Békés Megyei Népújság, 1976. március (31. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-07 / 57. szám

Ember Mária:

Egy tárgyalás jegyzőkönyvéből

— Kérem, elnök úr, ha módjában állná végighallgatni, talán elmondhatnám azt a megfigyelésemet, hogy mi az, ami nap mint nap tönkreteszi az ember napját Azt vettem észre ugyanis,- hogy az ember, minelyt kimozdul a négy fala közül, csak és kizárólag elégséges tanulókkal találkozik. Bemegyünk az üzletbe, ott álldogálnak az általános iskolában elégségessel éppen csak átcsúszott tanulók; mogorván maguk elé miiednek vagy egymással foglalkoznak, éppúgy, mint az iskolapadban; íelébreszt- hetetlenek. A múltkoriban a pénztárnál egy ilyen kislánnyal akadt dolgom; nem az a baj, hogy nem tud számolni, azt elvégzi helyette a gép, arra való, csak be kell ütni a zacskókra írt számokat. Hanem amikor visszaad, letesz elém egy végighasadt húszast. Mondom neki, legyen szíves, adjon helyette másikat, tólem azt nem fogadják el sehol, ők pedig este úgyis beviszik a pénzt a bankba, ott majd kicserélik. Nem is válaszol, már tolja odébb a kosaramat és a pénzt, veszi a kővetkezőt. Mondom neki, legyen szíves kicserélni, én ezt nem fogadhatom el... mintha süketnek beszélnék, lepereg róla minden és képtelenség a leikéhez közelférkőzni,' nem használ a szép szó, az ép ész, csak hallgat, mint aki megátalkodott. És akkor az ember már reszket a dühtől és hazamegy és talál egy cédulát bedobva az ajtón, hogy kint voltak a házkezelőségtől, de hiába. Kérem, az ember hetekig, hónapokig könyörög, kérvényt ír, telefonál, hogy jöjjenek már ki, meghagyja a telefonszámát, de vissza nem híyják sosem, nem lehet megérteni, miért nem bírják felemelni a telefon- kagylót, megbeszélni egy időpontot, miért jobb nekik kijönni és dolgukvégezetlen távozni, nem ismerik az idő értékét, nem képesek beosztani a napot, hogy elvégezhessék feladataikat, szétforgácsolják az időt, a magukét és a másét, és akkor az ember újabb beadványt ír, de választ nem kap, nem, kaphat, mert képtelenek egy levelet megfogalmazni... csupa elégséges tanuló. Én nem tudom, hol vannak a kitűnőek, a jelesek, egyetemi tanszékeken vagy könyvtárakban vagy ipari irányító posztokon talán, nem tudorrt, velük nem találkozik az ember sehol, a mindennapi életre az elégséges tanulók nyomják rá egyéniségük bélyegét. És aztán gázszerelők dolgoznak a házban, és az ember kinyitja a frissen mosot* bejárati ajtaját és belé van karcolva egy kereszt, mert az a lompos fiatalember, aki becsöngetett, játékos kedvében nem bírt magával, nem bírt ellenállni a vonzásnak. amit a tisztára mosott felület gyakorolt rá. és úgy lép be az ajtón, hogy a fekete olajos kezenyomát is raita hagyja, nem tanították meg rá. hogv a kilincset keli megfogni, nem ar. ajtó fáiát. dehát ezt nem is kell. nem is lehet az iskolában megtanítani, ez elem*

tesség. És az embernek majd szétreped a mellkasa a dühtől, hogy azt hiszik, bármit megtehetnek, hiszen büntetlenül tehetik. És , elvonulnak a gázosok és a lépcsőház fala tele van firkálva, Saci, ólvasom és nyíl. lal átlőtt szíveket látok minden fordulóban, gyerekek — mondanám mosolyogva, de nem mondhatom és nem tudok mosolyogni, hiszen ezek azért csinálják, mert már nem -gyerekek, mert kinőttek végre az iskolapadból, ahol hátul ültek, és azt hiszik, most már felnőttek, most már mindent szabad. És aztán jönnek a tatarozók, és üvegcsörömpölésre riadok, és látom, hogy egy jókedvű fiatalember kalapáccsal tör be egy ablaküveget, és akkor én... elnök úr kérem ...

o

— Kérem, elnök űr, én csak annyit mondhatok, hogy a Jóska jó gyerek, rendes gyerek, és nem szabadna lenézni őt azért, hogy csak anyagmozgató minálunk és nem tudja választékosán kifejezni magát. Az a fiú annyit állt ki, egészen meg volt riadva, amikor hozzánk került, de tessék nekem elhinni, hogy egy aranyos jópofa, csak hagyni kell, egészen felszabadult közöttünk. Hordja a ládát a szerelő után, mindig elfelejt belőle valamit, nem győzzük nevetni. Az emberek olyan kicsinyesek, leérem, a múltkoriban is kifogásolta az egyik lakó, hogy az ő kalapácsát kérték kölcsön és csupa mész volt, amikor visszakapta, hát tessék mondani, miért nem lehet kölcsönadni egy kalapácsot, mi az, oltáriszent- ség? Mi a brigádban olyanok vagyunk, mint a testvérek, örülünk, ha valakinek jó kedve van, de az emberek olyan értetlenek, a

múltkor azért szólamlott fel vaíaki, bár ez nem tartozik ide, hogy beénekeltek a tatarozók az ablakán; csak egy napra állna be az

ilyen a hákáihoz; tudom, nem irigyelné többé. Csak egy bicskát kért a múltkor az egyik fiú, hogy egy drótot elvághasson, hát nem azt mondta az a sebészfőorvos, akinek a lakását tettük rendbe, hogy nem tart bicskát? És amíg egy létrát kapunk mert elvárnák, hogy mindenüvé mi cipeljünk magunkkal, micsoda kifogásokat tudnak kitalálni! Azt mondja egy asszony, nem adja oda, mert neki az áll a kádban, azon szárítja az alsóneműt... megáll az ész. És én nem hiszem el, elnök úr kérem, már a tárgynál vagyok, hogy a Jóska bevert volna egy ép ablakot, mi ismerjük egymást a brigádban, nincs rá bizonyíték, hogy az áz üveg ép lett volna, különben is megcsinálja a biztosító, csak le kell vinni az üvegeshez a keretet, és amikor a tanárnő megpofozta azt a fiút.... kérem, én is szülő vagyok, szülői munkaközös, ségi tag vagyok, mert arra jó a munkásember ugye. hogv rendbe tegyen az az iskolának ezt-azt. olyankor kedves apuka így, kedves apuka úgy, még csak ezt a kis vitrázst rakja fel, még

pcoi. 0 7+ d 1rnc,7nl'''léL.',«4- p»?.

F. Varga Mária Kislány

Pardt Anna;

Emberi boldogság

Mint fogoly tartja kezében

a napsugár egy darabját,

az emlékezet s a remény

e légnemű halmazállapotát;

térdig a horzsolást idéző anyagokban,

derékig a derekat meghajlító terekben,

tekintetig a tekintetet elhomályosító könnyekben:

s mégis van benne valami,

ami gyönyörű és ép,

ami tökéletesen szabad:

a szívverés, az érverés,

a rejtett áram, a rejtett gondolat, %

a dobogó ásvány, a távoli tejút,

s a testmeleg mindennapiság,

a megsejtett testvériség, s az elviselt magány,

a legelfutóbb percek, s a legállandóbb szerelem,

az egyszerű, nyilvánvtúó dolgok,

s a nagyszerű igézetek,

a porló semmi, s a kiharcolt való,

a szeretetdiktálta abszolutumok,

s az abszolvtdiktálta realitások.

Katona Judit:

Szavaid tornácán

ze meg, mert képtelenek beverni egy szöget, de azért én sem estem a fejem lágyára. tudom, hogy a tanárnőnek ütni nem szabad, az iskolán kívül sem szabad, elmondták azt nekünk a szülői munkaközösségben, hogy ezért fegyelmi jár, az iskolában a tanárnő sem merné, ebben biztos vagyok, csak nyeli a mérgét, aztán otthon adja ki, a lakása ablakában, mert ott azt hiszi, ott mindent lehet. Kiokosítottak minket a szülői mun. kaközosségben, igen, kérem, a tárgynál vagyok, azt mondta az igazgató, hogy a pofon a tehetetlen düh jele, a pedagógusra vet rossz fényt, ha tehetetlen, hát csak ezt akartam még elmondani, hogy a tanárnő sem állt kérem feladata magaslatán.

Vihar kötözi az ágat, a bokrok újra térdre esnek. Éjszaka, mintha keserűbb íze lenne lélegzetednek.

A hajnal kék széltől deres, bozótjaiban csillag csörtet. Felkapjuk a meleg kabátot s begomboljuk, akár a csöndet.

Fűkard villog még mindenütt, levelekben érik a sárga, a koraőszben kiülök szavaid tiszta tornácára.

Hittek abban, amiért naponta kockáztatták az életüket

Vörös rekviem

Szép és döbbenetes film a Vörös rekviem. Ilyen volt Hernádi Gyula különös hangvételű regénykölteménye is, jó csengésű, szinte litániaszerűen magas ívelésű ősi rituálékat rövid misztikus szövegeket ötvöző, középpontban Sallai Imre képzelt alakjával a költészet lebegésében, mint valami történelmi magaslatról mutatja fel a tragikus sorsát elszántan vállaló kommunista hős jellemét.

Grunwalsky Ferenc az elsőfilmes rendező szenvedélyével és évek óta felgyülemlett tapasztalataival vállalta a regényt, amelynek filmváltozata több is, de kevesebb is lett az eredeti műnél. A film reálisabb, sőt, helyenként naturálisabb eszközökkel állít emlékmű- vet a magyar munkásmozgalom hős harcosának, a minden rezdülésre figyelő kamera segítségével, aprólékos, részletező módszerekkel mutatja be Sallai és Fürst életének utolsó két óráját, amely az ítélet kihirdetésétől az erőszakos halálig tart.

A film alkotói arra vállalkoztak, hogy a halál előtti két órában, sőt még ezen is belül a halál bátor vállalásában mutassák meg az életet. Mégpedig úgy, hogy abból a mai néző számára is kirajzolódjék az áldozatvállaló kommunisták jellemvonása, és határozottan kicsendüljön a mához szóló üzenet is. Ezt a célkitűzést, valamint a történelmi és társadalmi összefüggések jobb megértését szolgálják a visszaemlékezések. Tulajdonképpen két emléksor bontja meg a halálos ítéletet kimondó tárgyalás zárt és feszes egységét, Szug- gesztív erejű képsorok, sokatmondó arcok, beszédes szempárok váltják egymást, jellemezve a magatartást, a társadalmi, a politikai hovatartozást is. S amikor Sallai már a cellájában készül a halálba, váratlan látogatója érkezik, egy tiszt, aki látni akarja: hogyan viselik el a halálos ítéletet.

Éz a látogató indítja el az első emlékezést. Még 1919- ből ismerik egymást, amikor az ellenforradalmi lázadásban résztvevő tiszt társaival együtt Sallai foglya volt. Akkor ők is a halálra készültek, látszólag, ugyanolyan bátran mint később a kommunisták, de más tartalommal. Bár a halálra szánt bátorság különböző előjelű fedezetét jól mutatja be a film, mégis ezek a jelenetek indították el bennem a kétkedő gondolatokat. Nem a történet hitelét vitatom, hiszen az igaz lehet akkor is, ha mint a filmben költészet csupán; hanem a nézőre gyakorolt hatását kérdőjelezem meg. Mert mit lát a ma közönsége az egymást követő képsorokból ? Félelmetesen megerősített börtönfélét, amelyben szimpatikusán fiatal, bátor tiszteket őriznek az ideges vöröskatonák és politikai vezetők. És hiába hangsúlyozza a film röpke szöveggel, történelmi utalással a hasonló magatartás különböző indíttatását, a figyelem elsősorban az azonos helyzetre, mindkét oldalon a halálba készülés perceire összpontosul. Igaz a forradalom megkegyelmez a fehér tiszteknek. de a film époen Sallai és Korvin Ottó többször is hangoztatott ellenvéleményével semlegesíti ezt a humanista — vasv csak romantikus? — magatartást.

A képű megoldások szépsége dramaturgiai beépítettsége ellenére is vitatható a másik emlékezés is, amely a gyermek Sál Iáit van hivatva újraforgalmazni, bemutatva a tizenkét éves. koraérett, értelmes fiúcska esz- mélését. Csakhogy a halálra ítélt Sallai forradalmi elszántsága, sorsát vállaló határozott magatartása nem annyira az ifjúkori élményekből, mint inkább a munkásmozgalomból táplálkozik, az elnémított forradalomban, majd az illegalitás embert próbáló éveiben edződött keménnyé, állhata. tossá.

Mi nem, mártírok akarunk lenni — mondja a cellában Sallai. A sógornőjének pedig: — Te sem értettél meg, miért csinálom, de egyszer majd megértitek. Igaz, senki sem akart mártír lenni és ma már valóban meg kell lene érteni, miért csinálták, hogyan csináltak.

De vajon ehhez a megértéshez, a hősök jellemével való azonosuláshoz, milyen segítséget nyújt ez a film? — Bevallom ezzel a kérdéssel jöttem ki a moziból, ahol egy költőien szép, nemes pótoszú, drámaian szerkesz. tett filmet láttam. A Jancsó Miklós művészetét idéző képsorok — nincs restellni való ebben, hiszen Grunwalsky Ferenc évekig dolgozott Jancsó mellett, s annak alkotótársa, Hernádi írta a filmet — a rendező önálló gondolatait fejezik ki, Ragályi Elemér atmoszférikus. dokumentatív hűségű fényképezése fiagyszerű lírai emlékezés, olyan szocialista gyászszertartás féle. amely elsősorban a hősök bátran vállalt halálára figyelmeztet.

Dehát ezek a hősök azért tudtak bátran meghalni, mert így is éltek és hittek abban, amit csináltak, amiért nanonta kockáztatták az életüket. Mit tudunk mi felnőttek és mit tudnak a mai fiatalok Sál la írni ? Nem többet, mint amit a könyvek tanítanak: hogy bátran vállalta a halált. Társadalmi rajzként pedig valamit egy eszelős biatorbágyi merénylőről, az ürügyként felhasznált statáriumról, a konszo- lidáció köntösében tetszelgő koronás hatalomról, a kommunistaüldözés ellenére is élő, szervezkedő munkásmozgalomról és a tiltakozás nemzetközi visszhangjáról; de Sallai mozgalmas életéről, Budapest—Bécs és Moszkva között végzett illegális munkájáról, örömeiről, gondjairól, terveiről és kétségeii’ől alig tudunk valamit. Pedig a mai néző számára nemcsak a forradalmár döbbenetes halála, hanem izgalmas, jövőt formáló cselekvő élete is szolgálhat tanulságul. Vagyis nem Sallai és Fürst halálát, hanem a mozgalomhoz kap. csőit életüket kellett volna bemutatni, mégpedig olyan izgalmasan és cselekményesen, mint ahogyan tették azt az olasz filmesek, amikor az amerikai munkásmozgalom két hősének, az ugyancsak mártírhalált halt Sac- conak és Vanzettinek állítottak emléket.

Tudom, igazságtalan egy másik fűmet számon kérni a Vörös rekviemtől. Nem is tenném, ha Grunwalsky műve egy szűkebb körnek szóló kísérleti alkotás lenne. De a film nagy közönségnek szól, diákok ezrei tekintik meg és félő, hogy bennük is csupán egy ke- gyeletes emlékmű építhető fel a pergő képsorokból. Jogosnak érzem egy másik film számonkérését azért is, mert egy regény esetében írhat másik, sőt harmadik, negyedik szerző is ugyanarról a témáról. A filmgyártásban azonban más a gyakorlat: Grunwalsky filmje hosszú időre bezárta ezt az izgalmas témát, pontosabban Sallai életének filmre- vitelét,

A jól megválasztott szereplők játékáról csak az elismerés hangján szólhatunk. Adorai Péter főiskolai hallgató emlékezetes módon formálta meg Sallai Imre alakját.

Márkusz László