Békés Megyei Népújság, 1976. szeptember (31. évfolyam, 206-231. szám)
1976-09-05 / 210. szám
I ANNAMARI Varga Virág tárcája Könyvjelző: Már nem szélmalomharc Sorok Rákosv Gergely: II daru című kisregényéről tán, és körbenézve a valóA faluból a hóra reggeli személlyel érkezett Pécsre. Örült a szép verőfényes napnak és fürgén átszállt a Mecsek ex- presszre. Jó helyen volt az ajtónál, a sarokban, háttal a menetiránynak. Innen látni lehet a Mecsek vidékét, melyet soha meg nem unt nézni. Dombóvártól már egyhangú az út Pestig. Ha este jön haza, csak Százhalombatta magasba nyúló, égő olajíáklyáit szokta megnézni. Mikor elindult a vonat, visszapillantott, szeme a tv-tornyot, majd a székes- egyházat kereste, így búcsúzik mindig Pécstől. A Mecsek kora őszi pompáján át robogott a vonat és An- namari visszagondolt az eltelt három napra. Nagyszülei régi, földszintes háza közel van a malomhoz. Gyermekkorában csak itt volt boldog. Most lent egész idő platt bántotta valami. Nvo- mést érzett. Nem tudatosan, csak ahogy a nyitott vonatablakon beáradó naplényt és friss levegőt szívta, formálódott meg benne a szorongás ténye és oka. Az épület miatt volt, gondolta. Mióta az utcát feltöltöttek az ,új út építésekor, Mamáék háza mélyebbre került. Félt, hogy a nyirkosság — amit finom kis orra és a szabad levegőhöz szokott fiatal szervezete megérzett —, beteggé teszi nagyszüleit. Annamari szép volt. Most szerencsének könyvelte el magában, hogy nem háborgatták az ismerkedni akarók. Dombóvár után már csak Istvánra gondolt és a barátaira. Vajon, hogy sikerült a túra...? Barlangászok voltak,i minden szabad idejüket együtt töltötték. Istvánt a barlangklubban ismerte meg. Szeretettel nézte, forgatta karikagyűrűjét. Szeptember végén lesz az esküvőjük, tizenkilencedik születésnapján. Ki lesz kinn a Déliben? — szőtte tovább gondolatait. István biztosan, ő mára szabadságot vett ki, hogy együtt lehessenek. Az alagút után kiment a peronra. A pályaudvaron Lengyel Jóska, Sóos Jutka és Imre bácsi várta. István? — kérdezte a puszik között. Jóska szűkszavú fiú volt, erős, megbízható, szótlanul szedte a csomagokat. Imre bácsi irányított — bepakolunk a kocsiba és megyünk Istvánékhoz. — Jóska és Jutka elbúcsúztak, visszamentek dolgozni. Magánügyben jöttek el és ezt levonják a fizetésből. Siettek. Istvánéit Lőríncen laktak. Az úton Imre bácsi — Kántor Imre geológus-kutató — szakkörük vezetője Anna- marit útjáról kérdezgette. Maga is baranyai volt. Annamari beszélt, közben egyre azon tűnődött, miféle meglepetést készítettek neki? Nem kérdezett semmit, barátaiban még sohasem csalódott. Az autózaira Vajai — István apja — jött eléjük, szeretettel csókolta meg a kislányt. Az meg előrefutott, át a kiskerten, a napos verandán, István szobája felé. — Ahá! — gondolta Annamari, itt lesz a meglepetés, és szinte berepült a fiú szobájába. Megtorpant, amikor bent az édesanyját és Vajainét találta, az utóbbit talpig feketében. — Mi történt? — sikol- tott —, mi történt Istvánnal?! — Erzsi néni! — szólt Vajaméhoz — feleljen! — De az felelet helyett hangosan zokogott! Az édesanyja szavakat keresett, de mire talált volna, Annamari már a férfiak előtt állt. kétség- beesetten, lecsüngő karokkal. Vajai szólalt meg csendesen: — Kislányom, István- ka nincs többé ... Vajairól Kántor Imrére nézett. — Az északi oldalon zuhant le, gerinctörés és koponyasérülés. Annamari, figyelj rám, nem sokáig szenvedett. A kislány lassan, tapogatva leereszkedett egy székre. Arca merev lett, szeme kifürkészhetetlen. Nem lehet — mondta lassan —, István nem halt meg. Lehetetlen! Többet nem szólt, hagyta, hogy Kántor hazavigye őket, hogy az anyja lefektesse, de simo"atására '’övé merevedett. Este gépiesen felkelt. Járkálni kezdett a lakásban, és finom kezével gesztikulálva magában beszélt. Mikor az anyja nyugtatni oróbálta. sikoltozott és kiabált: nem halt meg! Nem halt meg! Három nat> múlva ideg- gvóevintézetbe vitték. Szór, környezetben, szomorú hely volt ez. Tele boldogtalan nőkkel, akiknek; külön-kü- lön meg volt a maguk furcsa, de nagyon is emberi történetük. Minden valamennyire gondolkozni képes beteget meghatotta ez a szegény kislány, amint hosszú szőke hajával, arca előtt röpködő kezével bolyongott az épületben. Annamari bajára nem volt gyógyszer. Nem is adtak neki az orvosok semmit. Két állaoot közt hánykolódott. Egyik esetben nem hitte a halált — ilyenkor magába beszélt. Ha rádöbbent a rettenetes valóra — sikoltozott, dobálta magát, hogy le kellett fogni és hosszán csendesíteni. Az orvosa és a pszichológus, meg az éjszakai ügyeletes órákon át próbálta elfogadtatni vele a szörnyű valóságot, úgy, hogy közben össze né zúzza magát. A kórház merev szabályai rá nem vonatkoztak. Látogatóit a nap minden szakában beengedték. Barátai és a szülők szinte váltották egymást, hogy ne legyen egyedül. Rengeteg virágot, ajándékot kapott. Mosolyogva beszélgetett, de ha a látogatók elmentek, visszaesett a két iszonyú malomkő közé ... így ment ez hat héten keresztül. Az értelme belátta, a szíve elutasította a halált. Aztán lassan, fokról fokra, mindig több alkalommal fogadta el az igazságot. Már nem beszélt magában, nem sikoltozott. Néha autózott barátaival. Egyszer aztán kivitték a temetőbe István sírjához. Nézte és nem szólt semmit. Nem sírt, Annamari nem tudott, sírni. K ét hónap után haza- 1 mehetett. Az idegosztály szomorú voltát nem fogta fel, nem hagyott nyomot a lelkében. Barátai önzetlensége és a szobájában levő egy-két könnyebb beteg megkímélte ettől a lehangoló, életre szóló benyomástól. Szárnyaszegetten készült haza. Szülei külön éltek. Zavaros gyermekkora volt, csak nagyszüleinél és az utóbbi időkben vőlegénye családja körében érezte boldognak magát. Félve gondolt a munkájára. — Gyere hozzánk lakni, kislányom — mondta Vajai- né az egyik látogatásakor —, Istvánka szobája a tiéd lesz. Annamari arcán halvány öröm, majd fájdalom futott át, de a szíve fölmelegedett. — Köszönöm, Erzsi néni. Igazán magam sem tudom, mit tegyek. Mamáék is hívnak. A Kutatóban is kaptam egy szobát, ami csak az enyém lesz. Vajainé megsimoeatta a lány kezét. A gyöngéd, karcsú kéz megremegett, tenyerén érezte a fia jegygyűrűjét. — Szeretnek téged. Annamari messze nézett. Alattuk a Domb lába már árnyékba borult, betakarta a budai partot. A Dunán aranvhídként kúszott át a nabfénv a pesti házakra. Egv ablaküveg, mint vakító reflektor verte vissza a sugarakat. Káprázó szemét lehunyva. csendesen, mintegy emlékezve mondta: — Ö is ezt akarta Képtelenség, ami a Budapesti Féltartályok tize5 méhen történt. Valóban az? Rákosy Gergely kisregényében kitalált hely a gyár, kitaláltak az emberek, csak egy valami nem: az a hely- zét, az a konfliktus, amibe úgy esnek belé, mint a szállongó őszi levél a nyitott kútba. És nem is merülnek el azonnal, csak amikor szép, hosszú idő múltán jól teleszívódnak vízzel és rothasztó baktériumokkal. Kínos egy elmúlás, annyi szent. Persze, a kisregény hősei nem múlnak el a szó szoros értelmében, de kútbaesésük — másként: képtelen helyzetük — szétőrli egészségüket, . idegrendszerüket. Mennyi-mennyi szélmalomharc károsítja életünket! A felesleges vita a vitáért; a kivagyiság butaságai; a bürokrata, szemellenzős módon és főleg érzéketlenül, hozzáértés nélkül értelmezett szabályok, rendeletek, melyek hiába jók eredendően, ha a végrehajtók alkalmatlanok. , A kisregényt, Rákosy Gergely „A daru”-ját olvasva hahotázva és dühöngve, elmélázva és bosz- szúsan mégis arra gondolhat az olvasó, hogy érdemes. Arra, hogy hiába vannak látszólag többen azok, akik a kerekek megkötésének, a szárnyalok leránci- gálóinak pózában tetszelegnek, akiket sokszor valami különös, megmagyarázhatatlan irigység noszogat mások életének meg- keseritésére, a jobbulás és haladás millióféle variánsának megfékezésére; nos, hiába vannak látszólag többen,, ez nem igaz. Csak az inkább, hogy jobban nyüzsögnek, 'jobban összetartanak (mondják, két buta ember erősebb szövetséget köt, mint két okos?!) és .stílusuk ellenállhatatlan, amíg ellent nem állnak nekik azok, akik vállalják a zaklatást, a gúnyt és esetleg még más, zordabb dolgokat is. Sötét a kép. amit Rákosy Gergely kisregénye elolvasságban, érez az ember? Tagadhatatlan, hogy nem rózsás. Hiszen ma még kellős közepében élünk átmeneti korszakunknak, ahol számos és egyre figyelemkel- tőbb jel mutat 'arra, hogy az emberek személyiségét formálni, jobbá, nemesebbé közösségibbé tenni nem elhanyagolható vagy elodázható részfeladat. Mondhatnám úgy is, hogy világnézeti munkálása-formálá- sa? Kétségtelen, mert aZ. Furcsa talán, hogy egy könyv ismertetésében eddig még szó sem esett annak cselekmény-vázáról, szereplőiről, az írói világlátást hordozó tézisekről és azok harcával az antitézisekkel; őszintén szólva ném is volt célom. Inkább arra irányítani a Tisztelt Olvasó figyelmét: miről beszél az író? Társadalmunk - életének miféle pontjára kattintott nagy erejű reflektort, hogy belékáprázik a szeme annak, aki olvassa? Hogy miféle gyár az a Budapesti Féltartályok Üzeme, ahol elromlik egy daru, és nyolc hónapja folyik a vizsgálat, és a vizsgalat anyaga, a jegyzőkönyvek, és újabb jegyzőkönyvek, beadványok és egyebek 472 oldalra duzzadnak, sűrűn gépelt oldalra! Annyira, hogy - két teljes munkanap kellene elolvasásukhoz, hogy a daru gyors megjavítása és munkába állítása helyett Csomó Mihály darukezelőt forgatják, vallatják, kérdezik, okosítják, szorongatják: mert a tényáiladéknak együtt kell lennie ahhoz, hogy megítélhessék, mi is történt valójában? Képtelenség? Ítéljük meg. lefordítva „A daru"-1 esetleg más helyzetekre, amelyeket magunk is átéltünk. Rákosy Gergely könyve kitűnő olvasmány, és jó kis fegyver abban a küzdelemben, amit: a kerékkötők ellen folytatunk. Mindenki, aki csak egy rés- nvit is a jövőbe lát... (Magvető Kiadó, 1976.) Sass Ervin Molnár Antal Asszony tékával Szövőszék Visz a víz Hunya Márta Pelyhesedik az ősz szakálla, Kevés fütty fér már A nyár szalma-kosarába. Elfordítom lassan az arcom: Majd egy éve állok a parton, Nézem, hogy visz a víz, Látom, hogy visz a víz. Molnár Antal Tornácos ház
