Békés Megyei Népújság, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-01 / 1. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Kinek táncolunk és hogyan? Á magyar táncművészet eredményeiről és problémáiról A nagyközönségnek a tetszésen vagy nem tetszésen túl ritkán válik gondjává a művészi munka bármelyik előfeltétele vagy összefüggése. Néha mégsem árt a hátteret is számba venni — mint nemrég tette a Magyar Táncművészek Szövetségének közgyűlése —, hiszen melyik művészet mondhat le feladatai és feltételei tisztázásáról, ha tovább akarja építeni jövőjét? Színpadi táncművészetünk mindkét nagy ága, a balett és a néptánc is a felszabadulás után fejlődött ki igazán, s vált elismert hazai, sőt nemzetközi tényezővé. Néhány eredményünk közismert. Operabalettünk megbecsült helyet élvez az európai társulatok között, hivatásos folklóregyütteseink a Távol-Kelettől Észak- és Dél-Amerikáig vitték el kultúránk üzenetét, s alig akad olyan megyénk, amelyiknek egy vagy több amatőr együttese ne szerepelt volna dicsőséggel valamelyik nemzetközi fesztiválon. Akadnak azonban kevésbé ismert eredmények is, róluk ugyancsak érdekes szót ejteni. Megélénkült az alkotómunka, s társulataink stílusukban is sokat gazdagodtak. Ez a gyarapodás részben összefügg az alkotóműhelyek folyamatos funkcióváltozásával is. Az Ope- raház balettje például — megtartva a klasszikus balettben elért eredményeit — újabban sokat törlesztett a kortárs művészettel kaposo- latos adósságából, s műsorpolitikájában jelentős teret biztosított az új kifejezési törekvéseknek. Másik társulatunk, a Pécsi Balett ugyancsak differenciálódik arculatában. A stílusgazdagodás, a kifejezési választék kiterjedése valójábarí már koreográfiái világunk eszmei-gondolati gazdagodásának következménye. Lehetetlen észre nem venni, hogy mondjuk másfél évtized óta, milyen nagy változás zajlott le a magyar táncszínpadon. Korábban szinte egész táncművészetünk megelégedett a derűs (és problémamentes) szórakoztatás feladatával, s alig dicsekedhetett önálló Vonatablakból Sass Ervin itt a legnagyobb most ez az ország ezen a hallgató kukoricaföldön a sárgára fonnyadt levelek között a csupaszodó fák karjaiban itt a legnagyobb most ez az ország a föld szagával fagyott kökénybokrok alatt töredezett napraforgó szárak jeleinél a kimért idő és a valóság határoszlopainál itt a legnagyobb most ez az ország a novemberbe ágyazott májusi lánggal suta akácfák szikár egyedülvalóságában az ember kezében aki egyszer idáig érkezik költői programmal, sajátos módon kifejezett saját gondolatkörrel. Kell-e mondani, hogy ez az állapot és magatartás mennyire kényelmesnek és igénytelennek bizonyult, egyszersmind méltatlannak az al- kotómű vészeihez ? Koreográfusaink fogékonysága és felkészültsége szerencsére már sokat változott. Alkotóinkat napjainkban egyaránt foglalkoztatják etikai problémák, sorskérdések, az egyén és társadalom ütközései, s e ko- reográfusi magatartás legtöbbször nem üres meditációkban, hanem meggyőző hatású művekben realizálódik. Való igaz, a táncművé- szet csak a társadalmi érdekű kérdések felvetésével és sajátos, mozdulatnyelven történő megoldásával csatlakozhat méltó partnerként a többi művészethez, s az ágazat egyetemes áramlataihoz. Milyen gondolatok kifejtésére képes egyáltalán a tánc?, hogyan érvényesülhet a korszerűség néptáncban és balettben?, milyen helyet tölt be művészetünk a nemzetközi mezőnyben? — ilyen és hasonló kérdésekre kell majd a választ megkeresnünk. Lássunk azonban most egy keveset a megoldásra váró problémákból is. Többen utaltak rá a közgyűlésen, s nem alaptalanul, hogy a táncoktatásban, ifjúságunk táncos nevelésében még sok akadályt kell le- kűzdenünk. Tulajdonképpen a művészképzés táján is akadnak fonákságok. Az Állami Balett Intézet például maholnap főiskolai képzettségi fokon bocsátja ki ifjú előadóművészeit, akiket tízéves koruktól oktat. Hogy addig hol tanulnak mozgás- kultúrát a gyermekek, az bizony majdnem áttekinthetetlen, de nem a választék gazdagsága, hanem épp az alsófokú képzés szórványos, foghíjas helyzete miatt. Holott a szülők és gyermekek körében országszerte megerősödött az igény a rendszeres tánctanulás, táncos testképzés iránt. Kinek táncolunk é| hogyan? — ezt a kérdést szintén sokan feszegetik, sürgetve, hogy újból át kellene gondolni a táncművészet és közönsége kapcsolatát. Csakugyan, napjainkban a táncművészet majdnem teljességében a „szórakoztatás” címkéje mögé van beskatulyázva, a szórakoztatási igény torz, leszűkítő értelmezésének kárvallottjaként. Alig kell mondani pedig hogy a tánc nem kíván lemondani a tartalmas szórakoztatásról, vagy a derűs- szellemes komédiázás lehetőségéről. Csak éppen a skatulyát tartja igazságtalannak, szűknek. A rossz beidegződések. igénytelen „elvárások” periférikus és kiszolgáló helyzetben maraszt- ják a táncot, holott eredményei alapján már régen többre érdemesült. Nem titok például, hogy az operaházi Béjart-est a közönség új, korábban tartózkodó rétegeit mozgósította. Ez a tény nemcsak az igényes táncművek jogosultságát erősíti. Arra is felhívja a figyelmet, hogy a puszta szórakozásnál többre vágyó, szellemi értékeket kereső nézőnek nagyobb figyelmet kellene szentelnünk. Különösen szoros a néptánc kapcsolata közönségével. Azazhogy: látszólag minden rendben van, hivatásosok és amatőrök szép számmal tartják előadásaikat, s van is hozzá nézőjük. Közben azonban épp az új és kiemelkedő koreográfiái termésnek nehéz színpadot, biztosítani. A néptánc sokakban (nem egyszer hivatalos személyiségek szemléletében is) az igénytelen, „magyarnótás” szórakozással azonosult. Nem könnyű a kényelmes, „fogyasztói” ízlésnek ezt a körét áttörni. Nem is véletlenül vetik fel egyre többen, hogy csak valamilyen új táncfórum, bemutató színpad kialakítása hozhatna igazán új fordulatot. Maáez László Magamraolvasó Versa Zoltán Lángosodj, pirosodj csak vérem — üszőkbe sose fordulj! Táltos-fogam láncot harapva csikordulj, sose csorbulj! Bika-nyakam — jármokat zúzó — ne kössön jószagú jászol! Ölemnek szárnya csillagokra verődjön gyalázatából! Hajam suhogja erdők táncát, szerelem! rejtőzz benne! Szemem bevérzett ablakába sose költözzön este! Testem erdőtűzzel világolj hazátlan szeretődnek! Homlokom, mécse holdasulj, ha éjszakáink ledőlnek Bartóki József Sozopol Közönségnevelő tanulmánykötetek Távol áll alulírottól a gondolat, hogy az alább hivatkozott tanulmánykötetekről bárminő helymegjelölő utalást is tegyen, mindössze arra érzi magát feljogosultnak, hogy felhívja olvasói figyelmét három olyan tanulmány, cikk-, glossza-, esszég yűjteményre, amelyek a nagyközönség számára érthető fogalmazásukkal, eszmei tisztázottságukkal, világnézeti realizmusukkal képesek tájékoztatni eszmék és alkotók, müvek és irányzatok között. BALOGH EDGAR életművéből adott a Kriterion félezer oldalas válogatást a Mesterek és kortársak című, Kántor Lajos válogatta gyűjteményben. Balogh Edgárt a Köröstáj olvasóinak nem szükséges újból bemutatnunk. E kötetből természetesen nem rajzolódhat ki a gazdag írói életmű valósághű pályája. A csehszlovákiai elindulást serkentő nagyok, a „mesterek” (Ady, Móricz, Szabó Dezső) mellett e válogatásban a súlypont inkább Gaál Gábor és Fábry Zoltán, Nagy István, Kacsó Sándor és Tamási Áron bemutatására esik. Lényeges dolgokat tudat Balogh Edgár ábrázoló művészete olyan mai romániai mesterekről, minő Mikó Imre vagy a nyelvész, Szabó T. Attila, kinek Erdélyi magyar szó* történeti tára első kötetével európai hírt szerzett. Az írások nagyrészt az ötvenes—hatvanas—hetvenes évtizedben keletkeztek, s azt a Balogh Edgárt prezentálják, aki több évtizedes küzdelem után (saját szavait idézve) „népi-nemzeti szélességben és internacionalista hosszúságban mérte be az osztályharcot és a szocializmus távlatait” — amint feledhetetlen kommunista küzdőtársáról, Józsa Béláról írta. A magyar „mesterek” és a romániai „kortársak” arcképeit szépírói ábrázolóerővel, hatalmas ismeretanyag birtokában, meggyőző szenvedélyű igazmondással alkotta meg. KIRÁLY ISTVÁN akadémikusunk jórészt folyóiratokban szétszórt tanulmányait, írásait adta ki a Szépirodalmi Irodalom és társadalom című, hetedfél- száz oldalas szép gyűjteményében. Az egyetemi tanár irodalomtörténész gyűjteményében méltán és természetszerűleg kapja a legtöbb teret a Petőfitől József Attiláig terjedő irodalmi fejlődéstörténet. A mai művek között a realizmus erejét példázó alkotások, írók bírják szóra Király Istvánt, köztük is legemlékezetesebben és több évtizeden át ható erővel Németh László. Nagyon érdekesek és egyéb dolgozataival egyenértékűek interjúi, közülük is különös figyelmet érdemel a mai magyar filmekről folytatott 1975-ös, igen elmélyülten elemző beszélgetése. Tudományos értekezéseket bíráló opponensi véleményei fontos kérdésekről tájékoztatnak. VARGA ZOLTÁN jugoszláviai magyar regényíró éveken át rendszeresen rovatot vezetett az újvidéki HfD-ban, s e Periszkóp címmel kiadott gyűjtemény most ezeket a kritikai-elemző írásokat rendszerezte, foglalta össze. A rovat fennállásának ideje körülhatárolja a bemutatott írókat, műveket. Varga Zoltán nagyjából az 1968—1973 közötti jugoszláviai, romániai és hazai, figyelmét felkeltő epikus, drámai műveket elemezte. Az akkor Kikindán, helyhez kötötten élő, olvasónaplót vezető író ritka bemutató-félelevenítő erővel bontja szét, tárja az olvasó elé egv-egy író művét, annak értékét és korszerűségét. Különösen érdekelheti a hazai olvasót mindaz, amit Lengyel Józsefről, Bertha Bulcsúról, Mészöly Miklósról vagy a romániai Sütő Andrásról elmond. A kortárs jugoszláviai magyar epika képviselői közül főként a Gion Nándorról, Gob- by Fehér Gyuláról, vagy Tolnai Ottóról írtak segítenek az érdeklődésünkre mindenkéopen érdemes jugoszláviai magyar írók megismerésében. Hazai drámabírálóinktól lényegesen elütő értékeléseket olvashatunk a drámaíróként induló Páskándi Géza, a nálunk nemigen ismert Deák Ferenc vagy a budapesti, eleddig csak két saját kiadású drámakötettel jelentkezett P. Horváth László színpadi műveiről. Varga Zoltán gvűi- teménye nem fejlődésmenetet mutat be, breugheli pontosságú és elevenségű helyzetképet ad a magyar irodalom három szocialista országbeli ötéves időszakáról. Varga Imre
