Békés Megyei Népújság, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-06 / 55. szám
Könyvjelző KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Várkonyi János Bánat András Népi Kollégium tör. téneté betöréssel kezdődött 1946- ban. Annak a néhány fiúnak, aki kollégiumalapításra szánta el magát, le kellett vernie a lakatot egy elhagyott villa bejáratáról, hogy a magyar demokrácia leendő értelmiségének e kis csapata födél alá jusson. (Mire közéjük kerültem 1947- ben, a körülmények olyannyira • feljavultak, hogy az ágyakba már luxusszalmazsák is jutott.) Most, hogy a kollégiumok indulásának harmincéves évfordulóját ünnepeltük, sokféle jó érzés támadt fei bennünk, egykori népi kollégistákban. egyebek közt az a büszkeségérzés is, hogy ami betörés volt akkor, az történelmileg — egy igekötőmódosulással — feltörésnek bizonyult, vagy ahogy ünnepélyesebben mondhatnám: a nép fiai első nagy kulturális honfoglalásának. Az indulás egy-két éve után már tízezren laktunk az ország népi kollégiumaiban, később a szakérettségisek ezrei társultak hozzánk, miközben ugyancsak sok ezren emelkedtek egyik napról a másikra politikai és gazdasági pozíciókba. Olyan példátlan és látványos esete volt ez annak, amit a szociológusok ma társadalmi mobilitásnak, a rétegek közötti fölfelé áramló mozgásnak neveznek (s rajta mérik egy társadalom egészségének, nyitottságának fokát), hogy történelmi büszkeségünkben hajlamosak vagyunk azt hinni: egyszeri eset volt, többször nem ismétlődhetett, a rétegek közötti fölfelé mozgás megállt azóta. Annyira fontos kérdés ez, hogy az évforduló késztetésére megpróbáltam utána járni a válasznak, s a következő, tulajdonképpen nem új, számomra mégis meglepő fölfedezést tettem: Az egyszerinek látszó eset minden tanévben megismétlődik. Sőt: nagyobb számarányokban, mint akkor. A társadalom alsó rétegeiből — ha jogos ma egyáltalán alsó rétegekről beszélni — százezernyi gyerek lép évente a grádics első, második vagy harmadik fokára, beiratkozván valamely középfokú felsőfokú iskolába és beállván valamely magas képesítést követelő munkahelyre. Ha akkor tízezer népi kollégista volt, most egyedül a fizikai dolgozók gyerekei közül több mint húszezren érettségiznek évente. Nem is lehet ez másként, hiszen az iskolai férőhelyek száma megsokszorozódott azóta, az érettségizetteké megháromszorozódott, a szellemi munkát végzőké megduplázódott a harminc év alatt, az elmúlt húsz évben minden negyedik munkásszármazású háztartásfő szellemi foglalkozásúvá vélt, minden második paraszt munkássá és minden tizenegyedik paraszt értelmiségivé — az értelmiségi réteg nem is bírta volna (és nem is bírná) önmaga megsokszorozott utánpótlását önmagából kitermelni. Azt jelenti-e ez, hogy minden rendben van tehát? Nem mondok vele újat, mindenki tudhat újságcikkekből, oktatásügyi rendelkezésekből vagy saját tapasztalatából arról, hogy ko- rántsincs rendben. Mert a számok csakugyan nagyobbak, mint az első nagy hullám idején voltak. Az ütem azonban lelassult. Gazsó Ferenc szociológus, akinek Iskolarendszer és társadalmi mobilitás című könyve nemrég jelent meg, a következő adatokat közli: 1967-ben még ötvenöt százalék volt a fizikai dolgozók gyerekeinek aránya a középiskolákban, 1970-ben már csak negyvenkilenc százalék. Az egyetemi-főiskolai arány ugyanez idő alatt negyvenhat százalékról harminckilenc százalékra esett. Az arány azóta se javul: az érteimségi utánpótlás többségét az értelmiségi réteg adja, a fizikai dolgozók rétegei adják a kisebbséget. A helyzetet tovább rontja, hogy a fizikai dolgozók gyermekeinek tizenöt—húsz százaléka az általános iskolát se fejezi be, tehát a grádics első fokára se lép fel. Maradhat-e ez így? — Nem maradhat így; azért vagyunk szocialista társadalom, hogy a rétegek közötti egyenlőtlenségek megrögzítése helyett megszüntetésük irányába haladjunk, olyan nyitott társadalom felé, amelyben nem állnak akadályok a tehetség érvényesülésének útjába, és senki jövője nem pecsételődik meg azzal, hogy milyen réteg gyermekeként született. Mielőtt Gazsó Ferenc könyvét elolvastam volna, azt hittem, hogy a baj orvosságát az esélyek egyenlőségének hívják. Most már tudom: ha ez volna az orvosság, más baj se volna. Hiszen az esélyek nálunk eg.venlőek. Minden gyerek esélyes arra, hogy áz általános iskolát elvégezze, hogy — a tanulmányi eredménytől függően — középiskolássá, majd egyetemistává váljék, s hogy diplomával kezében a grádics harmadik lépcsőjére hágjon. Csakhogy: hiába egyenlőek az esélyek, ha a helyzetek nem egyenlők. Az esélyek egyenlősége ugyanis épp az előnyösebb helyzetben levőknek kedvez. Azok lépnek tovább mindegyik rétegből, akiknek jók a tanulmányi eredményeik — ez igaz. De az előnyösebb helyzetben levő rétegek gyermekeinek jobbak a tanulmányi eredrhényeik. Miben áll tulajdonképpen a helyzetek egyenlőtlensége? Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy főképp az anyagiakban. Annál meglepőbb a vizsgálatok eredménye, amely szerint a szülők kereseti viszonyai alig befolyásolják a tanulmányi eredményeket. Azonos jövedelmek esetén is lényeges tanulmányi eredmény- különbség van a rétegek között, sőt: a kis jövedelmű hivatalnok rétegek gyerekei jobb tanulók a nagyobb jövedelmű munkásrétegek gyerekeinél. (Az anyagi körülmények között legfeljebb a lakáshelyzet jöhet számításba: egyszobás lakásban nehezebb tanulni.) A helyzetegyenlőtlenség főleg településföldrajzi okokból következik (falun, tanyán kevés az óvoda, viszont sok az osztatlan iskola, a gyerekek fölkészületlenebbül indulnak az egyenlő esélyű versenyben), továbbá a szülők iskolázottságának eltéréseiből következik, és abból a családi légkörből, amely ösztönzi, illetve visz- szafogja a gyerekek érdeklődésének és értelmi képességeinek kibontakozását. Mi következik ebből? Az, hogy a baj orvoslására az iskola is hivatott ugyan (meg kell szüntetnie a zsákutcákat például, és lehetővé kell tennie azt, amit Gazsó Ferenc könyve „korrekciós irányításnak” nevez), ereje azonban kevés ahhoz, hogy a rétegek helyzetegyenlőtlenségét megszüntesse. Ereje ehhez csak az egész társadalomnak lehet, s a feladat akkora, hogy még ezt az erőt is alaposan próbára teszi. Faragó Vilmos Moszkvától Szibériáig Fény és mosoly címmel három szovjet kisregényt ad át Nikodémusz Elly a magyar irodalomkedvelő közönségnek. Tudatosan nem írtam azt, hogy a szovjet irodalom kedvelőinek, mert az értékrendet a világirodalom értékével kell felállítanunk, s azok, akik a szovjet művek elől mindmáig elzárkóznak, csupán önmagukat rekesztik ki e hatalmas, nagy kulturális hagyományokkal ékes ország irodalmi termésének megismerésétől és élvezetétől. „Minoritás” — mondá Kossuth. Igen. Elhanyagolható kisebbség. Nem tagadható azonban, hogy magam is elsősorban ilyen írásokra várnék, mint aminőket a híres szerkesztőnő a tőle megszokott kitűnő érzékkel gyűjtött egybe. Sokan úgy vélik: szovjet regény ■= háborús mű. Ez tévedés. Nincs csupán úgynevezett „szerelmes”, illetve „háborús” írás. (Ez utóbbi valójában még elképzelhető, mert az elmúlt 31 év már nyújt annyi távlatot az íróknak, hogy ne csupán saját frontnaplójukat közöljék, hanem általános társadalmi következtetéseket is levonhassanak.) Azt azonban ki merné állítani, hogy például az Anna Karenina, a Bovaryné „csak” szerelmes, vagy az Itt csendesek a hajnalok kizárólag „háborús” könyv. Ki tudná azt eldönteni: melyik skatulyába zárható be Szimonov híres verse, a Várj reám. A nagyepikából is nehéz lenne kiragadni csupán a szerelem motívumát, vagy puszta polgárháborús könyvnek ítélni Solohov Csendes Donját. Persze, a mindenben csak a sztorit kereső, a lektűr olvasó erre is képes. Ö átlapozza a legszebb leíró részleteket, s nem olvas recenziókat sem. Ez a pár sor nem is hozzá szól. Szól viszont egy feltételezett olvasóhoz, a Fény és mosoly c. antológia olvasmányélménye alapján. Ez a könyv azért annyira szimpatikus, mert a legmaibb szovjet valóságba vezet be, s az úgynevezett kis ember, az egyszerű polgár életéről beszél, oly éles fényű tükörképet nyújtva, amely ritkán történik. Például Grekova: Hölgyfodrásza, Jurij Trifonov több írása, Suksin, Jevtusenko egy-egy műve kalauzolt előzőleg bennünket e világban. A Fény és mosoly című kötetben a háború legfeljebb mint háttér tűnik föl, s csupán egyszer. Ilyen könyv kellene több. mint ez a kötet! Címe valami hurráoptimizmust ígér, de nem azt nyújtja, hanem azokat a problémákat veti fel, amelyek világszerte jelen vannak, de a szovjet életben mégis más fényben tűnnek elénk. A három kisregény által felvetett 4ö kérdés: Hogyan és mit kezdjen magával az ifjúság? Ez 3 fiatalság, amely olyan külső megjelenéssel rendelkezik, mint bárhol a világon, de etikai nézetei, döntései, magatartása a legtöbb szereplő által elárulja (s minden bele- magyarázás ,és egzotikum nékül) a szovjet nevelést. A szerzők? Vaszilij Csicskov, Vlagyimir Gonyik, Vlagyimir Krakoszkij. Sok irányból próbáltam megközelíteni. de sehol nem találkoztam ezekkel a nevekkel, még a mindentudó lexikonok, de a Szovjet Irodalom című folyóirat sem mutatta még be őket. Fzt Nikodémusz Elly javára kell írnunk. Sokat tesz azért, hogy látókörünk e nagy irodalmi területen is szélesedjen. A fiatal szereplők a társadalomba való beilleszkedés nehézségeivel küzdenek. Ezt a harcot mindegyik hős a maga síkján önmaga kénytelen megharcolni. Olvasás közben ráébredünk, hogy az egész civilizált világ, de leegyszerűsítve a KGST-országok mindegyike ugyanazt vagy legalábbis hasonló örömöket és nehézségeket adja azon a harci síkon, amelyet így hívunk: élet. Meg kell' keresni benne a saját helyünket s ez épp olyan nehéz a valóban kiteljesedni vágyó, önmagát kereső fiatalnak akkor is, ha híres színész a papa, akkor is, ha halálos betegséggel küzd az „egyszerű asz- szony”. özvegy mama. A Szovjetunió életébe - mindig izgalmas betekinteni, bár ez a könyv nem visz túlságosan ismeretlen tájakra — „csuoán” Moszkvába és a persze nem éppen közeli Szibériát mutatja meg. A három kisregény azonban mégis többet elárul a szovjet életformáról, mint egy kurta IBUSZ-út. hnivel nem látványosságokat tár fel, hanem a mindennapi életet ismerteti meg. A három kisregény különböző fiatal hősöket mutat be. Az első mű, Krakoszkij írása azt kutatja; miként illeszkedik be a házi elefántcsonttoronyból kiszakadt fiú, aki egy híres színész atyával van áldva-verve. A mű címe rendkívül szép. „Hogy magának milyen mosolya van!”. Ez a cím azonban nagyon megtévesztő. Aki szerelmes regényt vár, bizony csalódik. Itt egy kisfiú férfivá érésének lehet tanúja az olvasó. Ezt a folyamatot kesernyés .humorral ábrázolja az író. A második írás Gonyiké. A cím: Vénasszonyok nyara. Főszereplője egv fiú. aki a katonai bevonulás előtt, az utolsó napon valami nagy kalandra vágyik, ezt hajszolja és végül egyetlen nemes, emberi gesztusra futja ezen a napon. Eltelt az idő, ő azonban nem érez csalódást, mert a maga suta, kamasz módján joggal érzi, hogy aznap ember volt. Csicskov kisregénye az Engedetlen fiúk. Ez a mű visz el bennünket Szibériáig. Az író két színhelyen (Moszkvában, Szibériában! párhuzamosan pergeti az eseményeket. Olvasás közben óhatatlanul a Szibériában dolgozó magyar fiatalokra is gondolnunk kell. Egy irodalmi műre is emlékeztet ez a kisregény. Az 197.6 2- es Szovjet Irodalomban jelent meg Gelman: Egy oébé ülés jegyzőkönyve című híres színdarabja, amely előbb volt film, mint dráma. (E film Prémium címen került, a magyar mozikba.) A budapesti Nemzeti Színház is most játssza. Csicskov Gelmanhoz hasonlóan felveti a munkaerkölcs és a kereset' lehetőségek között olykor felmerülő feszültségek problémáit. A kötet fordítói: Bojtár Anna és Lőrincz Géza. S ha most Villon lennék, ajánlást is illesztenék az elmondottakhoz. Valahogy így: Herceg, ez a könyv olvasásra érdemes. Szabad Olga