Békés Megyei Népújság, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-15 / 193. szám
Tamási István novellája AZ IRIGY j£ Italában kéthetente /I meglátogatta szü# " leit. „Csókolom, jöttem !” — viharzott be most is. Szokásához híven rövid félórára vagy röpke tíz perces villámbeszélgetésre. „Laci?” — kérdezi anyja, de ez a kérdés lassan már konvencionálissá vált, mert Éva lánya legritkábban toppant be férjével együtt. Laci most nem ér rá, oda van, dolga akadt, majd a hétvégén eljövünk együtt Persze, ezekből a hétvégi '„eljövünk”-ből legfeljebb kéthavonta lett valami. Pedig itt laknak a város másik felében, igazán csak 5— 6 perc villamoson ... Éva meglepődve áll meg húga szobájának ajtajában. „Szia!” — köszön Katinak szórakozottan, tekintete körbekószál. Anyja mögéje lép, sejtelmesen mosolyog. „Szia!” — örvendezik Kati es élvezi nővére meglepetését, anyjára néz, majd újra Évára: — Klassz, mi? 'tegnap rendeztük be. — Állati jó . .. — suttogja Éva és tekintetét meg mindig fogva tartja a modern, elegáns bútorokkal berendezett szoba képe, — Mikor vettétek? — De talán nem is figyel a szavakra, bár hallja, hogy befizettünk ... OTP .., húszezer ... törlesztés ... A látvány megdöbbenti, hitetlenül bámulja a foteleket, a csillogó szekrénysort, a re- kamiékat, a süppedős szőnyeget, a tündöklő csillárt. — Íróasztal? — csodálkozik őszintén, s mellette a öizzar alakzatú állólámpáról eszébe jut, hogy Laci állandóan dünnyögi, nem jó a mennyezeti világítás, mert mindig maga elé árnyékol, ha az asztalnál ülve dolgozik. De még nem bírták kiszorítani, hogy pont egy asztali lámpát vegyelek. — A tied? — kérdezi vissza. Kati vidáman, önfeledten bólogat, hogy már rég megígérte apu. még tavaly ... Közben a szekrénysor egyik rekeszébe nyúl, mozdulata nyomán lágy ritmusú dallam kúszik elő, betölti a szobát. — Ézt is most vettük! — lelkendezik Kati és föltelepszik a rekamiéra, — Haláli klassz magnó, mi?! — Csak nem nyertétek a lottón? — kérdezi Éva, s hangján, bár vidámnak erőlteti, mégis átüt valami furcsa kedvetlenség. — Apád iß, én is jutalmat kaptunk, meg volt egy kis pénzünk a takarékban, tudod... Persze, hogy Katinak. Élvégre nagylány már... a barátnői, akik ide járnak hozzá ... Kati nem nyugszik és mindenképpen dicsekedni akar; miközben anyja magyarázkodik, leperdül a re- kamiéról, szélesre tárja az egyik szekrényajtót és egy műszőrme bundát akaszt le. — Na? — tartja maga elé és szeme csillog, ragyog a gyönyörűségtől. — Milyen? — Szép — feleli a nővére, de nem mosolyog. Nem örül, kedvet ront kedvetlensége. — Drága is, biztos. „Nem olyan nagyon — jön a válasz ajkbiggyeszt- ve — látnád, hogy a többi csajnak mije van, milyen cuccok. Ez ahhoz képest ...” Éva, mintha könnyű szédülést érezne. A bundát nézi, s arra gondol, milyen jó lenne, ha ók is vehetnének. De nem lehet. Szorítanak az OTP-részle- tek, az albérlet, is nehéz százasokat jelent havonta, most különösen, hogy a fűtést is fizetni kell. — Jó neked — csúszik ki a száján. Húga dicséretnek veszi, tovább lelkendezik. Anyja azonban többet ért belőle: „Megadunk neki mindent, csak tanuljon a büdös — mondja lagymatag bosszúsággal — amit csak kiejt a száján.” — Miért? — kérdezi Éva hűvösen, s talán megro- vóan. A tíz évvel idősebb testvér, a már asszonnyá komolyodott nővér számonkérésének tűnt ez. j — Miért-miért? — vo- nogatja vállát anyja, — Mit tudom én! Mert telik rá, hál’ istennek. A modern, vadonatúj bútorokkal berendezett szoba képe hirtelen elmosódik Éva tekintete előtt. Az olajkályha helyett vaskályhát lát. a sarokban egy öreg festett szekrényt, kopasz padlót, középen asztalt pár- názatlan székekkel és sültkrumpli illata lengi be a széngázszagú meleg szobát. Apja borostás arccal, leszegett fejjel ül és eszik. A mennyezetről sárgás fényt vet arcára a villany- körte. „Kéne, persze, hogy kellene... De értsd már meg kislányom, hogy nem lehet. Kibirod még ezt a telet a régi télikabátodban. Nem nőtted ki, ezt ne is mondd!” Apja szótlanul eszik, nem szól közbe. „Azt sem tudom, hogy osszam be- a pénzt, ne nyagassál már!” Látja magát kinőtt, kopottas télikabátjában, divatjamúlt, kitaposott cipőjében. Amikor elutazik a kollégiumban, anyja titokban megdugja egy ötvenessel: „Nincs több, de apád ne tudjon róla!” Egy hónap múlva visszahozza az ötvenest. Szorongva gyűrö- gette nap mint nap a zsebében és nem bírta rászánni magát, hogy elköltse. Anyjának könny szökött a szemébe, de visszavette az ötvenest: „Nem is tudod — mondta hálásan, keserűen — mennyire kell most itthon.” Nyári szünidőben elment dolgozni egy gyárba. „Majd, amit keresel — biztatta anyja — abból őszre beruházkodol. jó?” Tíz év suhant el, most Kati pont olyan idős, mint akkoriban ő volt. Mintha káprázna előtte minden. — Hová mész? — figyel fel arra, amit húga mond. — Németbe. A nyáron a sulival. Két hétre. Képzeld el... — Mibe kerül? — kapja tekintetét anyjára. Az tétován vonogatja vállát, hogy 'talán... de nem is tudja. Meg aztán nem is érdekes, hiszen megkereste rá a pénzt Kati. Oda volt a nyáron dolgozni. * * — Látom rajtad — ko- morodik el kisvártatva —, hogy nem tetszik. Azt hittük pedig, hogy örülsz, ha majd meglátod ... — Örülök, anyu... — dönnyögi, de félrefordítja a fejét. „Ugyan, most mit játszod meg magad... — nyelvel húga és igazát érezve folytatja: — én mindig örültem, ha te kaptál valamit... Csak azt ne mondd már, hogy te nem kaptál meg mindent anyuéktől, míg otthon voltál?” A csend közéjük ékelődik. — Miért vagy ilyen irigy, kislányom? — szólal meg anyja szelíden. — Hiszen a testvéred! Sajnálod tőle? Neked is megadtunk mindent, az utolsó fillérünket is rád költöttük ... Inkább nélkülöztünk, csak hogv neked meglegyen... Fejét rázza, tiltakozni akor: nem, nem irigyli Katitól a bútort, a szőnyeget, a csillárt, a magnót, a bundát, a külföldi utazást, csak valami fáj. És erről nem tehet Ahogyan arról sem, hogy mindezt 6 nem kaphatta meg, de ezért nem is hibáztat senkit. Ám a fájdalmat, legalább azt, engedjék meg neki. — Mert irigy vagy! — szúr belé a húga. — Pedig, ha tudnád — ágaskodik fel anyjában is a sérelem — hogy megvontuk magunktól azt, amit neked adtunk... Sült krumplit ettünk, mert kinőtted a télikabátodat és újat kellett venni. Amikor a kollégiumban voltál, hányszor adtam oda az utolsó százasunkat, hogy legyen zsebpénzed ... Arról nemj tehetünk, hogy most jobt>an megy, hál’ istennek ... — Anyu, ne mondd ezt — tiltakozik riadtan. — Amikor dolgozni mentél a szünidőben, amit kékesiéi, magadra költhetted, ugyanúgy, mint Kati. — Anyu, jól tudod, hogy nem igaz... Hát nem emlékszel? Hónapokig beteg voltál, egyedül keresett apu. Kellett a pénz. — Ne beszélj, magadra költötted. Ugyanúgy, mint Kati. — Kellett a pénz... beteg voltál. Orvosoknak, meg a megélhetésre. Kati is akkor ment iskolába. — Sírva fakadt. — De először én is pénzt hoztam a házhoz! • j ati szavaszegetten K ült. Anyja a fejét * ingatja: nem emlékszik. Éva készülődik, néhányat szipog, papírzsebkendőjét kabátja zsebébe gyűri. „Aztán jól tanulj!” — biccent húgának és halvány mosolyt kényszerít arcára. Megcsókolja anyját, búcsúzik. Lehet,* hogy a jövő héten beugranak Lacival együtt. „De azért... jólesett volna, ha nem felejted el... Nem, nem azért mondom. Csókolom!” Míg a villamosra vár, gondolatai összemarakodnak. Irigy lenne? Az igazságtalanság mindig megkínozza. De hát ki volt hozzá igazságtalan? Könyv jelző Kerekes Lajos: Hitler-puccs a sorházban Csak az elismerés hangján lehet szólni arról a megszámlálhatatlan művészi alkotásról, mely regény- nyé formálódott vagy éppen a filmvásznakon kért helyet a másodig világháború befejezése óta, azzal az egyedüli céllal és törekvéssel, hogy megmutassa a fasizmus igazi arcát, emberközelbe hozza az embertelenséget, mely végig- gyalázta Európa testét, s amerre elhaladt, pusztítást és bánatot hagyott maga után. A közelmúlt itt-ott felvillanó politikai gengszterkedései azonban arról árulkodnak, hogy nem beszélhetünk még teljesen múlt időben a fasizmusról, hiába folyt ki milliók vére, él még a revans-szellem, mely 'hangzatos ideológiáktól túlíűtve, ma is fertőz. Kerekes Lajos műve — mely a Kossuth Könyvkiadó Népszerű Történelem sorozatában jelent meg —, azért figyelemre méltó, mert a fasizmus kialakulását, s vele Hitler megjelenését bölcsőjétől kezdve mutatja be, jól felhasználva azokat a kutatásokat és archív anyagokból előkerült dokumentumokat, melyek hitelessé teszik mondandóját. Kevesen tudják — főleg a tízen- és huszonévesek között —, hogy Hitler gyászosan végződő karrierje 1923. nov. 9-én, egy müncheni polgári sörházban kezdődött, ahol — államcsíny formájában! — négytagú ideiglenes nemzeti kormány megalakulását jelentik be a weimari demokrácia ellen. Elég szép számú, Hitlerrel foglalkozó elemző munka szinte közös kulcskérdése annak megvilágítása, hogy milyen feltételek voltak szükségesek ahhoz, hogy egy önmagában jelentéktelen, gátlásokkal küszködő, tanulást és munkát kerülő, katonának is gyenge festegető fiatalember olyan hallatlanul gyorsan politikai hatalomra tegyen szert, mint Hitler tett, akinek lelkén 50 millió ember meggyilkolása szárad, miközben 70 millió felett uralkodott. A sok meghatározás közül a legreálisabbnak az a megfogalmazás ' látszik, mely Hitlert nem embernek, hanem állapotnak fogadtatja el egy olyan történelmi környezetben, ahol a weimari köztársaság ellentmondásoktól és válságoktól terhes. Elfogultság lenne azonban tagadni, hogy Hitler Bécs- ben elég alapos politikai trenírozásban részesült, tniközben német nacionalizmusát és antiszemitizmusát formálta. Ez utóbbihoz az objektív feltételek adottak voltak, hiszen már az első világháború idején 550 ezer zsidó élt Németországban, akik elég befolyásos tényezői voltak a gazdasági és politikai életnek. Hitler elsősorban tőlük féltette a tiszta faj elméletének felvirágoztatását, a felsőbbrendű faj térhódítását abban a „német élettérben”, ahol a „Deutschland, Deutschland über alles . ..” létt volna a dolgok alfája és ómegája. És amikor Dachau, Mauthausen kapuit döngetjük tompulni nem akaró emlékeinkkel, a gyökereket itt és ebben az ideológiában kell keresni, amit hűségesen kiszolgáltak és támogattak a •Göringek, Hessek és Lu- dendorffok, valamint az ipari arisztokrácia krémje, mely búsás haszonnal süBeiiczay Mária Nádas „Anna örök” Tónika Mihály Várod ott is Annád, néma bátyám? Csillagokra fontad szösz-haját, Hallom enyhe, éles éjszakákon Antarktiszi, gúnyos kacaját. Várjam én is? Mit felelsz, te Fáradt? No az est, mint fülledt, szép szakáll, Hunyorgó, részeg szemem előtt Szőke hold sugár-uszálya száll. Várkonyi János Zenepavilon tögette pecsenyéjét annál a tűznél, melytől később az egész világ lángba borult. Mennyire elgondolkodtató, hogy ez a példátlan „zseni” még a náci pártnak is úgy lett tagja, hogy mások léptették be. Az azonban már teljesen törvény- szerű, hogy belépése után a 46 tagú pért hamarosan háromezresre duzzadt, majd 56 ezer főre tornászta fel magát, s a pártpénztár 7,50 márkás vagyona 170 ezer márkára rúgott. Hitler, cirkuszi mutatványosokhoz hasonlóan, jó szónok volt. Szavak, gesztusok és fanatikus tekintet ötvöződött abban a politikai halandzsában, mely olyan alapvető nemzeti sérelmeket lovagolt meg, mellyel méltán nyerte el — főleg a suhan- cok — bizalmát. A Krone- cirkuszban rendezett nagygyűlésen — többek között — ezt mondta: „ .. .teljesíteni fogom azt a küldetést, amelyre öt évvel ezelőtt félvak nyomorékként esküt tettem: nem nyugszom addig, amíg Németországot a hatalom, a nagyság és dicsőség magaslatára nem vezetem”. Micsoda csábosán varázs- • latos távlatok! Csoda-e, ha csak kevesen nem dőltek be ennek a kánaáni végcélnak, mely pőrére vetkőztetve az egész birodalom összeomlását, Európa és a világ megvetését hozta végeredményként, kis halasztással. * A sors azonban türelmes volt Hitlerhez. A müncheni sörházpuccs utón — ami bukással végződött —, még egy évtizedet szabott ki számára, hogy ezalatt megírhassa a „Mein Kampf”-ot, s egy gazdasági világválság kellős közepén, kiéleződött szociális feszültségek közepette, kancellári székbe ültetvén, teret nyitott számára ahhoz, hogy a gyakorlat bizonyítsa be kificamodott teóriájának teljes csődjét és porbahullását. Nem árt, ha néha emlékezünk ezekre az időkre, amikor a „történelem kijavításának” szándékával emberek millióit küldték vágóhídra, akik végül maguk is egv bunker rabjaiként. szinte a felismerhe- tetlensésig összeérve lelték halálukat annál a tűznél, melynek csiholásában élen jártak. Mert a történelem kerekét — bármenynyire is szeretnék egvesek nanipinkban is — visszafelé fordítani, nem lehet! A (lám
