Békés Megyei Népújság, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-30 / 25. szám

Serédi János novellája:

A FEKETE SZEMŰ ASSZON V

Elhagyott a feleségem. Nyolc évvel ezelőtt történt. Azon a bizonyos napon, amikor hazajöttem a munkából, üres volt a lakás, s az asztalomon egy levél várt. Feltéptem a borítékot. Csupán ez állt benne: Elmentem Lacival. Sok szerencsét! Aláírás, Mari. Magának, vagy nekem kívánt szerencsét, máig sem tudom.

Az első pillanatban valósággal fejbe vert a dolog, mert váratlanul ért. Addig még feltételezni sem mertem volna, hogy a feleségemnek viszonya van valakivel. A munkámnak éltem. A főnököm nagy elismeréssel beszélt rólam, és ez kielégített. Szakmai kérdésekben valóságos tekintélynek számítottam a hivatalban. Persze, ennek igen magas ára volt. Sokat éjszakáztam, hogy elsőbbséget biztosítsak magamnak. Házasságunk alatt egyszer voltunk üdülni. Emlékszem, akkor is egy szakmai kérdés foglalkoztatott. Az ismerkedési esten a feleségem valósággal könyörgött, hogy menjünk le mi is a klubba. Ridegen elutasítottam. Hát elment egyedül, én pedig ■eggelig olvastam. Ha őszinte vagyok, el kell ismernem, miattam jutott kátyúba a házasság. Csakhát ilyesmit ritkán ismer el az ember. Mikor elolvastam a levelet, rettenetes harag támadt bennem. A gyűlölet szinte lobot vetett, melyet feleségem, s az ismeretlen csábító iránt éreztem. Fel akartam hívni a rendőrséget, hogy azonnal kerítsék őket elő, s megbilincselve hozzák ide a lakásomra mindkettőjüket. Válogatott kínzási módokat agyaltam ki, melyekkel iszonyatos fájdalmat akartam okozni a két ellenségemnek. Mert ettől a pillanattól kezdve feleségemet és csábítóját ellenségemnek tekintettem. Emlékszem, még azon az éjszakán különböző szervekhez leveleket írtam a feleségemről. Igen mocskos levelek voltak. A sértett férfiúi hiúság üvöltött belőlük. Mint mondottam, nyolc évvel .ezelőtt történt mindez. Azóta egyedül élek. A feleségemet teljesen elfelejtettem. Már az arcára sem emlékszem. Házasságunk néhány éve ködbe vesző álomnak tűnik. Mintha igaz se lett volna. Jól megvagyok egyedül, de néhanapján összeszorul a szívem. Különösen, ha az öregségemre gondolok. Ilyenkor rémítő- en hat a magány. Nincs senkim, se feleségem, se gyermekeim, egyedül, mint egy pók a maga fonta fonalán lógok a világban. Igaz, megnősülhettem volna már. Csakhát! Ennek a kisvárosnak sajátos világa, ahol szigorú tisztesség irányítja az emberek sorsát, betegesen gátlásossá tett a nőkkel szemben. Már-már azzal vigasztaltam magamat, hogy úgy igazán nem is tudna megejteni a szerelem varázsa. Ebben a tudatban eitern, amíg a szemközti, több emeletes házba be nem költöztek a lakók.

Nyár volt. Tombolt a kánikula. Mikor hazajöttem a

munkából, megálltam laká- som ablakánál. Cigarettára gyújtottam, néztem az utca forgatagát. Aztán tekintetem ráesett a túloldali épü- lettöb egyik ablakára. Éppen akkor húzták le a függönyt. Az órámat is megnéztem. Pontosan öt óra volt. Egy nő állt meg az ablakban. Kivágott, kék színű ruhája alatt érezni lehetett feszülő keblét. Hosszú, fekete haja ráhullott rnesz- telen vállára. Engem nézett. Egyenesen a szemem közé nézett. Aztán elhúzták a függönyt. Nem tudom ki húzta el, ő vagy valaki más. Ügv tűnt, mintha ő tette volna. A nagv fali órám felet ütött. Fél hatot.

Ettől kezdve nan,mint nap ugyanabban az időpontban mindez megismétlődött. Fekete szeme mintha belső tűztél égett volna. Igen. a szeme ejtett meg, valósággal megigézett. Éreztem, hogy ellenállhatatlanul a hatalmába kerülök. Egész vasárnapomat a szobámban töltöttem. Le sem vettem a tekintetemet a szemközti lakás ablakáról. De csak délután 5 órakor húzták el a függönyt. És akkor ismét meeielent. Ugvanúgy állt az ablakban, mint az előző nap. A szemsugara tele volt melegséggel. Ettől bátorságra kaptam és integetni kezdtem. Nem intett vissza, csak mosolygott. Még a fogsora is kivillant, öi©- möm határtalan volt. noha rövid ideig tartott. Fél 6-kor* ismét elhúzták a függönvt. Azt hittem elvesztem a józan eszemet. Éjszakánként a vendéglőket jártam, még a színészklubba is elmentem, hátha rátalálok valahol. Mert biztos voltam benne, hogy ő is szívesen találkozna velem. Ezt olvastam ki a szeméből. Arra viszont nem volt merszem, hogy elmenjek a lakására. Bátortalan ember voltam, csak az irodámban éreztem magamat nyeregben. Az egyik délutánon azonban összehozott a véletlen Kovács Jóskával, akivel együtt voltam katona. Igaz barátság fűzött hozzá, noha évek óta nem találkoztunk.

— Hát te? Megnősültél? — csapott a vállamra.

— Nem. de annál sokkal nagyobb bajban vagyok.

Addig könyörögtem neki, míg fel nem jött a lakásomra. Az utcai ablakhoz állítottam.

— Nézd meg jól a szemközti házat.

— Mit nézzek rajta?

— Itt átellenben az első emeleti lakás ablakáról mindjárt elhúzzák a függönyt.

Ügy is történt. Mihelyt a falióra elütötte az ötöt, elhúzták a függönyt. És a fekete szemű nő megjelent az ablakban. Arcába sütött a nap. A tekintete igézőbb volt, mint bármikor.

— Gyönyörű — mondta Jóska.

— Hát ez az én bajom.

— Találkoztatok már?

— Soha sem láttam máshol, pedig állandóan szemmel tartom a házat.

— Taláh->. ki sem mozdul a lakásból?

— Délután 5 órától fel 6- ig el van húzva a függöny. Ilyenkor megjelenik az ablakban. Máskor soha. Még a függönyt sem húzzák el.

— Hát ez különös.

— Pedig én ezért az asz- szonyért mindenre képes lennék — vallottam be őszintén a barátomnak.

•V ' : •% í

Zádor István Horgászok

a Zagyva-híd alatt

— Hát akkor ugrassuk ki

• nyulat a bokorból. Kitalálunk valami hülyeséget és becsengetünk a lakásba. Azt mondjuk, hogy Balogé- kat keressük és kész.

Szabadkoztam, hogy így, meg úgy. Jóska azonban leintett. Néhány perc múlva már a szemközti lakótömb folyosóján voltunk. Minden lakás ajtaján névtábla állt, csak egy ajtón nem volt. Éppen azon, ahova be akartunk csengetni. Emiatt még Jóska is elbizonytalankodott, de aztán megnyomta a csengőt. Ám hiába csöngetett, válasz nem jött. Csak a szomszédban nyílt ki az ajtó. Egy fiatal asszony nézett ki.

— Tessék mondani, ki lakik itt? — kérdeztem tőle.

— Nem tudom — válaszolta. — Három hónappal ezelőtt adták át ezt a lakótömböt. A szomszédok még nem ismerik egymást.

— Pedig laknia kell itt valakinek — jegyezte meg Jóska.

— Ebből a lakásból még zajt sem lehet hallani. Én legalább eddig nem hallottam semmit — mondta a fiatal asszony.

Visszamentünk a lakásomra. Egyenesen az utcai szobába rohantunk. Még tíz percnyi idő volt fél tí-ig. Legnagyobb megdöbbenésünkre a szemközti lakás ablakában még mindig ott állt a fekete szemű nő.

— Itt valami bűzlik. Ezt az asszonyt rabságban tartják — kiáltott fel Jóska.

— Értesítsük a rendőrséget — javasoltam.

— Először meggyőződünk, mi a helyzet — válaszolta. Hóna alá kapta a táskáját, amely tele volt különböző szerszámokkal. Az egyik vállalatnál géplakatosként dolgozott.

Az újabb meglepetésre azonban nem számítottunk, Csak aktán, .hogy Jóska elővette a szerszámokat, hogy kifeszítsé a zárat, '1 akkor vettük észre, az ajtó ki van nyitva. Csak meg kellett pöccinteni. Egymásra néztünk, de nem szóltunk semmit. Beléptünk az előszobába. Ugyan mi történhetett azalatt a néhány perc alatt, amíg a lakásomról ideértünk? Szívem a torkomban dobogott. Sehol senki. A szobában is csend volt. Önkéntelenül az órámra néztem. Pontosan fél hatot mutatott. Én mentem elöl. A szoba közepén valósággal földbe gyökerezett a lábam. Egy öregasszony éppen az utcai ablak függönyét kezdte behúzni. Kicsike volt, töpörödött. A nap sugarai egy em- bemagyságú festményre hullottak. A képj-ől egy fekete szemű asszony nézett ránk. Tekintetéből valami megnevezhetetlen szépség áradt. Olyan, amit soha se lehet elfelejteni.

A néni megfordult.

— No végre! — rikácsolt a nagyothallók módján. — Már azt hittem elmentek. Hallottam a csengetést, de mire az ajtóhoz csoszogtam fájós lábaimmal, maguk elillantak. Most azonban addig nem mennek el, amíg ki nem javítják a vízcsapot. Hetek óta nap, mint nap telefonálok az ingatlankezelő vállalatnak, hogy küldjenek ki egy szakembert.

Csak ezután vette észre, hogy mit nézünk. Valami szívszorító megilletődés suhant át ráncos arcán.

— Ugye, gyönyörű ez a festmény? Ilyen voltam 23 éves koromban.

Aztán olyan mozdulattal, mint aki nem tűr ellentmondást, odacsoszogott Jóskához és belekarolt, hogy megmutassa a csöpögő vízcsapot.

Várkonyi János rajz»

Hunyhat a máglya

Ady Endre

Hunyhat a máglya:

Ezek a szomorú, vén szemek Nem néznek soha másra.

Léda elűzhetsz:

E vén, hű kutya-s2cmektöl Sohasem menekülhetsz.

Szerelmi máglya:

Fölgyújtja tán újra a véred Hiába, mindhiába.

Jönnek a rémek:- Ezek a szomorú, vén szemek El nem engednek. Néznék.

A közelgő

Szolnoki András

Ez az nj-ca nyelt el, torkolatában tűntél s utána még sokszor állított élesre a kívánság az emlékezés filmjén.

De vissza sosem jöttél, nyomaidba a lábad vissza nem talált, míg végül kihűltél bennem és nem vártalak többé.

Aztán egy éjszaka rohannom kellett arra, nem sejtettem: miért?, semmi sem mutatta hogy érkezni fogsz, sem azt, hogy üzentél. Bennem dübörgőn csak, kívül csend volt égmoraj sem, kevés hullámtajték a sziklán. Az utcatorkolatból

egy árnyék vált el s futott szembe velem.

S bar nem vártalak, tudtam, a közelgő

te vtn/y.