Békés Megyei Népújság, 1977. május (32. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-04 / 103. szám

1977. május 4., szerda Az átvevők felelőssége Mérgelődik a nagy kötött­áruüzlet vezetője, mert két órán belül már az ötödik vevő jön vissza a náluk vá­sárolt pamutpulóverrel: szín­hibás. Csakhogy ez nem lát­szott az üzleti fénycsővilágí­tásban, s most kezdhetik az adminisztrációt, a huzakodást a nagykereskedelemmel... Önöknél, s a nagykereskede­lemnél nincs áruátvevő? A kérdés hallatán tágra nyílik a szeme. Persze, hogy van, papír szerint leszámolják, darab-darab, rendben a do­log. Színhibát, szennyező­dést, szövési selejtet firtatni, észrevenni? Hol jut erre idő?! S az az idő, mely most rámégy a visszáruzásra, fel­tehetően nemcsak ebben az üzletben, hanem másutt is, nem lenne elegendő a gon­dosan végzett áruátvételre? A kérdésre vállhúzás a vá­lasz, s még annyi: így van mindenütt. Szabad út a selejtnek Sajnos, tényleg így, s majdnem mindenütt. Nem­csak a fogyasztási cikkeket forgalmazó nagy- és kiske­reskedelemben, hanem a ter­melőknél ugyanúgy. Papírok­kal dolgoznak az átvevők, olykor még azokat sem né­zik át tisztességesen, megbíz­nak a szállítókban, tehát bé­lyegeznek, aláírnak, jöhet a következő. Szabad az útja a selejtnek, az előírástól elma­radó anyagnak, félkész- és készterméknek, mert — ért­hetetlenül — a legtöbb he­lyen bakafántoskodásnak tartják az ún. tételes minő­ségi áruátvételt, okvetetlen- kedésnek a hibás áru átvé­telének megtagadását, mind­azt, amire — előírások, jog­szabályok, szerződési megál­lapodások vannak! Ezek ismeretében nem meglepő, hogy az acélszer­kezeti elemekről már csak a helyszíni összeszereléskor derül ki, hogy mérethibásak; a szürkeöntvény levegőzár­ványai forgácsoláskor buk­kannak felszínre; híradás­technikai készülékeknél ötöt kipróbálnak az üzletben, míg egyet elvisz a vevő. A mu­lasztásoknak ugyanis az a fő jellemzője, hogy nem tűnnek* el észrevétlenül, sőt, fölhal­mozódnak, s végül lehetet­lenné teszik az anyag, fél­kész- és késztermék rendel-, tetésszerű használatát. A kö­vetkező lépés megint ener­giát, pénzt, időt emészt fel, mert ha lehet, akkor javíta­ni kell az árut, ha erre nincs mód, akkor visszaszál­lítani, azaz adminisztrálni, föl- és lerakni, bevételezni, selejtezési jegyzőkönyvet fel­venni. .. Megoldható a minőség­védelem Túl sötétre festenénk per­sze a képet, ha elhallgat­nánk: nagy tömegben kerül­nek áruk a gazdaság vérke­ringésébe kiváló minőségben, mindenfajta hiba nélkül, az előírt műszaki, használati jellemzőkkel. Azoknak a vál­lalatoknak csoportja sem ki­csiny, ahonnét szinte soha­sem jut át a gyárkapun ki­fogásolható termék, mert ad­nak hírükre, rangjukra, a vevő bizalmára! Éppen az ilyen példák, esetek világít­ják meg az adott lehetősé­geket, azt tehát, hogy meg­oldható a szervezett, sokfaj­ta szűrőt, rostát működtető minőségvédelem. Havonta 150—200 ezer kár­pitozott ülőbútor hagyja el a gyárakat, 28—32 millió négyzetméter pamutszövet. Találomra választott példá­ink pusztán arra szolgálnak, hogy érzékeltessék: megle­hetősen nagy árutömegen kellene — kell! — a minő­ségvédelem szervezetének, az áruátvevőknek, rajta tartani­uk a szemüket. A lánc azon­ban laza, a kooperáló üze­mek könnyen megalkusznak, hiszen ma te, holnap én. Azért alakult ez ki, s marad fenn, mert bár rengeteg az átvevő — hiszen bátran ér­telmezhetjük ezt a fogalmat úgy, hogy átvevő a szerszá­mot vételező munkás is, s nemcsak a raktáros —, aki­nek módjában állna meg­szakítani a bűvös kört, s fél­retolni a hibás terméket, nem teszi ezt, mert nem áll érdekében. Micsoda állapotok! Leegyszerűsítés az érde­keltség hiányát emlegetni? Ha pusztán pénzt, jövedelmi forintot értünk alatta, akkor leegyszerűsítés lenne. Az ér­dekeltség sokkal tágabb, s mélyebb összefüggések logi­kusan fölépülő rendszere, ahol egyetlen alkotóelem rossz elhelyezése, működése más részek sokaságának ha­tását közömbösítheti. Ha az átvevő lehet felelőtlen, ak­kor megteheti ezt az előál­lító, no meg a kereskedő is. Az átvevő „nagyvonalúsága” visszahat a termelésre, s meghatározza az értékesítés menetét. Ezért meglepő, hogy az átvevőknek — akiknek hi­vatalosan is ez a dolguk — mennyire csekély a megbe­csülése, a szerepe a vállala­ti szervezetben, s törvény- szerű, hogy csakis okvetet- lenkedőnek tűnhet az, aki ki­fogásolja a hibát, holott nem hivatásos átvevő. Csak mun­kás, gyártmányszerkesztő, művezető, üzletvezető, vevő. S mert okvetetlenkedőnek senki sem szeretne látszani, gyakran inkább hallgat, ma­gában füstölög, odahaza dü­höng, hogy micsoda állapo­tok! Nem jóslat, csupán logi­kus következtetés: mindad­dig nem sok javulás remél­hető, amíg az átvevők fele­lőssége nem nő társadalmi méretű felelősségérzetté. Mészáros Ottó Hanyec István szibériai hétköznapjai — Szása, fogadd az erősí­tést! — hallatszik Hanyec István messzehangzó bariton­ja. A Kun Béla Ifjúsági Épí­tőbrigád vezetőjével a maj­dani cellulózgyár épületének konzoljai között találkoztunk. Éppen Alekszandr Golosapo- vot, a szovjet építőbrigád ve­zetőjét kereste. A két brigád­vezető korábban megállapo­dott, hogy két-három munka­társukat egy időre kölcsönö­sen egymás brigádjába kül­dik dolgozni. Ez elősegíti a nyelv tanulását és egymás szakmai fogásainak megisme­rését. o Az uszty-ilimszki cellulóz­gyár internacionalista építke­zésén, minden túlzás nélkül mondhatjuk, óriási jelentősé­ge van a tapasztalatoknak. Még most is szemem előtt van a kép, amikor a lenin- városi Halász Ferenc, ez a szakállas legény szovjet kol­légáinak magyarázta a ma­gyar ácsszekerce előnyeit és használatának fogásait. A né­gyes számú építkezési igaz­gatóságról Leonyid Surinov főmérnök a debreceni Vo- jucki Erik tolmács segítsé­gével elmagyarázta, miként lehet elkerülni a beton meg- fagyását mínusz negyven fo­kon. A szomszédos épületben a fagytól kipirosodott arcú Szitner Károly szovjet bará­tainak egy számukra eddig ismeretlen padlókészítési mó­dot mutat be. A lAagyaror- szágon jól ismert eljárást most már Uszty-Ilimszkben is alkalmazzák. Ugyanakkor a magyar építők alaposan tanulmányozzák az előre­gyártott zsalublokkok gazda­ságos módszerét. Az építkezés üteme gyor­sul. Hanyec Istvánnak egyre több a dolga. A brigád szál­láshelyére sietett, ahol fontos kérdésekben kellett döntenie. Ezt követően a cellulózgyár pártbizottságára ment. Alekszandr Gamajunov, a pártbizottság titkára így be­szélt Hanyecről: — Istvánnal nagyon köny- nyű és kellemes együtt dol­gozni. Mérnök, közgazdász, vezető és rendes legény egy személyben. A határozatokat, döntéseket gyorsan meghoz­zuk vele, ez pedig nagyon fontos egy ilyen építkezésen. E sorok íróját Hanyec Ist­ván meghívta estére ottho­nába. Megismerkedhetett a nemzetközi Hanyec-család- dal. Feleségével, Ljudával, két gyermekükkel, Natasá­val és Gáborral. A jégvirágos ablakú tajgai házat a magyar gulyás csípős illata töltötte be. De előtte fenségesnek bi­zonyult a kupica kecskeméti barack. Egyébként a gulyás és a szibériai húsos gombócok — amelyek készítését a házi­asszony ragyogóan megtanul­ta — békésen megférnek egymással. Már nyolc hónapja annak, hogy háromszáz magyar épí­tő érkezett az Angara part­jára az uszty-ilimszki cellu­lózgyár beruházására. Sze­rettem volna megtudni, hogy milyen életutat járt be en­nek a nagy kollektívának a fiatal magyar vezetője. © Harminckét évvel ezelőtt a Békés megyei bérescsaládban, Hanyecéknál fiú született. A felszabadulással egy időben történt a nagy esemény. A papa már joggal remélhette, hogy fiából sohasem lesz má­sok szolgája. A romjaiból újjászülető or­szággal együtt növekedett, erősödött István is. Amikorra iskolás lett, a falu parasztjai már közösen arattak a terme­lőszövetkezetben. Gimnazis­ta korában az első magyaror­szági szovjet házgyár építé­sét láthatta. Orosz nyelvből jelese volt és könnyedén be­szélgethetett az épülő ház­gyárnál közreműködő szovjet szakemberekkel. Ekkor hatá­rozta el, hogy tanulmányait a Szovjetunióban folytatja. — Aztán kiderült, hogy nem­csak diplomát, hanem felesé­get is szereztél Szovjetuni­óban — mondta mosolyogva Ljuda. — Istvánnal egy év­folyamon tanultunk a moszk­vai Kujbisev Építészmérnöki Egyetemen. 1967-ben háza­sodtunk össze és a diploma megvédése után Magyaror­szágra jöttünk. Dolgoztunk, neveltük a gyerekeket és gyakran megfordultunk ki­küldetésben és szabadságon a Szovjetunióban. 1970-ben — Lenin születé­sének 100. évfordulója évé­ben Hanyec István azt a ma­gyar kőműves brigádot ve­zette, amely Uljanovszkban a Lenin-emlékmű komplexum létesítésén dolgozott más KGST-országokbeli kollégái­val. Kazánház a hús­kombinátban A napokban megtörtént a Gyulai Húskombinát új ka­zánházának műszaki átadása és a szerelők a közeli üzem­be helyezés előtti utolsó mű­veleteket végzik a nagy telje­sítményű berendezéseken. Ez határidőre készült el, mint ahogy az ütemnek megfelelő­en, vagy annál kicsit jobban állnak az építők, szerelők. Az Országos Szakipari Vál­lalat jól halad a burkolások­kal és a Diósgyőri Gépgyár is a tervnek megfelelően el­készítette a hűtőberendezése­ket. A békéscsabai állami építőipari vállalat a prog­ramban előírt mértékben ké­szült el az épületekkel. Az átadási határidőt most elsősorban a DÉLÉP veszé­lyezteti azzal, hogy nagyon lemaradt a közműépítési munkákkal.-Az már biztos, hogy a tervben előírt időpont­ra nem készülnek el a köz­művek és a DÉLÉP-nek na­gyon jól meg kell szerveznie a munkát ahhoz, hogy leg­alább októberre végezzen a rábízott munkákkal. (Fotó: Veress Erzsi) Több paprikát kevesebb kockázattal — Miért nem hagyják ab­ba a paprikatermesztést? — Erre nehéz szabatos vá­laszt adni. Egy biztos: ebben alt évben még megpróbálko­zunk vele. Mi adjuk a kon­zervgyári zöldpaprika 40 százalékát, nem „léphetünk le” csak úgy* egyszerűen. Re­méljük, ez a magatartásunk alapot teremt ahhoz, hogy a kockázat jog megosztásáról tárgyaljunk. A kérdés és a válasz Csa- nádapácán, a Széchenyi Tsz­— Most/pedig — folytatta István — a Nagy Októberi Forradalom 60. évfordulójá­nak méltó megünneplésére készülünk. Annak ellenére, hogy Uszty-Ilimszkben csak két év múlva fognak celluló­zét gyártani, már forradalmi hagyományaink is vannak. Azt a célt tűztük ki magunk elé; úgy dolgozunk, hogy a város egyik útját a Vörös magyarokról nevezzék el. Itt, az • Irkutszki területen még 1917-től ismerik a magyar internacionalistákat. Nem vé­letlen, hogy a területi köz­pontban már a forradalmi idők óta létezik Vörös magya­rok utcája. © Hét évvel ezelőtt Hanyec István a KISZ KB ifjúmun­kás osztályán, majd 1974-től ugyanott osztályvezető-he­lyettesként dolgozott. Abban az évben hoztak határozatot a testvéri ifjúsági szervezetek, hogy a közös KGST-építke- zésre, Uszty-Ilimszkbe nem­csak gépeket és felszerelést küldenek, hanem személye­sen is részt vesznek az építési munkában. — Így kerültem ide — mondja Hanyec István. E sorok írója egy hónap múlva hírt kapott a Angara- menti építkezésről. A tavaszi olvadás azon a vidéken na­gyon sok nehézséget okoz. Az építkezés vezetői azonban bíznak a Kun Béla brigád­ban, tudják, hogy magyar barátaik mindig igyekezettel teljesítik feladataikat. Bíznak a brigád vezetőjében- is, aki­ről elmondhatjuk, a kis kol­lektíva elhivatott vezetője. Pavel Bogomolov APN ben hangzott el. Megelőzte egy fejtegetés, melynek lé­nyege röviden összefoglalha­tó : nem éri meg paprikát termelni. A felvásárlási ár — jó termés esetén — éppen- hogy fedezi az önköltséget, haszon nincs rajta. Csakhogy a jó termés nagyon bizonyta­lan. A paprika a legnagyobb kockázattal termelhető növé­nyek közé tartozik és ennek terheit — jelenleg — egyedül a termelők viselik. Nézzük csak a példánkban említett Csanádapácát. Ta­valy 50 hektáron termesztet­tek paprikát és ennek szű­kén vett önköltsége, mely nem tartalmazza a földadót és az egyéb terheket, 5,65 fo­rint volt kilónként. Értéke­sítéskor átlagárként ugyan­ennyit értek el. Igaz, erre az évre felemelték az átvételi árakat, az I. osztályú papri­káért 7 forintot, a II. osztá­lyúért 6 forintot fizet a konzervgyár, csakhogy köz­ben a költségek ugyanilyen arányban emelkedtek. Borot­vaélen! táncol tehát a papri­katermesztés jövedelmezősé­ge és ehhez jön még a koc­kázat. A megye 30 hektáron felü­li területen paprikát ter­mesztő gazdaságainak 1975- ös átlagtermése 202 mázsa volt hektáronként. Így a te­rületegységre jutó jövedelem 60 ezer forint volt. Az el­múlt évben az időjárási ha­tások és növénybetegségek következtében csaknem a felére, 105 mázsára csökkent a megyei átlag és vele pár­huzamosan a bevétel is 35 ezer forintra. Ilyen bizony­talanra nem tervezhetnek nyugodtan a szövetkezetek. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy egyre többen hagynak fel a paprikával és termelnek helyette más, könnyebben kezelhető nö­vényt. Mert az érzékenységen, kockázaton túl még egy fe­szítő gondja van a paprika- termesztésnek: nincsenek bő­hozamú, betegségeknek el­lenálló fajták és hiányoznak a műveléshez szükséges gé­pek. Ma már a költségek na­gyobbik hányadát teszi ki mindenhol a munkai^, ala­posan meg kell tehát gon­dolni, mire használják ~az élőmunkát. Az elnökök, fő- agronómusok is végiggondol­ják ezt és egyre többször jutnak arra a megállapítás­ra, hogy a kevés és drága munkaerőt nem szabad ilyen bizonytalan megtérü­lésre lekötni. Pedig a konzervgyárnak nagyon kell a paprika! Erre az évre eredetileg 4300 tonna feldolgozását tervezték, de ezt menet közben 2800 ton­nára csökkentették. Most úgy néz ki, sikerül 3000 tennát felvásárolniuk, ha jó lesz a termés. A hiány azonban még így is óriási. Annyira, hogy már-már az exportkö­telezettségek teljesítését és a hazai ellátás zavartalanságát fenyegeti. Hosszú távon nem lehet megoldás az sem, hogy paprikát importáljunk, mert ennek nagyrészét csak tőkés devizáért kaphatjuk meg. Helyette inkább a paprika­termesztési kedvet kell' nö­velni ! Növelni, de hogyan? Az egyik, első pillanatra járha­tónak látszó út a felvásár­lási ár növelése. Ez azonban mégsem megvalósítható, mert a végtermék, a kon­zerv kötöttáras termék és a gyárnak a végtermék költ­ségeiből kell kiszámolnia, mennyi lehet az a maximum, amit még fizethet a nyers­anyagért. Jelen esetben már eljutottak a „plafonig”, ha hét forintnál többet fizetnek egy kilóért, akkor csak vesz­teségesen termelhetnek. Van egy másik módszer is. A statisztika szerint minél nagyobb területen termel egy gazdaság paprikát, annál jö­vedelmezőbb. El lehet jutni egy olyan szintig, hogy köze­pes termés esetén, a jelenlegi felvásárlási ár mellett is nyereséges lesz ez az ágazat. Csakhogy a termelők félnek ilyen nagy terület termését kockára tenni, ha egyedül nekik kell viselni a követ­kezményeket. Egy olyarí rendszer kialakítása látszik szükségesnek, melyben á ter­melők biztosítva látják, hogy legalább a befektetett pénzt visszakapják. Esetleg úgy, hogy a termelők a hektá­ronkénti átlagtermés árát mindenképpen megkapják. Ha több terem, jól jár a konzervgyár, ha kevesebb, rosszul. így ők vállalnák a kockázat egy részét. Ez persze csak egy ötlet, melyet a jelenlegi rendelke­zések még nem tesznek meg­valósíthatóvá és az is lehet, hogy az alaposabb vizsgálat során' kiderül: nem ez a jó módszer. De akkor valamit keresni kell helyette, mert ha így megy tovább; néhány év múlva nem lesz papri­kánk. Lónyai László

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents