Békés Megyei Népújság, 1977. március (32. évfolyam, 50-76. szám)
1977-03-27 / 73. szám
Sarusi Mihály; Akkor kiütött a forradalom... Hetvenkilencedik tavasza, ba lépett, s e sok tavaszból kettő az egész népnek megújhodást hozott. Tovatűnt hetvennyolc évében alaposan megtapasztalta a történelmet- Nem könyvekből. Hanem a töméntelen könnyből és vérből. Sose a mások kárán, mindig a saját kárán tanult. Két forradalomban, két világháborúban, s köztük az ellenforradalomban. Ösztönös forradalmár volt? Meglehet. Olyan, ami. lyenné milliókat tett a század. Kusnyár János az elmúlt század utolsóelőtti esztendejében született. A békési Kondoroson, s mint a neve is mutatja: szlovák családba. Amit a neve kevésbé mutat: a feketevérűsze- gényparasztok világában nevelkedett. Amikor ráeszmélt e századra, Áchim L. András, a csabai parasztkirály, az utolsó nagy magyarországi parasztvezér mozgalma már elbukott. Áchim harcát az ő nemzedéke teljesítette be. * * * — 17-ben vonultam be katonának. Az olasz frontra. Viktória, Koneglianó, Sanfior, voltam én ott mindenfele. A fene, paraszt voltam én, nem pék, de oda soroztak be, rr»eg kellett azt is tanulnom. Ügyhogy első osztályú péklegény lettem. A puska nálunk a sarokba volt téve. csak tésztagyúrás, meg sütés. Onnan Temesvárra kerültem visz- sza. Volt ott egy kis priuszom ... Szolgálatból készültségbe. készültségből szolgálatba állítottak, beleuntam. Mondta a komám: Préselt szalma, préselt széna? mit csinálhatnak veled? legföljebb kivisznek a frontra, ott se nehezebb, bújj be a szalmakazalba! — „Ötös szám, hol van?!” Nem találtak. Akkorát aludtam, hogy hortyogtam a ponyva alatt. „Szakasz- vezető úr, itt valami nagyon hortyog!”, erről vettek észre. Mert én a kazalban: a fiatalasszonyt, akivel örök hűséget esküdtem, jól magamhoz húztam, ezt nem vehetik el tőlem! (Talán valamely temesvári menyecske? ...) — A fenét, a puska, ah- hó esküdtem! ... A szuronyt a váltóm mellének szegeztem, na Jancsi, mondom, véged van. a főhadnagy a kihallgatáson azt mondta: Majd ha kipihente magát, kétszer hat óra rövidvas! Az olyan, hogy kéz, láb kereszbe bilincsbe. Elég az hozza, nem pihentem en ki magam máig se. nem töltöttem le . .. Mert egyszer - csak kiütött a forradalom. * * * Bicske melletti kis falu a Vértes lankái között, Szár, Rákóczi utca 107, Öreg házikó jókora kerttel, udvarral. A konyhaajtóban lesi a napot ez a töpörödött kis öregember. Tegnap még szőlőt metszett, mert nem szeret boltba szaladni, ha megéhezik egy kis szőlőre. Nem a bor miatt csinálja, mert inkább sörözni szeret. De most inkább: sütteti fájó lábát. S hát: van min merengni. * * * — Fö! ébredek, a barakkban másodmagammal találom magam. A többi szétszaladt Délben sorakozó, .egyben a kompánia, egy fő. hadnagy tartotta a beszédet, hogy’ van a forradalom Szov jet-Oroszországban. Elővette a bicskáját, levágta a csillagokat. — Erre, arra, szétszéledtünk, a városban lövöldöztek. Olyan hírek jártak, hogy Eszéken már ott vannak a szerbek. A főhadnagy előállt: Baj társak, négy évet kibírtunk, ez már nem tart addig! A fegyvert tartsátok meg, ide nem tör be a határon senki!... Persze nem úgy volt az, a katonák megunták a négy évet, a komámmal együtt kimentünk az állomásra, Szögedébe vonatoztunk, vonat tetején, ütközőn, ahol csak ember állni tudhat, csak haza me. hessünk. — Szarvasra érünk, mindjárt lefegyvereznek. Én is beléptem a nemzetőrségbe. A végén jött egy rendelet, hogy Károlyi Mihály kiadta: öt korosztálynak be kell vonulni! Békéscsabára mentünk, de ott ránk se héderítettek. Majd osztán bevagoníroztak. Előbb a Maros, majd a Berettyó. Hajnalban már jó messze lehetett látni, kérdem a komámtól: hova a fenébe hajtják azokat a fehér ökröket? Hát a románok jöttek, a ruha, amit vi. seltek, messziről úgy látszott ... Elég az hozzá, a fehérek megtámadták a páncélvonatot. Csabán mondta a tiszt: Bajtársak, elvtársak! Kikiáltották a Tanácsköztársaságot! Ezután nem nemzeti katonák, hanem vörös katonák Vagyunk! Aki akar. elmehet... De két ember se állt odébb. * * * Bicskére munkásőrök hozták a hírt Jani bácsinak: a nyáron rendbe teszik a házát! Írja össze, mi kell a tatarozáshoz, s jönnek. Kusnyár János az ,elsők között fogott fegyvert a munkáshatalom megvédésére. 1957. télutóján. 1963- ban szerelt le, mert érezte, hogy már nem neki való. Hogy már nem bírja. Megfáradt. Az öreg csak bólint, jó, gyertek fiúk. — Én is megyek, csak hívjatok! • * * — Faluról falúra, Szolnok, aztán tovább. Egyszer - csak mondja a századparancsnok: Fiúk, elfoglalták Szolnokot! Megfagyott bennünk a vél’, miért nem hívtak bennünket, segítettük volna az ottlevőket... Salgótarjánban fújta a kürtös: Káposzta, káposzta, hús is van benne! Ez azt jelentette, hogy: Tűzd föl a bajonétot, úgy rohanj neki! ... Somoskőújfalunál a csehek ágyúval lőttek ... Miskolc... Forróencs: a cseh légionistákkal megütköztünk, szuronyharc, az a gyilkolás! Nem óhajtanám még egyszer. A végén se nem láttam, se nem hallottam, úgy mentem, mint az őrült. A szemünk már merő véi’ volt. Kassán nyomta a nép a kezünkbe a virágot és a rengeteg cigarettát. Kassabélán olyan csúnya ütközet, hogy halottat nem találtunk, csak puskát ... Megtudtuk, valami megegyezés lett, vissza kell adni az egészet. — Zagyvarékas. szombaton parancs, át kell kelni a Tiszán. De a románok már Fenyőnél jártak. Fegyver- neknél három ütközetben vettem részt, ez már nem pékinasság volt. Egy román tiszt mondta, hány ezer em. bér esett ott el. De minket akkor már lefegyvereztek. * * * Kitüntetései közt a legszebb: a Szocialista Hazáért Érdemrend. Telepesként került Szárra. A felszabadulás után Szolnok megye termelési bizottságának elnökhelyettese. Földet oszt. 15 hold föld járt volna neki, de odaadta egy másik nyolcgyerekes parasztembernek. — Toboroztak Szárra, de olyanformán, hogy itt a kerítés is kolbászból van fonva. ' Szervezi a szövetkezetét, 10 és fél holdjával belép a közösbe. 57-től 60-ig községi párttitkár. Már nyugdíjasként. 1929-től párttag. * * * — A csepeli internáló táborban kilenc és fél hónapot töltöttem. 28 ezer vöröskatona .. . Karácsonykor már Horthyék átvették Budapestet. No, szóval nekünk is kivirágzott. — Állandóan toboroztak, álljunk be, mindenki annyit szed magának, amennyit bír, porcelántányérból ehetünk. Azt mondtuk a komámmal: dögöljünk meg, de Horthy- nak nem leszünk katonái! De elgondolkodtunk, mi lesz utánunk? A proletár- diktatúrát buktuk, de ezt folytatni kell, élni kell, nekünk nem szabad meghalni! Jelentkeztünk. Ez épp olyan volt mint amikor a színész játszik: ma olyan, hogy holnap nem lehet megismerni... — Ahogy elengedtek, summásnak mentem Szolnok megyébe. Az anyám már ott volt. tizenhat éves voltam, amikor meghalt az apám. még hat gyerek élt otthon, riyol- cadmagammal maradtam. A második gazdánál már fóllázadtam. körlevelet írt a többinek, hogy komenista vagyok. Még tegnap elfogadtak, beosztottak, ma már megkaptam a számtartótól a fizetést, mehettem tovább. — 24-ben tagja lettem a KIMSZ-nek, majd a pártba kerültem. Egyszer nagy tömeg bukott le, jött egy barátom, adjam oda a rákó- cziúi falusi házamat, három elvtárs menekült oda. Az egyik Tisza József, a felszabadulás után miniszter. Nem buktam le. mert mentve voltam azzal a színjá-’ tékkal. — 44-ben még jól bírtam a szláv nyelvet, a szovjetek tolmácsa lettem. * * * A szovjetek tolmácsa .... Bíztak benne, mert amikor menni kellett, puskát nyomtak a kezébe. Megszolgálta a bizalmat. Csak a lába nem fájna... A Horthy-világban. valamelyik fagyos és nyomorgó tavaszelőn negyvenezer vá_ lyogot vállalt föl a komájával. Reggel bele a jeges pocsolyába. Akkor nem érezte... Mert egyébként jól van Kusnyár Jani bácsi Száron ... Nyolc gyerekéből az egyik gondját viseli. Talán a párja után néz. ahosy a Népszabadságból merőn kitekint. Az a derék szarvasi asszony ... Á „Talpalatnyi föld" helyett az „Új föld" világába* A névadás — az élet bár. melyik területén is történjék — mindig nagy esemény, különösen az egy olyan iskola életében, amely Békés megye közoktatási szervezetében a legfiatalabb hajtások közé tartozik. Különböző okok miatt most értek meg a körülmények arra, hogy — valamennyi megyei gimnáziumunkhoz hasonlóan — a vésztői is nevet kapjon. Névadójuk nem a Sárrét szülötte, hanem a szomszédos bihari tájé, vagy ahogyan Ő nemes lokálpatriotizmussal emlegette: Bihar, országé. Szabó Pál azonban nemcsak Biharországé, hiszen gazdag életútján bármerre is járt hazánkban, ö mindig, mindenütt otthon volt, akárcsak nemzedékének legkiválóbbjai. Olyan nagyszerű írónemzedéknek volt kiemelkedő, programot adó egyénisége, akik vele egvütt már jóval a felszabadulás előtt készültek egy új, valóban emberi világ hajnalhasadására; világító lámpásai voltak népüknek, nemzetüknek történelmünk legsötétebb korszakában. „Szabadcsapatba” tömörülve harcoltak áz irodalom és a politika fegyverével, hiszen az Ö számára is — mint megannyi kortárs számára! — az irodalom elválaszthatatlan volt a politikától; mindkettőt élményviláguk : a nemzeti nyomorban szenvedők sorsa, mind gyötrőbb jaj- és vészkiáltásai határozták meg. Az ország demokratikus átalakítására felkészült nemzedékként fogtak hozzá már a felszabadulás időszakában a népet és nemzetet felemelő társadalmi célok megvalósításához, s mindig ott voltak, ahol lenniük kellett, s tették, amit tenniük kellett a haza szolgálatában. Mert ők elsősorban szolgálatnak tekintették a népet és nemzetet felemelő feladatukat. Tíz- és tízezreket mozgósítottak műveikkel, száz- és százezreket politikai kiállásukkal hazánk demokratikus átalakulásának olyan időszakában, amikor naponként meg kellett harcolni a demokratikus erőknek a maguk — és egyetlen! — igazáért. Ezekben a csatákban e nemzedéken belül is voltak véleménykülönbségek a jelen megítéléséről és a szegénységet jobb világba emelő jövőről, azonban a külön-külön nézetek ellenére is alapvetően a szocializmus harcosai voltak. Az emlékkiállítás megnyitásakor nem lehet célom, hogy Szabó Pál gazdag irodalmi munkásságát, sokszínű közéleti szereplését ismertessem. Ott vannak ezek műveiben, tetteiben, a róla szoló írásokban, emlékekben. Éppen a nevét választó iskola nevelőinek és tanulóinak lesz állandó feladata. hogy rendszeresen ápolják az író szellemi hagyatékát. Az emlékező ezekben az ünnepélyes pillanatokban csak a névadó emberi nagyságára szeretné felhívni a figye lmet. Szabó Pál otthona — bárhol is lakott — mindig nyitott ajtóval várta az oda jó szívvel érkezőket. S hányán voltak! Felkeresték öt a szűkebb szülőföld — Biharország — földijei éppúgy, mint a távolabbi vidékek sorstársai vagy írótársai, az utóbbiak közül is elsősorban a fiatalok. Mindannyian tőle vártak biztatást, lélekerősítő hinniakarást, helytállásra sarkalló bölcs tanácsokat, olykor közvetlen erkölcsi, nem ritkán anyagi segítséget is. Szabó Pál azonban nemcsak hites szavú lélek-, ápoló volt, hanem tisizta szívű és nyílt szándékú kritikusa is osztályának, szűkebb értelemben véve a bihari, a sárréti röggel küszködő embereknek. Soha nem hallgatta el, járva Biharugra vagy más faluk utcáin, határrészein, hogy a magyar parasztság fel- emelkedésének egyetlen lehetséges útja a kollektív gazdálkodás, a szocialista nagyüzem. Nem volt könnyű vállalni ezt akkor, amikor ezen a vidéken is — a leghamarabb eszmélők kivételével — még sem a lélek, sem a test nem kívánta azt az újat, amely napjainkban már természetes. Ezekben a vajúdó években a „Talpalatnyi föld” helyett az „Üj föld” világába érzett és gondolkodott, mert bizonyos volt abban, hogy a néphatalom — még ha a szülő anya fájdalmával is — olyan életet teremt parasztságunknak, nemcsak itt, hanem szerte az országban, amelyért érdemes kiállni olykor az egykori kenyeres cimborákkal szemben is: nem ellenük, hanem értük. Nemcsak Szabó Pál tett így, hanem nemzedékének legjobbjai is. Sajnos a halál ostromgyűrűje — ahogy Darvas József említette Szabó Pál temetésén — egyre inkább szorosabbra fogja e nagyszerű nemzedéket. Lassan öröklétre, szenderül- nek mindazok, akik évtizedeken át „népben és nemzetben” akartak, tudtak es mertek gondolkodni. A természet törvényének beteljesedése következtében Szabó Pál is követte harcostársait: Erdei Ferencet, Veres Pétert és másokat, de nincs már az élők sorában az Öt búcsúztató Darvas József sem. Nevüket termelőszövetkezetek. művelődési házak, könyvtárak, kollégiumok őrzik, szobra is van már egyikének-másikának. Szabó Pál testét is befogadta az életet és élményvilágot adó bihari rög, emléke azonban továbbra is él a szülőfalu népének szívé- ben-lelkében, s vele együtt az országéban is. Ezt az emléket kívánja őrizni a mai naptól a Sárrét gimnáziuma, a vésztői is, amelynek tanulói — talán az időtávolság miatt — nehezen tudják érzékelni azt a felemelő küzdelmet, amelyet a névadó írótársaival, sorstársaival olyan következetesen végigharcolt, egykor a szellem sötétségében, majd napvilágának egyre tisztuló fényében egyaránt. A névadás kötelez. Kívánom hogy az iskola — immár a vésztői Szabó Pál Gimnázium — következetesen ápolja névadója írói és minden más szellemi-emberi hagyatékát, mert a névadás után ez már nemcsak elkötelező feladatuk, hanem egyszer s mindenkorra kötelességük is. Tóth Lajos * Elhangzott Vésztőn, a Szabó Pál nevét felvevő gimnázium névadó ünnepségén 1977. március 26-án, az iskola Szabó rál-cmlékkiállitásán. Az öreg Kunné Ady Endre Tíz gyermeket hozott világra« Küzdésre,' búra, de vitézül, Szalmás tetejű kunyhójában Az öreg Kunné halni készül. Benn az' ember göthöl a padkán, Tüdejének, mint a rossz sípnak, Meg-megcsúszik lélekzö hanníp Künn vad, téli szelek sivítana! Két elviselt nyomorék ember Nézi egymást kínnal, haraggal S meglegyinti a szalmás kunyhót Szárnyával az ös végzet-angyal. Sohse örültek, s itt maradtak, Gyermek-haduk fut elszéledve, Szerte e szomorú világban S im, kiszáradt életük nedve. 4 Kunyhó, olaj-mécs, munka, éhség, Gyermek, rongy, szégyen és a többi S végül a legnagyobb narancs jött: Tessék a tüdőt kiköhögni. Az öreg Kun a múltra gondol, Eszébe jut a lakodalma, ölni szeretne, A mécs pislog S a vén asszony ránevet halva.
