Békés Megyei Népújság, 1977. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-10 / 84. szám

Varga József:

VASÁRNAPI ÉTKEK

QÚÚjJjíti HtpiLLZik

Tallózás

az Európa Könyvkiadó újdonságai közt

Kakasszóra ébredünk.

Nagyanyám lependerül vackáról, felkattintja a villanyt, újságpapírt tesz a kályha elé és zörögni kezd.

Anyósomék közös ágyból kelnek.

— Aludjanak — hallom anyósomat, s érzem, felénk mutat. Miénk a nagyheverő, közöttünk a gyerek.

— Felkelek — mondom.

— Minek? — kérdezik egyszerre.

— Egy nap végigdolgozom a maguk műszakját.

— Mi hasznát veszed?

Harci alakzatba fejlődünk,

anyósom a fészerbe megy, a disznók moslékét készíti, apósom hátra, a kazlak felé szénáért, enyém az istálló; kitrágyáz- ni a marhák alól.

Még csillagos az ég, hideg, csípős az idő, nyakunkon a tél.

Pezsdül az udvar. Nagyanyám egyesével engedi a tyúkokat, ellenőrzi. melyik monvos, s azt visszatartja, a többi mehet. A kacsák is kitotyognak óljukból, gágogva röppennek a libák, s az istállói ágy alól szabadba perdülnek a pulykák.

Nagyanyám rikoltozó kakassal megy a kiskonyha felé. Kést köszörül, messzire száll a hang. A kakassal végezve újra előjön, s a tömésbe fogott kacsák közül elmarkolja a gácsért.

— Csuda szívós — mutat a vergődő kacsára. — Elég lesz-e? — fordul felém. — Vágjak csibét is?

— Ez is sok.

— Elfogy, ne félj.

Vasárnapi ebédeken nagyanyám arról mesél, gyerekkorukban az uborkát négyfelé vágták, hogy jusson, s a jószágnak száraz kenyeret adni halálos vétek volt. Most vagdalja, gyilkolja a baromfiudvart.

Mire végzünk az etetéssel, s anyósom kannákba méri a gőzölgő tejet, kész a reggeli. Kacsamáj sütve, töpörtyű, hagymás vér. kinek mi kell. Savanyúság háromféle: uborka, savanyú káposzta, ecetes paprika.

A gáztűzhelyen forr a leves, sül a kacsa, pirosló lében puhul a kakas. Nagyanyám sürög-fo- rog, már a tésztát készíti, kis tálba tojásokat üt. másikba habot ver, cukrot, sót. lekvárt, diót, mákot porcióz. Siet, kapkod, időnként az ablakon át az égre kémlel: merre jár a nap?

— Ráér — nyugtatom —, mások ilyenkor kelnek.

— Délre kész kell lenni. Nem csúfkodunk délután az ebéddel. Vasárnap van.

Tíz órára kész az első sütés. Tepsiből mutatja magát illatozva a bukta.

— Egyél — kínál nagyanyám —, messze még a dél.

Anyósom most jött meg a té- eszirodától, takarított. Két éve, hogy a gyalogmunkát seprűvel váltotta fel. Derekát fájditja, kínlódva emel.

Körülnéz, mihez nyúlhatna. Fogja a buktákat, deszkára rakja, abrosszal takarja. Nagyanyám rászól:

— Egyél, Rózsi. Falat se volt ma a szádban.

— Jut is arra idő — hárítja el a kínálást anyósom, s mosogatni készül.

— Egyen — mondom —, any- nyi ideje legyen.

\Nem hallja, vagy csak teszi?

Mondjam? Minek? Negyvennégy kilójával, nyughatatlansá- gával, örökös tettrekészségével, akarásával, a munka utáni beteges vágyódásával milyen alapon vitázzak? Hányszor megfigyeltem, hogy nagy munkák idején csak felkapott valamit az asztalról, azt - préselte szájába, de már szaladt, rohant tovább, ha musL nem, hát futtában vizet öntött a baromfiak lábosába. két-három villa trágyát kikapott a tehenek alól, s usgyi tovább, a mezők felé.

Ilyenkor, vasárnap délelőttö- kön, a kiskonyha szögletében ülve, nagyanyám békítő közelségében százszor is fogadalmat teszek. Megfogadom, hogy megváltom ezt a világot; elég. tessék megállni, leülni, nyújtózni kicsit, hétvégeken heverészni, szabadság alatt Harkányba tárni! Ha máshogy nem megy, eladjuk a jószágokat, kiürítjük az istállót, a disznóólát, a baromfiak helyét. Bevezettetjük a vizet az utcáról, a rozzant klozett helyett angol vécét építünk, ki- hajigáljuk a szúette bútorokat, s újakat veszünk, van rá pénz. Esténként bedurrantunk a fürdőszobába és ellenőrzőm, hogy mindenki lubickolt-e a forró vízben, különösen apósomra ügyelek, az évtizedes kocsisságban ízületei kikészültek, könyöke bunkóforma lett. s este, ha kabátját veti, sziszeg, káromkodik.

— Te nem eszel ’ Már ez sem ízlik? — Nagyanyám áll előttem. — Mámeg eszelsz valamin — korhol csöndesen.

— Dehogyis, mama.

Nézem bogárszemét, bütykös, böcsörtös ujjait, s arra gondolok, meddig várok még a helybéli világmegváltással? Nagyanyám hetven éve mázsás súlyként nehezedik rám, s vele a felelősség: és ha holnap késő lesz?

Tizenegy óra. Kész a leves, nagyanyám pléhtálba rakja a főtt húst, a szárnyakat, lábakat, nyakakat, heréket. Megsózza, majd főtt sárgarépával, zellerrel, petrezselyemmel takarja a húst.

— Jónapot, nászasszony — nyit ránk nagyapám, anyósom apja, aki felesége halála óta a vasárnapi ebédeket nálunk költi el. — Főz? — kérdezi.

— Főzök. Egyen buktát maga is.

Az ablakból látom, amint apósom felkaptat az udvar emelkedőjén, s az utolsó őszi füveket cipeli vállára vetett sátorlapban. Anyósom nagy kosár marharépával követi.

Dél sincs, amikor nagyanyám teríteni kezd.

— Mehetnek — mondja nagyapának.

Elfoglaljuk a székeket, nagyapám a sarokba kucorodik töprengve.

— Jár az idő — mondja maga elé —, egyik év a másik után.

— Üljön ide — mutatom a kényelmesebb helyet.

— Jó ez. Nekem ez is jó.

Marad.

Gőzölög a leves, égeti a nyelvet. Feleségem erős paprikát hoz, azt nyomkodja tányérjába, anyósom paradicsomlével hígítja levesét.

Leves után párás kancsóból port öntünk, jéghideg üvegből szódát.

— Egyétek a főtt húst is. — Kínál nagyanyám és mereven néz. — Nem jó?

Nem szólok rá.

Eszünk.

Nagyanyám a kályha melletti kisszékre kucorodik le. s pléh- táljából néhány kanál levest merít. Utána feláll, készenlétbe helyezkedik, kezét összekulcsolja, s minden mozdulatot, minden falatot figyel.

— Egyen, nász, ne csak túrkálód jón.

— Nekem már ölég. Mennyit egyek? — így nagyapám.

Pörkölt rizzsel. A zsíros, piros lé ellepi a húsokat.

Nagyapám egy szárnyat bök bicskája hegyére. Apósom nem kér, epéjét fájdítja.

Anyósom kapkodva vegez. Ugrik, összesöpri a csontokat, s viszi a kutyának. Utána nem ül

le.

Feleségem hátradől a heverőn.

— Holnap délig elég mondja, s ujjával jelzi, torkig lakott.

Tartom magam. Szokásos porciómat, a két felső combot, jó adag rizzsel bevágom. Igazság szerint ízt nem érzek, csak falok, úgy mint egy hete, öt hete, száz hete.

Nagyanyám púpozott tál tescsasültet hoz.

— Tessék — teszi elénk.

Nagyapám hátrahúzódik, befejezte. Apósom száraz húst vesz, hozzá uborkát. Anyósom a sárgálló kacsacombot tartja felém:

— A részed.

Nagyanyám nem eszik. ÁH és néz.

— Megjárja? — néz rám.

— Csak dicsérni lehet.

— Elég? Ne hozzak mást? — aggodalmaskodik.

— Ezzel se bírunk.

Nagyapám fanyarul Hevet-;

— Ügy főz a nászasszony, mintha mindig lakodalmaznánk.

— Teszem, ahogy kell — fe-' leli az öregasszony, s felém fordulva megjegyzi: — Fanyalogsz, ragmálódsz, mais vagy, mint szoktál.

*

Sütemények. Háromféle bukta: diós, mákos, lekváros. Fiam belenyomja ujját a buktába, s amelyiktől lekváros lesz csöppnyi ujja, azt maga elé teszi, egész halommal. Sosem eszi meg.

Nagyapám hallgat és figyel. Vajon igaz-e, amit nagyanyám mond, hogy az öreg, ha nem hallja senki, szitkozódik a vasárnapi ebédekért, s azt hajtogatja: el kell adni a fölös baromfit, pénzt csinálni belőle, s be a takarékba. Szólni nem szól soha, hiszen vendégségbe jár.

Furcsán nézi a roskadozó asztalt.

Apósom leheveredik, s kis idő múlva horkolása hallatszik.

— Nem tetszik ez a gyerek — mutat fiára nagyanyám —, nem lesz jó vége. Aki sokat alszik, keveset él. Megjön a munkából, alszik egyet. Vacsora előtt megint.

— Ne lásson rémeket. Alszik, mert fáradt. Egész nap zsákol, nem gyerekjáték.

— Igazat mondanál..

— Egy kis meglepetés — ft- tokzatoskodik anyósom, s kimegy.

Sárga, kerek citromtortával

jön vissza.

— Tegnap délután csináltam, gondoltam, örültök neki.

— Hát persze. Egyél, kisfiam

— nézek a gyerekre. Kínlódás Inkább kifelé jönne az étel, mint befelé. Mégis enni kell, nem sérthetjük meg őket, nem vehetjük el az örömüket.

Feleségem kávét teisz fel.

Nagyapám magányosan fröcs- csözik a kálvha előtt, időnként elbóbiskol. Nagyanyám a kályha oldalának dől, kendője szemére csúszik, úav alszik.

Anyósom letakarítja az asztalt.

Nagyapám szede'ődzködik, százast ad unokájának.

— Ne, lányom, benzinrevaló

— mondja, s megöleli feleségemet — érjetek szerencsével.

Elmegy.

— Jóllaktatok? — kérdezi nagyanyám, de mák azéirt. hogy mentse magát, feledjük korho- lását.

— Mint a duda.

— Azért. Vasárnap van. Ilyenkor így kell — állapítja meg.

Apósom alszik. Arca viaszsárga.

Anyósom — a szoba ablakából látom — gőzölgő moslékot ad a kismalacoknak.

Újból megállapíthatom: sovány. Mintha negyvenvalahány kilójából leadott volna az elmúlt héten is.

A tavasz közeledtét nemcsak az időjárás és a naptár jelzi, hanem a könyvek is. Ez érthető, hiszen az új év viszonylagosan csendes hetei után a nyomdák ontani kezdték a kiadó idei könyveit. Ebből a nagy bőségből, az Európa Könyvkiadó most megjelent kiadványai közül mutatunk be néhányat

A napokban került forgalomba Tornai József Boldog látomások című, szép kiállítású, színes tárgyfotókkal illusztrált antológiája, amely a világ törzsi költészetét mutatja be, az amerikai kontinens eszkimó és indián énekeitől, Óceánia népeinek dalaitól az afrikai, ázsiai primitív líra legszebb darabjaiig.

A holland Theun de Vries neve nem egészen ismeretlen nálunk. Az idősebb olvasók talán emlékeznek a 25 évvel ezelőtt megjelent magyar tárgyú történelmi regényére, a Felségsértésre, vagy az Európa tavasza című ugyancsak történelmi művére. Üj könyve, a Titkok bi- odalma a Századok—Emberek önténelmi sorozat új kötete. A szerző Hyeronimu6 Bosch életét írja meg, művészetének titkait kutatja, vélt és valóságos festményeit elemzi: ezt a középkor végén és az újkor hajnalán született látomásos, gyakran hátborzongató, máskor sze- lídebb, de mindig fantasztikus, álomszerű művészetet. Az olvasót nemcsak ebbe a „szürrealista” birodalomba vezeti el, de a kor valóságos viszonyaival, érzelmi és gondolati világával is megismerteti.

1974-ben irodalmi Nobel-díj- jal* tüntették ki a svéd Harry Martinsont. Most megjelent önéletrajzi sorozatának első kötete a Virágzik a család. A könyv témája: egy árva gyermek sorsa Svédországban. Martint az egyházközség nevelőszülőkhöz adja — ridegség, szeretetlenség, haszonlesés és közöny, majd

az árvaház világa: ez a kis Martin útja tizenhét éves koráig. A könyv, a sokszor megírt téma ellenére is remekmű: az író sok művében igaz költészet izzik, s bravúros szerkesztéssel és stiláris zsenialitással teszi lebilincselő olvasmánnyá a történetet

Nyolc ukrán kisregényt tartalmaz a kiadó márciusi újdonságai közt szereplő Ismerősöm az oroszlán című kötet. Fiatal ukrán írók műveit mutatja be, s az írásokban szó esik a szerelemről. A szerelem és a halál nagy kérdéseire a kötet minden szerzője a maga válaszát mondja el, de mindegyikük az élet. a munka, az emberi közösség értelmét vallja, mindegyikük a maga módján küzd az elidegenedés, a beszürkülés fenyegető réme ellen.

Ugyancsak márciusi újdonság a Modem Könyvtár sorozat 331. kötete: Isaac Bashevis Singer A rabszolga című regénye. Az amerikai jiddis írónak ez lesz az első magyarul megjelenő könyve. A regény cselekménye Lengyel- országban játszódik, a 17. században, amikor a kozákok betörései sorra pusztítják el a kis zsidó településeket Egy ilyen mészárlás áldozata a főszereplő Jákob családja is. Ö maga elmenekül, de rablók fogságába esik, és eladják rabszolgának egy kis hegyi faluba. Sorsát megadással tűri, de az igazi megpróbáltatás akkor kezdődik, amikor beleszeret gazdája lányába, és ráébred, hogy ez a kölcsönös szenvedély lebírhatat- lan.

Joó Gabriella

fi békés

v 1977. Április 10.