Békés Megyei Népújság, 1977. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-30 / 25. szám
FlladelK Mihály: KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Anyanyelve a táj FORGÁCSOK koporsónál I. ne legyek néked idegen ha fekszem hideg köveken sorsom volt másról vallani amit nem lehet hallani csak ha már ráhagyatkozunk Kháron csónakja-csöndjinek ne kérdezd soha meg minek koporsónál II. HETVENÖT ÉVES A SZOLNOKI MŰVÉSZTELEP halld! kiabál a CSÖND! az enyészet zümmög csak a fészer létben... „... En fefll Szolnoknak sülieres térségéit áldom, hol remegő szemeimbe az első napragyogás ötlött. Itt hempelyeg enyves iszapján a Tiszavíz; itt omlik ölébe Zagyvánknak. Egybevegyül vizein a szőke folyónak a szép híd: a Szandai dombig két sor fűzfa között izmos töltések: útónok ' szőlők a Varsányi határig. Legmagasabb parttyán a víznek látszik az egyház, a sótár s a hajdani földvár A szülőföld — nagyjából e sorok kelte óta képző- művészeti bölcsőhely — leírása. Verseghy Ferenctől származik. Annak pedig háromnegyed évszázada, hogy a költői képbe foglaltakat a hajdani földvár helyén élő vagy oda rendszeresen visszatérő telepes művészek mintázzák-örökí- tik tovább, folytonosan- megteremtve így Szolnok és vidéke orbis pictusát. Ettől kezdve hagyomány is talán, hogy az egybevegyült vizek városát sokkal többen festették, mint írták meg. Olyanféle Szolnoknak a művésztelep, mint Párizsnak az Eiffel-torony. Kinyúlik belőle és szinte arról magáról is megismerik — jegyezte meg egyik művészettörténészünk. Jelképe is tehát a városnak második legrégibb művészeti telepünk. Ezt a só- és hadiutak kereszteződésében fekvő forgalmi gócpontot egy osztrák hadifestő, August von Pettenkofen fedezte fel a festészetnek a múlt század közepén. A magyar könyvművészet úttörője, a világhírű gyomai nyomdász, Kner Izidor írja visszaemlékezéseiben: „Pettenkofen Ágost, Szolnokon megtelepedett bécsi festőművész időnként ősz- szeszed te művészeti folyóiratait, műtörténeti könyveit, amelyek már nagyszerű illusztrációik miatt is igen érdekeltek... Liferálni is magamnak kellett a kész munkát és az első alkalommal a művész húsz krajcár borravalóval kínált meg, amit nem fogadtam el, hanem kipirult arccal kértem, hogy engedje inkább a képeit megnézni — mivel Pettenkofen akkor is egy piactéri jeleneten dolgozott az állvány előtt. Erre, mint a munkában levőre voltam a legkíváncsibb. A képen egy, a sokadalmon kívül álló paraszt agyarra fogott pipával várta a vásár végét, hogy visszafuvarozhasson. Szekere első saroglyájából két girhes ló rágcsálta nagy kelletlenül a szalmát. A mester szívességét megköszönve inaltam kifelé, mire rámszólt: Nem úgy, öcskös! Csak nem gondolod, hogy ilyen olcsón mutogatom a képeimet? S markomba nyomta a húsz- krajcárost”. Ez a leírás érzékelteti annak hangulatát, Jkogyan is dolgozott az osztrák mester, aki egy emberöltőn át — 1851—81 között — járt Szolnokra. Pettenkofent a bécsi biedermeier édeskés festői világából a forgalmas kis mezőváros élénk piaci, vásári élete, cigányaival és vaskos plebejus figuráival, a körülötte elterülő Alfölddel, vagyis a szolnoki látvány ragadta ki és avatta plein air festővé. Itt az ég és föld párbeszédének lenyűgöző erejét, a fényt a maga kíméletlen, ugyanakkor mindent átlényegitő ragyogásában s nem utolsósorban a kis emberi életet igazi élményként lehetett átélni. Ami tehát a magyaroknak Barbizon, az nekünk Szolnok volt — hangoztatják az osztrák műtörténészek. A Szolnokon készült képeivel Eu- rópa-szerte ismertté váló Pettenkofen nyomán tekintélyes osztrák festők, majd a Munkácsy-tanítványok egész sora kereste fel a várost évről évre. Elég itt arra utalni, hogy Deák Ebner Lajos és Bihari Sándor művészete is Szolnokon teljesedett ki. Ilyen előzmények után került sor aztán a század elején az Alföld első művésztelepének megszervezésére. 1899-ben Bihari Sándor, Boruth Andor, Fényes Adolf, Hegedűs László, Katona Nándor, Kemstok Károly, Mednyánszky László, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc, Pongrátz Károly, Szlányi Lajos és Vaszary János festőművészek írásban folyamodtak a kultuszminiszterhez, hogy „Szolnokon, a magyarság egyik jellegzetes központjában való letelepedésüket segítse”. Az időközben megalakult Szolnoki Művészeti Egyesület alapszabályában a nemzeti kultúra szolgálatát, a természetben való festést, a főiskolai hallgatók továbbképzését és a közönség nevelése érdekében képzőművészeti múzeum létesítését határozta el. A műtermes telep megalapítását engedélyező okiratban — a millenniumi idők megpezsdült közszelleme egyik jellegzetes dokumentumaként — ezeket olvashatjuk: „. , e művésztelepülés és a vele járó társadalmi érintkezések és időszaki kiállítások révén kiszámíthatatlan befolyással lehet Szolnok város és az egész vármegye kulturális és ipari fejlődésére, eltekintve azoktól az eredményektől, amelyek ebből általánosságban a hazai művészetnek fognak javára válni”. Hat évvel a kis erdélyi városka, Nagybánya művésztelepének megalakulása után, 1902-ben nyílt meg jelentős állami támogatással a szolnoki telep, ahol a Művészeti Egyesület törzs- és vendégtagjai számára két kiállítóhelyiség és tíz műteremlakás biztosította a békés alkotómunka feltételeit. És lám, az eredmény is hamar megmutatkozott, a telep művészei már a következő évben megrendezték első tárlatukat Erről az 'Űj Időkben így írt Lyka Károly: „Valaki egy ünnepi tószt- ban a megnyitás napján arra figyelmeztette a hallgatóit, hogy íme, ezek az ideszakadt festők egymásután beleházasodtak a szolnoki famíliákba. Mi azt hisszük, hogy lassanként a művészetük is beleházasodik az alföldi levegőbe. Ez a telep igazi programja, de persze nem valósítható meg máról holnapra. Még a nagy Pettenkofen- nek is szüksége volt a festészet ama lényeges elemére, amelyet időnek nevezünk. Az ember szeme, agya, gusztusa nem formálódik át olyan gyorsan, mint hinnők. Ha pedig nem szolnoki szemmel és aggyal pingálja valaki Szolnokot, úgy csak néprajzi jegyzőkönyvet tud produkálni". E tájba házasodott. Veres Péter kifejezésével élve, sültrealista, s korántsem csak „helyiértékű” festészetről negyedszázaddal később a jeles művészettörténész már ezeket állapíthatta meg: „Amióta a művésztelep fennáll, a típusos szolnoki kép mesz- sze túlterjed a piac festői intimitásain, apró epizódalakjain, cigányain, csirkés kofáin, s megnyitja nekünk a Nagy-Alföld széles látóhatárát. A sokáig ok nélkül elhanyagolt Nagy- Alföld a maga geológiai monumentalitásában, mint új festői érték vonul be Szolnokról művészetünk kincsesházába.” Ezen a jubileumi kiállításon már részt vett a mai szolnoki művésztelep legidősebb mestere, Chiovini Ferenc, aki fél százada él a telepen. Munkássága, varázslatos egyénisége összeköti a jelent múltjával. Példakép ő páratlan munkakedvével, a táj és népe iránti hűségével és elkötelezettségével, azzal, hogy „még mindig friss szemmel nézem és élvezem ennek a vidéknek a vizuális igazságait”. Kívüle még öt festő — Bárány ó Sándor, Berényi Ferenc, Bokros László, Fazekas Magdolna és Meggyes László, valamint három szobrász — Nagy István, Simon Ferenc és Szabó László dolgozik jelenleg a telepen. Összegzésre, számvetésre készülnek külön-külön, de együtt is. A táj már nem ugyanaz, amit Pettenkofen, Fényes Adolf, Aba Novák Vilmos és a többiek olyany- nyira megszerettek és oly nagyszerűen megfestettek. Más a levegő varázsa, az Alföld látszólagos üressége, a szolnoki Tabán helyén új városrész nő fel, más a Tisza- és Zagyva- part, s legfőképpen más az ember és társadalma. De a figyelem szorgossága, a szemlélet tágassága és a műgond ma is a megismert valóság tiszteletéből és szerété té bői fakad. Minderről remélhetőleg meggyőzően tanúskodik majd a jubileumi év megannyi tárlata, kiállítása Szolnokon és másutt is. Örkény István — akit a Macskajáték és a Kulcskeresők óta szívélyes viszony fűz a városhoz — egyikben azt írta, hogy Szolnoknak talán sohasem volt ajándékozni valója, hisz nincsenek világraszóló műkincsei, és csodatevő ereklyék híján zarándokokat sem vonz. Kilencszáz éve, amióta létezik, nem szolgál másra, csak a legszükségesebbre: hogy lakosai élni tudjanak benne. A háromnegyed évszázados müvésztelep értékeire és szépségeire gondolva, úgy hisszük, Szolnoknak volt és van is ajándékozni valója. Ideje — és a művésztelep jubileuma is erre kötelez, hogy másutt is megismerjék és becsüljék. Pálréti Ágoston kőarccá merevült a HIÁBA MINDEN! — őszült fejed ne takarja el a /LÉNYÉGÉT.' ?! • m Kit? Es hova?! Kit7 És miért! Es mekkora? S ha akkora, mért akkora!? No és mitől? No és hogyan?! Es hát kell-e?! pozsonyi képeslap a toronyórán is szorongásom kong harangok konganak a mellkasomban felhőket döfköd a kereszt jegye föléjük szállók a Nap süt csúcsukon a Dunánál ténfereg suta lét visszamormog rá a bölcs közöny egy szőke nő épp palit fogott botjához nőve a kövek között a nagy halra vár egy vén konok távirat ne félj! őriznek karjaid könyökölök a Duna fölött olyan barna most ez a folyó! és csak a korlát... meg a két karod... útmenti mély kút eleven halál önmagunkba vissza-visszatérő öncsalás mély kút-tekintet bekanyál kútostor lennék szomjas nyári délben! Chiovini Ferenu Csónakkikötő
