Békés Megyei Népújság, 1976. október (31. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-03 / 234. szám
Új Auróra-cst Békéscsabán, a múzeumban A hajdani Auróra-kör múzeumban rendezett művészeti estjeit követve a Békéscsabán megjelenő Üj Aurora irodalmi, művészeti és közművelődéspolitikai antológia szerkesztősége október 4-én, hétfőn este 19 órakor irodalmi estet tart a múzeum kiállítócsarnokóban. Az esten az Üj Auróra szerzőinek műveiből Bicskey Károly Jászai-dijas, Maday Emőke, Zsolnai Júlia és Simon József mutat be részleteket, közreműködnek még Csonka Barna (zongora), Marton György (fuvola), Padi Olga (ének) és Tóth István (hegedű). Az irodaimi est műsorát Bata Imre József Attila-díjas irodalom- történész vezeti. Az irodalmi est szünetében Lipták Pál Kossuth-dijas bemutatja a „Modern grafika, Pécs — 1976” című kiállítást. Az Üj Auróra estje alkalmából lapunk kulturális mellékletében ezúttal az Üj Aurórában megjelenő költők, írók műveit adjuk közre. Rekviem Judit-napon Filadelii Mihály Zsoltáros szád hallom v anyám... Egy mosolyt pattogó szememre! Oldj föl e súlyos örökségtől! Meggörbült árva ujjaid túrjanak kócos hajamba: „Miso moj, ti! Miso plani!” — csak egyszer mondd még! Nem lehet?! Oly mélységes e nyugalom, hogy minden szépet eltemetíí Angyalok! Szárnyatok neszét lágyítsa meg a puha szél! Kerubok! Jól fenjétek ki pallosotok gyilkos hegyét! Isten! Gyávák menedéke ne nyálazd be kegyelmeddel! Földanya, te! Áldó kezed homlokáról már ne vedd el! (Mosolya is lám int felém... Fejét forgatja tétován, s nem lépdel csillagok porán ... Omló föld virágzik fején!) Valaki énekel Kiss Anna O, ÁRTATLANSÁG KERTJE NEM FELEDLEK SlRNAK A MANDRAGORÁK! VILÁGOSSÁG VILÁGOSSÁGA TE! Elindulok lámpavirággal Sós talpakkal járok a vizen TERMÉKENY, NAPOS ÉGTÁJ'. Vénségem zajtalan mezőit Szelek is beporozzák HITETŐ, KINT IS FELEKESITö! Sírnak a mandragórák KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET JM egnyomta a gombot; a csengő, mint régen, akadozva berregett. Az asszony nyitott ajtót, de a két gyerek is ott lábatlankodott mögptte. — Édesapa! Édesapa! — kiabálták, s végigtáncoltak az előszobán, be az ebédlőbe. Az asszony csak nézett nagyra tárt szemmel az urára, nem tudott szólni. A férfi sem mondott semmit; megsimogatta feleségét, azután felöltőjét felakasztotta a fogasra. Bementek. A kisfiú meg a kislány az apjukba csimpaszkodtak, rángatták ide-oda; tele volt a hangjukkal a ház. — Na, most menjetek le szépen az udvarra! — mondta nekik az anya, s leszedte őket a férfiról. — A focit le szabad vinni? — kérdezte a fiú.; nevetett nagy kapafogaival. — Le — bólintott az anya. — Most le. Rivalgó zajjal, ajtócsapkodással lementek. A lépcsőházból sokáig visszahallatszott lármájuk. Azután csend lett. Egyedül maradtak. Az asszony egy darabig tett-vett a szobában, rendezkedett. Kerülte az ura tekintetét, bár érezte, hogy az őt nézi. Végül leült, éppen csak a rekamié sarkára, mintha mindjárt fel is akarna állni. A férfi szólalt meg először: — Haragszol? — Nézett rá hosszan. — Nem, nem haragszom — válaszolta gyorsan az asszony, s fejét rázta. — Szeretlek. — Nehezen mondta ki,, de kimondta. A ritkásan leengedett redőnyön beszűrődött a délutáni napfény; csíkos árnyékot vetett az asztalra, a férfi rajta nyugvó kezére. A hamutartót babrálta — valamit csinálnia kellett. — Miért jöttél vissza? — kérdezte az asszony nagy sokára. — Muszáj volt. — Becsületből? A férfi megrándult. Majd azt mondta tompán, rekedten: Fábián Zoltán: tipták Pál Vázlat CSAK FAJ — Ilyet nem lehet becsületből csinálni. — És mindennél jobban tudta, hogy ez így is van. Az asszony nem hitte. Szerette volna hinni, nagyon hinni, de . . . — Nem akarok közétek állni — mondta. — Nem akarok nektek szomorúságot okozni. — Szemét elborította a könny. Nem törülte le, hogy ne vegye észre az ura. — Én már öreg vagyok — tette még hozzá. — Nem vagy öreg — kiáltotta magában a férfi. De hogyan mondja ezt meg?! Itt mo6t a szavak nem sokat bizonyítanak. — Nézd — kezdett hozzá kínlódva —, tizenöt év nagy idő. Nagyon nagy — bólogatott rá magában az asz- szony, s befelé mondta tovább az ura mondatát; sok is ahhoz, hogy még lehessen unni egy feleséget. — Az idő olyan, mint a víz meg a szél — folytatta a férfi. — Minden év, minden nap, minden óra belé- marja magát az emberbe; ahogy a víz a hasadékok sziklafalába, ahogy a szél a bazaltorgonákba. És úgy húzta el széttárt ujjait a mellkasa előtt, hogy az asszony látta a szédítő sziklafalak között habzó vizet, s hallotta a szél sírását a repedezett kősípokon. — Aki ma vagyok, az nem az-, aki tizenöt évvel ezelőtt voltam. Az vagyok, akivé veled lettem, lehettem. És nem más. Letette a hamutartót. Az halkan koppant az asztalon. Felállt, a felesége mellé ült, átfogta törékeny vállát; megérezte, hogy azasz- szonyt didergés rázza. Magához ölelte: — Itt van bennem — kiáltott fel. — Szemed a szemgödörben, karod a karomban, tested a testemben. Ha kiszakítanálak magamból, mondd mi maradna meg belőlem?! — És belőlem? — kérdezte vissza az asszony magában. Hangosan nem mondott semmit, csak hagyta, hogy felbuggyanjon torkán a sírás. Akkor rontottak be a gyerekek. — Éhes vagyok — nyú- gcsködött a kisebbik, a kislány, s anyja ölébe mászott. — Apa — ragyogott a fiú —, tizenkettő ötre megvertem a kopasz Bimbulát. Fejesben. A férfi próbált visszaemlékezni, ki is az a kopasz Bimbula, de nem emlékezett rá. Nem árulta el, úgy tett, mint aki tudja, kiről van szó, s elismerően bólogatott : — Épp a kopasz Bimbulát. Derék. Az aisszony gyorsan megtörölte a szemét és kivitte a gyerekeket a konyhába. Zsíros kenyeret kept nekik, azután lekúldte őket ismét az udvarra. Amikor visszament a szobába, az ura az ablaknál állt, s nézett kifelé a redőny résein. Csendesen mögéje húzódott, hozzásimult. A'férfi hallotta maga mögött az asszony köny- nyú lépteit, azután halk lélegzetét a füle alatt; érezte nyakán vékony szálú, barna haját, és hátába sütött a melle. — Nem az fáj — mondta az asszony —, hogy csókoltad, az sem, hogy ölelted. Csak ... csak az, hogy a lelked egy darabját nekiadtad. A férfi hátranyúlt, megfogta az asszony kezét. — Az fáj, hogy ezentúl, amikor megfogsz, egy kicsit mindig őt is fogod. — Ne ... ne ... — Hogy amikor hozzám szólsz, egy kicsit mindig hozzá is szólsz. A férfi lehajtotta fejét. — Ott lesz valahol benned, ahol eddig csak én voltam. — Lélegzett néhányat, majd még hozzátette: — És ha erre gondolok, legjobban szeretnék meghalni. Ez már úgy égetett, hogy nyögni kellett belé: — Ne... ne haragudj! — mondta a férfi, s összekoccant a foga. Az asszony a fejét rázta: — Nem haragszom ... Csak fáj. És most már mosolygott. De nem úgy, mint régen. Tihanyi capriccio Sass Ervin a hajón a szélben örömben ketten elpusztítani a fényt lehetetlen Tihany tornyait orgonás estéket a vízbe szaladó hallgatag stéget s az utat ahol szép volt ketten járni valami elmondhatatlanra várni ahol azt éreztük révület álom repít át életen s az ifjúságon Ki kések erdejébe téved Horváth Péter Ki kések erdejébe téved, amerre lát, pengét talal, mezítelen kis szívében föllobog a kemény halál. Kemény halált lel magában, s körülötte a pengék a félelmes villogásban, mintha mind szívét keresnék. Azt a szívet, épp az övét, mint mentene űzve, bújva, örökre magukhoz kötnék, ne lelhessen majd más útra, csak igazira, csak tisztára melyen járnak mind a kések, Késsé válik vagy halálra: ki kések erdejébe téved. Százszorszép hadüzenet Kormos Sándor Szemedtől kigyúltak szárnyaim Fényedtől megvakult szívem Tündöklő bilincsek zenéje Csodállak rabszolga-híren Hirtelen kihunytak álmaim Megdermedt bennem a remény Egy élet súlyával kívánlak Mint igazságot a szegény Nézhetsz fekete tűzmadárnak Sötéten szárnyal a tüzem S álmatlan életem poklából Százszorszép hadai üzen
