Békés Megyei Népújság, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-01 / 181. szám
Lengyel József: A BANICZA CSALÁD (Résziéi a Prenn Ferenc hányatott élete c. regényből) stván, értette apjának minden szavát, azt is, amit kimondott, azt is, amit szégyellt kimondani. De hogy mért szidja most Imre öcs- csét, mért beszél most arról, hogy ha nem vigyáz a fiú az etetésnél, a tehénnek se lesz elege, azt nem szerette. Megbánta volna, hogy tegnap ingyen akart kaszálni? Nem bánja meg 6oha, amit egyszer tett, vagy mondott! Csak a rosszkedvét tölti most rajtuk, a fiain. Pedig hajnal óta kaszálnak, ha így hajtják, estére elkészülnek. Mért sietnek így? O bírja, akárhogy is' szorítja az apja. De hátul az öccse alig győzi, ők az apjával még csak pihennek kaszafenés után, míg az Imre beéri őket izzadtan, kifulladva. De alig hogy Imre meg- törli a homlokát, az apja már odaszól: „Indulj!” A gyerek már alig bírja. Most meg ok nélkül beleköt. Mintha nem lehetne másnapra hagyni a rét felét. De megmondta az apja, hogy holnap már gyűjteni akar. Már reggel arról beszélt, hogy este egy fogat kell a gráblába faragni... Hátranézett, nem nagyon maradt-e el az öccse. így látta meg, hogy a kishúga jön szaladva a gyalogúton. Miért jön? Hiszen ebédet a Gyuri bácsi felesége hoz, a kislány ma az anyjával a krumplit válogatja. Sírósan, nagy zihálva jött a húga, a lába, a szoknyája lucskos a megfekvő őszi harmattól. Odaért hozzájuk, de még beszélni sem bírt mindjárt. Először nagyot lélegzett, csak aztán mondta gyorsan, egyszerre : — Édesanyám küldött, hogy az urak keresik édesapámat, merthogy édesapám is benne vöt a kom- munba. ' Apja fel se nézett a kaszálásból, csak úgy kérdezte; — Micsoda urak? — A kis gróf, aki hadnagy. a patikáros meg az új jegyző, meg nem idevalósi urak, katonák. — Anyád mit mondott? — Hogy nem tudja, édesapám hova ment, hogy édesapám már ten- nap ement — mondotta sírva a kislány. — Édesapámnak meg izeni, szaladjon be hamar az erdőbe, mer, az urak errefelé gyünnek. A Misa-Gyuri- Antal sógor is monta, monta, mikor futottam: „Mondd apádnak, elsiessen, mer a földhöz görbült ember az...” Elakad a kislány és az öreg folytatta — „...úri vizslák " nyúlnak nézik”. Aztán felegyenesedett, kivette a tokmányból a fenőkövet, és amíg a kaszáját fente, szólt a lányhoz: — Ereggy vissza anyádhoz, mondd meg neki, ne küdözzön téged énhozzám postába. Ha gyünnek az urak, majd meg tudok én felelni... Hajszála se görbült meg a grófnak. A község pénzen vettünk néki jegyet a vonatra, Pestig, Az akkor így vöt rendbe. Most meg visszakapta a fődet... Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett, és evvel kész... — De talán nem is egész kész — szólt most Imre. — Hallgass, gyerek — mordult fel az öreg —, nem neked való beleszólni a közdologba. A kislány még ott állt. — Ereggy, lány! mit állsz itt — mordult rá az apja, és újra nekiállt a kaszálásnak. A kislány elment. — Én se vagyok már gyerek — felelt most visz- sza az öcase. — Én is tudom, mihez kell szólni. De aztán hallgattak, és csak a kaszák suhogtak. Jöttek, talán egy, ára múlva. Á fiatal gróf, a tisztek ,és a többiek. Oda- álltak mind körül, szétvetett lábbal. A tisztek lovaglópálcával a csizmájukat ütögették. Az jüreg Banicza csak akkor hagyta abba a kaszálást. Felegyenesedett, beszélni akart. De még egy szót se mondhatott, a kisgróf a szájára húzott a lovagióostorral. Aztán az új jegyző “ütött ’ a szájára ököllel. Mert ő most — részeg bosszúálló angyal — fizetett Szíj j as Kálmánért, érdemeket szerzett a gróf szeme láttára, pozíciót erősített, éppen jókor. Lovaglópálcával terelték őket a rendek közt, amit aznap vágtak. A rend végén az öreg Banicza kiköpte szájából a vért, hogy szólni tűnjön a fiaihoz. — Hagyjátok itt a kaszát, mert délután vissza gyüvünk... A jegenyék sorfala közt terelték őket tovább, ahol a régi jegyzőt agyonütötték; hogy kik, azt a három Banicza nem tudta, A jegenyesor vegén beértek a Község oe, ae nem álltak meg a csendörlak- tanyánál. róva bőmén lek a vörös téglás grófi ököristállóig, mely hatóval a főutcának állt, míg a kastély messze egy park közepén volt valahol, nem látta azt senki, csak benti cselédek. A grófi ököristállóba lökték a három Baniczál. István, mikor beterelték őket, úgy számolta a félhomályban, hogy tizenhatan vannak. Három munkás a bőrgyárból már feküdt Azok nem jajgattak. A kis takarékpénztári könyvelő, akinek a evikke- rci beleverték a szemébe, vinnyogott, mint a megkínzott állat. Két zsidó kereskedő. Félholtan is alkudoztak és térden állva rimánkedtak, e.mir jókat nevettek a tiszt urak és a falusi intelligencia. Az egyiknek a fia is ott volt. Egy szót se szólt, csak a szájat rágta, ha ütötték. Ott feküdt később a bőrgyáriak mellett, es nehezen lélegzett. A Misa-Gyuri-Antál sógor is ott volt már, aki még üzent nekik. Meg idegen vöröskatonák, három vagy négy... A szalma alatt is feküdt valaki, akinek az arca egész fekete volt... Később megismerte István, mert azt még mindig tiporta és rúgta a kisgróf és a patikus. A katolikus káplán volt, neki is, mint Gyuri bácsinak, Bujtor a neve. De egy másik Bujtor. Az apja három holdja ott van nem messze tőlük... „Ezért taníttattunk?” — ordított a kisgróf. „Ezért lettél pap, büdös paraszt? Hogy a Marxot prédikáld?” És ez igaz volt: kommunista lett a papi pénzen iskolázott Bujtor gyerek, az egész falu büszkesége. A grófi ököristállóban ő volt az első, aki meghalt. Aztán a három Br.niczát vették elő. A legyző meg- vaoulva tipo, ‘a őket. Mikor elfáradtak, egy vállas barna tiszt órája fénylő számlapjára nézett, — Háromnegyed tizenkettő. Most kivisszük őket. Menni már egyik se tudott. Feldobálták őket, nyolcával két kocsira, szalmát dobtak föléjük, és a részeg tisztek felettük ültek a szalmán. A jegyző nem ült fel. — Én kérlek alássan hazamegyek... Korán kell felkelni... A hivatal... — Kedves nődnek kézcsókom — bukogta részegen a patikus, és felült a lovakat hajtani. A jegyző pedig, azon mód visszament az istállóba. A vérsáros szalmába zuhant és aludt. Negyedórát mentek, vagy talán félórát. A kocsi vad iramban rázta őket. De az már nem is fájt összetört testüknek. Ö hátul feküdt a saroglyán, úgy, ahogy odadobták, arccal lefelé az apjára. Rágni kezdte a kötelet, amit az ököristállóban raktak rá. Mikor átrágta, az apja kötelékét kereste. De az már nem mozdult... Az öccse felé kotorászott. Az megértette, mit akar. — Hagyd, én már nem bírok — nyöszörögte halkan. A halott apján át kezdte magát lecsúztatni a kocsiról. A kövér kereskedő Imre alatt visszájáról feküdt, a feje lelógott a kocsi végén, kifordult szeme fejérjében megcsillant az előbukkanó hold... István lassan kihozakodott a szalma alól. és lecsúszott a kocsi végéről. Vérében feküdt az út közepén, aztán kicsit felocsúdott. Betemette porral a vérét és belehengergőzött Lengyel József József Attila-dijas író, a munkásmoz- az árokba. Az árokban falom harcosa 1896 augusztus 4-én, nyolcvan észten- mászott tovább, míg egy dóréi ezelőtt született. bokorhoz ért... Ha hiszem i Xszlcri Zoltán Valami derengő kavics. Rövidsugarú szemek. Valami hamvas délután. Jó felnőtt, jó gyerek. Valami befűzött gyony&r, cserépben, polcokon, dió, birsalma, bndogíz, csöndesszavú rokon — valami fürdető világ: levél-árny hűs vizen; bőrszámyú angyaliskola. Megőriz, ha hiszem. V. Goloskín: A Pávka még soha nem szerepelt színpadon, sőt az énekkarban sem énekelt. Szeretett volna énekkaros lenni, de nem sikerült a felvételije. Jól emlékszem az esetre. — Énekelj — mondta * karvezető. — Mit? — kérdezte Pávka. — Amit akarsz ... Pávkának semmi sem jutott az eszébe, és szokás szerint rám nézett. Várta a súgást. — Szívünk könnyű , .. — suttogtam szájmozgás nélkül. — Szívünk könnyű — kiáltott Pávka. — Rendben van, énekeld — mondta a tanár, és fejét balra fordította. — Szívünk könnyű a vidám daltól! — ordította Pávka. — Egy pillanat! — szólt a karveztő, és a fejét most jobbra fordította. Pávka azt hitte, hogy a karvezető süket, és még hangosabban ordított: — Nem unatkozunk sohasem ... — Ami igaz, igaz i— szólt a tanár. — Nem unatkozunk sohasem — és kihúzta Pávka nevét a listáról. — Miért? • — kérdezte Pávka, aki sohasem adta meg könnyen magát. — Mert nincs hangod. Pávka elcsodálkozott: — ön hallott engem? — Sajnos, hallottam — felelte a karvezető, és hívta a következő jelentkezőt Ez én voltam. Engem felvettek. Pávka nem mutatta, mennyire kellemetlenül érintette az ügy. Tudött parancsolni az érzéseinek. Én viszont jól ismertem, tudtam, hogy nem nyugszik addig, amíg valamiben le nem főz. így is történt. Egy alkalommal Pávka közölte, hogy felvették a színjátszók közé. Én nem tudtam úgy uralkodni az érzéseimen, mint Pávka, és irigykedve néztem rá. Ezt Pávka nagyon elégedetten vette tudomásul. — Akarsz velem dolgozni? — kérdezte. — Mit akarnék? — néztem rá értetlenül. Pávka türelmes volt. — Dolgozni — felelt leereszkedően. — Szerepet tanulni. „Hogy akarok-e?” Szememből hamarabb kiolvasta a választ, mint megszólalhattam volna és betuszkolt az úttörőszobába Verához, á csapatvezetőhöz. — Nos, itt van — mondta. — Ez Szlávka. — Látom, — szólt Vera, aki a színjátszók rendezője is volt. — Művész — jelentette ki Pávka. — Nem látszik — mondta Vera. — Mit tudsz csinálni ? Még a gondolataimat sem tudtam összeszedni, Pávka máris kijelentette ;i — Súgni tuti. Fenyegetően néztem a barátomra, de úgy látszik, válasza tetszett Verának. — Nagyon jó. Éppen nincs súgónk. Én viszont nem akartam súgó lenni. Másoknak súgni ... ez nem volt ínyemre- való dolog. — Akarsz súgó lenni? — kérdezte Vera. Vállat vontam. — Kételkedsz a képességeidben? — csodálkozott & rendező. Lehet, hogy ez pedagógiai ravaszság volt, én azonban beleegyeztem, ne kételkedjen senki sem a képességéimben. Megkezdődtek a próbák. Pávka azonban nem jelent meg egyszer sem. önállóan tanulta szerepét, saját módszer szerint. Egyedül én ismértem a módszerét. Pávkát ugyanis egyetlen dolog érdekelte, a telepátia, vagyis a gondolatok átvitele. A szerep nem nagyon izgatta: elég a súgó arra, hogy a színész tudja, mit kell tennie a színpadon. Mindezt Pávka nagyapja mondta, aki egykor színész volt. Eljött az előadás napja. A színjátszók nagyon izgultak. egyedül Pávka volt nyugodt, bennem bizakodott. Én is teljesen nyugodt voltam Pávka felől. Reggel ugyanis kiesett a fogam és a nagymama szerint ez szerencsét jelent. Felment a függöny, kezdődött az előadás. Bent ültem a súgólyukban, alig tudtam mozdulni, olyan szűk volt. Figyeltem a színpadot. Harcias, büszke kinézettel Pávka jelent meg. Robin Hood-ot játszotta. Felemelte a nyilakkal teli tegezt és kinyitotta a száját. Olyan gyönyörű volt mindez, hogy egészen elbámultam. „Milyen pompás legény ez a Pávka” — suttogtam ahelyett, hogy a saját dolgommal foglalkoztam vdlna. Pávka, hogy nem hallott súgást, ásított, mintha ez lett volna a szerepben, közben egészen közel jött. Ekkor kaptam észbe, és máris súgtam: — Ide, hozzám! — Ide, hozzám! — kiáltotta Pávka. — Sí... — kezdtem, és elcsodálkoztam: „Sz” helyett ,.s'’ hang jött ki a számból. Az az átkozott fog! De mit tehettem? — Hozzám! — kiáltotta még egyszer Pávka és kérdőn nézett rám. Lesz, ami lesz ... * — Silaj barátaim. Pávka egy pillanatra meglepődött. — S-s-silaj barátaim — súgtam ismét. — Silány barátaim i — harsogta Pávka vidáman. A terem felnevetett. Ez kissé meglepte Pávkát. aki bizalmatlanul nézett felém. Közben már taps is hangzott, ettől Pávka megnyugodott, és ismét elkiáltotta magát: — Ide, hozzám, silány barátaim! Még a hátammal is éreztem, hogy a teremben micsoda kacagás hullámzik. De Pávkát már semmi sem állíthatta meg. Körülvették a „silány barátok”, akik hívásra a díszletek mögül előjöttek. Pávka felemelte a tegezt, kinyitotta a száját. A teremben mély csend lett. Belenéztem a füzetembe és valósággal megdermedtem. „Szótlanul ne tűrj! A szó kevés, több kell” — ezt kellett Pávkának súgni. Nem volt mit tenni. — Sótlanul ne tűrj! — suttogtam. — Sótlanul ne tűri! — kiáltotta Pávka a terem kacagásától kísérve. — A só kevés, több kell! — folytatta^! most már teljesen elvesztve a fejem. — A só kevés, több kell! — mondta tovább Pávka elégedetten a sikerrel. Szerencsére a bevezető ezzel véget is ért. Az első felvonásban viszont már nem vehettünk részt, sem Pávka, sem én. Vera, az előadás rendezője mindkettőnket elzavart. így ért véget — sajnos! — művészi pályafutásunk. Fordította: Sass Attila Alexm Andor Pipázó
