell hozzá, akár milyen picike is legyen az, hogy ismét lobbot vessen a harag. Tudta Peri András, mit beszél. Ám attól a tekintettől, ahogy az elnök végigmérte, borsózni kezdett a háta. Zsuzsa valósággal megtán- torodott. Ügy érte Égető Mihály neve, mint a villámcsapás. Megfogódzkodott a székben, hogy el ne essen. Csak amikor becsukódott Peri András mögött az ajtó, akkor tért magához. — Édesapám, ki kell menni Nádalóhátra. Apja nem válaszolt. Nem nézett fel, meg se mozdult. Görcsösen fogta kezében a ceruzát és írt. Mintha egyedül lett volna az irodában. — Ha édesapám nem megy, akkor én megyek. Mert valakinek ki kell menni — hajtogatta és a szíve a torkában dobogott. Aztán fogta magát, mivel tudta, hogy kár minden szóért, kivette bőröndjéből a gumicsizmát, felhúzta és kiszaladt az udvarra. Egyedül vágott neki a nádalóháti tanyának, keresztül a zöldellő vetéseken. A köd már felszállt, a kék nagy térség rég nem érzett örömmel töltötte el. Ismerősök voltak erre a tanyák, szívéhez nőttek a bokrok, az öreg fák. Amikor belépett a tanya tágas brigádszobájába, arcára fagyott a jókedve. Ellenséges csend vette körül. Köszönt, de senki sem fogadta a köszönését. , — Apád? — lépett hozzá egy öles termetű ember. Kun Zsiga volt, a nagybátyja. — Én jöttem helyette — mondta hetykén, évődve Zsuzsa. Ugyanúgy, ahogy gyermekkorában tette, ha csínyt követett el nagybátyja tanyáján. De most hiába várta, hogy huncutkodó mosolyra húzódik annak bajuszos szája szöglete. Egy idegen óriás állt előtte, piszkos esőkabátban és szemére húzott rőt kalapban. — Mi apáddal akarunk beszélni, az elnökkel — dörögte öblös hangján. Zsuzsa zavarában megvonta a vállát. Csend volt, csak Kun Zsiga esőkabátja susogott, ahogy az asztalhoz lépett, s kezébe vette a kóróvágó sarlót. A sarlóval belekaszált a levegőbe. — Ügy látszik nem sokra taksál minket, ám így is jó. Amilyen a fogadj isten, olyan lesz az adjon isten. Ennyit mondott Kun Zsiga, s kiment a brigádszobából. A többiek követték. Senki se szólt hozzá, egyetlenegy szót sem. O pedig ott állt a szoba közepén, lehajtott fővel, megszégyenülve, és nem akart senkinek a szemébe nézni. Kivett zsebéből egy cigarettát, remegő kézzel a szájába illesztette. Azt hitte, senki sem látja. Pedig a kályhánál állt valaki. — Szóval te vagy az az agronómusnő. Tisztán hallotta a szavakat. Rémülten kiáltott fel. — Ki az? A kályha mellől egy magas férfi lépett elő. — Mihály, Égető Mihály, hogy kerülsz ide?! — lepődött meg Zsuzsa. — Itt dolgozom, ebben a brigádban. — Az lehetetlen, hiszen te az állattenyésztési ágazatot vezeted. — Csak vezettem, két hónappal ezelőtt leváltott az apád. — Miért? — Mert még nem nőtt be a fejem lágya — nevetett Égető Mihály. — Te ezen nevetsz? — kérdezte Zsuzsa, s ő is nevetett, pedig a sírás fojtogatta. Mikor kiléptek, a tanya udvarán már egy lelket sem lehetett látni. Az istállókban égtek a lámpák, s kihallatszott az állatgondozó kiáltása. A dűlőúton mentek. Egyszer csak megtorpantak. Messze a hajlatban egy kordé közeledett. — Ott jön az elnök! — mutatott a hajlat felé Égető Mihály, s nyugtalanul nézett a lányra. — Ó az — hagyta helyben Zsuzsa. — Ráismerek apámra a fekete kalapjáról. — Hangjából feszültség csendült ki. Mint a húr, mielőtt elpattanna. — Visszafordulok — mondta Égető Mihály. — Mire ideér, addigra a brigádtanyán leszek. Nem akarom, hogy együtt lásson minket. Zsuzsa megfogta Mihály kezét. — Maradj — mondta eltökélten. Hát egymás kezét fogva álltak a dűlőúton. És Gonda Pál, amikor meglátta lányát Égető Mihállyal, olyan erővel rántotta meg a gyeplőt, hogy a lova meghőkölt. Aztán fölpillantott az égre, hogy kitörni készülő haragját fékezze. De azt már senki sem tudta volna lecsillapítani. Feltámadt benne a múlt, hatalmassá nőtt, és megvakította. Maga előtt látta az öreg Égető Mihályt, ahogy félrecsapott szürke kalapjában fel, s alá sétál a bíróság folyosóján, hogy megkaparintsa a nádalóháti szőlőt. Maga előtt látta szájában a pipával, ahogy tanyája bejáratáig kísérte a végrehajtókat. Hallotta a hangját, ahogy mennydörgőit, hogy Tarajoson csak egy kulák van, az pedig Gonda Pál. Hallotta a vérlázító pletykákat, amiket feleségére szórt. És most lánya a fiatal Égető kezét fogja. Felüvöl- tött. — Te szégyentelen! Hát ezért jöttél Tarajosra? Magasra lendítette az ostort. Zsuzsa arca elé emelte a kezét, és szeméből kicsordult a könny. — Édesapám! Olyan nagy volt a gyűlölet Gonda Pál lelkében, hogy nem látta lánya könnyeit. Pedig senkije sem volt rajta kívül az égvilágon. De most összeroppant benne a világ. Haragját messze visszhangozták a tanyák. Mintha azt kiáltották volna, Gonda Pál, Gonda Pál, temesd el a múltat. Iszonyat, amit teszel, a saját véred ostorozod. De Gonda Pál nem hallotta a tanyák kiáltását. S mielőtt elhajtott volna, még egyszer rásújtott. Ekkor Zsuzsa már nem emelte fel a kezét, hogy védje magát. Fájdalmat sem érzett, pedig az ostor az arcát érte. Némán, kiégett szemekkel nézett apja után, ahogy belevész a kordéval a kékes szürke messzeségbe. Filadelfi Mihály DAL Mások sem voltak szebbek, jobbakl Mások se voltak boldogabbak! S ki boldog volt is, megsiratta. Felét mindig a sárnak adta. Lövészárkokban fogant béke Volt a mi szívünk menedéke, Hitünk már fáradt, bura-érett, Jókedvünk is de elenyészett! Árnyékban állunk, ha tűz a napfény, Befonja lelkünk omló repkény, Mi fényben fogant is búra-érett; Megváltjuk: éltünk hát evégett: Gördítsük tovább a Lehetetlent, Az Egyetlent! Elhihetetlent! Ezért volt szép! Hiába éget! Nem féljük már azt sem: — a Véget! Vajnai László versei: KÉPHALLÓ Fényidőnek fényforrása kőidőnek kőtáblája hajnal tűzfélköre karikája a vágy semmibe mártott semmi súlytalansága és ez MINDEN és csak ez van a párhuzamosság végtelenbe futó vonalai de kik az emelkedést szemeikkel képesek hallani azok agyukba befogadják képhalló látását A JÖVŐNEK. KRITIKUSCSEMEGE Megannyi kritikus nyisson rám szemeket. Verseimben találhatnak előregyártott közhelyeket hogy jelezhessék, mint idegen űrhajót a radar: bár a zseniális közhely senkit nem zavar. Sallai Lajos: Szuszék
