Békés Megyei Népújság, 1976. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-29 / 51. szám
Kovács Lajos; Hamu és gyémánt (Cybulsky halálára) A vonat kerekei Alatt Agyam a fénylő síneken zakatol veled s nincs Isten, ki előttem vár Nincs Idő Mely megelőz — Naplóba írt Halál-tanár — Te magad — Szavalhattok Vonatfékek Alagutak Sínt. élének. korholók és tüztelenek Kéreg lettem Időt Álló Párás-sötét szemüvegem Titok-könnyes szemem Asszonykéz zsebkendőt Hamu fedőt Hiába várt Barát nélkül Otthon nélkül futok futok Varjak várják hamu szivem Gyémánt-Magam Te vártál meg M. KORSUNOV: Koszka frizurája A GYEREKEK hármasban játszottak — Vászja, Koszka és a szomszéd fiú, Nyikita. A játék hevében Vászja majdnem megfeledkezett arról, hogy Koszkát el kell vinnie a fodrászhoz, mert már nagyon hosszú a haja. Reggel, munkába menet előtt a mama szigorúan mondta, ha Koszka ma sem vágatja le a haját, akkor nem hordhat frufrut, és kopaszra kell nyiratkoznia. A gyerekek bezárták az ajtót, és sietve indultait a szemben levő fodrászüzletbe. Az üzlet ajtaján a „Zárva” tábla függött. Vászja mégis benyitott, és mindnyájan beléptek. A magas, hajlott hátú fodrász a padlót söpörte. Vászja közelebb ment, és megkérdezte: — Tessék mondani, lehet nyiratkozni ? A fodrász előbb befröes- költe vízzel a padlót, majd így felelt: — Azt hittem, tudsz olvasni. — Tudok hát — válaszolt Vászja sértetten. — Mert az ajtón ott áll, lehet nyiratkozni vagy sem. Majd holnap gyertek! A gyerekek kedvetlenül léptek ki az utcára. — Gyertek csak! — szólt Vászja, — Tudok még egy másik helyet. Abban az üzletben viszont csak felnőtteket fogadtak. — Gyerekekkel csak reggel foglalkozunk — válaszolták. — Nos, mit csináljak most veled Koszka? — sóhajtott Vászja, amikor újból az utcán voltak. — A mama megmondta, hogy tovább már nem lehet halogatni, nyiratkozni meg nincs hol. Csendesen és szomorkod- va ballagtak haza. Hirtelen Nyikita felkiáltott: — Megvan! Rájöttem! — Mi van meg? — kérdezte Vászja. — Kitaláltam! — Mit? — Nyírjuk meg mi magunk! — Magunk? — gondolkodott el Vászja. — Persze! Kezdjük rögtön meg ... OTTHON úgy berendezkedtek, mintha igazi fodrászat lenne. Az asztalra tükröt állítottak, előszedték a papa borotvakészletét, öszszegyűjtötték az ollókat és fésűket... — Nos, ülj le! — szólt végül fontoskodva Vászja, és kiválasztotta a legnagyobb fésűt és ollót. Koszka leült a székre. — Csak ne mozogj és ne fészkelődj! — szólt rá Vászja, miközben egy törülközőt terített Koszka nyakába. — Mi ? — kérdezte Koszka, és nyakát kinyújtva grimaszolt a tükörbe. — Mondtam, hogy ne mozogj! — Nem mozgok! Vászja átadta a fésűt Nyikitának, hogy kéznél legyen, maga pedig fogta az ollót, megcsattogtatta a levegőben, majd hunyorogva körbejárta Koszkát, méregetve, hol kezdje meg a munkát. Koszka megint nyújtogatta a nyakát. Maradj nyugton! — szólt rá szigorúan a bátyja. — De Nyikita szamárfület mutatott nekem! — Ne fészkelődj már! — ismételte Vászja, és lehajolva Koszira tarkóján levágott egy nagy fürtöt, majd még egyet. — Jaj, fáj! — panaszkodott Koszka. — Húz az olló! Vászja megnézte az ollót, ismét megcsattogtatta a levegőben, majd ráfújt: — Csak képzelődsz! — és folytatta a munkát. Miután Koszka tarkóján alaposan lenyírta a hajat, hozzálátott egyengetni, de egyre rosszabb lett. Megpróbálta lefésülni, a hajszálak azonban össze-vissza álltak, egyik helyen rövi- debbre sikerült, másik helyen hosszabbra. Nyikita Koszka fejére mutatott: — Vászja! Ezt a tincset nézd meg! — Melyiket? — kérdezte Koszka. — A tied is olyan — szólt Vászja Nyikitának. — Hol van neki? — kérdezte Koszka, és lemászott a székről, mindketten szem- ügyre vették Nyikita fejét. Végül Koszka újból elfoglalta helyét. — Jobb lesz, ha előbb elöl is lenyírom — döntött Vászja. Koszka szemével követte az olló mozgását. — Ferde — szólt közbe Nyikita. Vászja hátraléoett, körbenézte, és tényleg, ferde volt. — Mindjárt egyenesre vágom — mondta, és újból belenyírt. — Megint ferde — állapította meg Nyikita. Koszka homlokán észrevehetően rövidült a haj. Vászja újból egyenesre akarta vágni, de ismét ferdére sikerült. — Nem a feje ferde? — morfondírozott Nyikita. Körbenézték Koszka fejét, de nem lehetett rendellenességet megállapítani. — Vonalzó kell! — szolt határozottan Vászja. Hoztak egy vonalzót, Koszka homlokára tették, de az nem simult hozzá. Nyikita tartotta, Vászja pedig a vonalzó mellett próbálta vágni. — Megint ferde lett — szólt Nyikita. — Ceruza is kell! — állapította meg Vászja, és egy tintaceruzát hozott. — Unom már! Hagyjátok abba! — ellenkezett Koszka. — Várj! Mindjárt kész lesz! Vászja megnyálazta a ceruzát, és a vonalzó mellett vastag vonalat húzott Koszka homlokára. Ezután a vonal mellett végigvágta, de megint nem sikerült. Amikor Koszka meglátta magát a tükörben, halkan felsóhajtott. A fején mindössze egy nagy tincs maradt a dús hajból. — Semmi baj — vigasztalta a bátyja —, mindjárt jó lesz. Csak ne sírj. Mindjárt rendben lesz. Belevágott, és a frufru helyett egy kis csonk maradt. . „ .. .KULCSOK CSÖRÖGTEK, kinyilt az előszoba ajtaja. Hangok hallatszottak, előbb a papáé, majd a mamáé. — Megyek haza — szólt Nyikita gyorsan, és letette a fésűt. A hangok közeledtek. — Mi van itt? — kérdezte a mama, amint belépett a szobába. Nyikita hunyorgott, mintha a szemébe világítottak volna, és pörgő nyelvvel hadarta: — Jónapot kívánok! Mennem kell vacsorázni. Vászja ollóval a kezében mereven állt. Koszka megnyírva, nyakában törülközővel, homlokán a tintaceruza nyomával, sírni kezdett, — Nyikita! Nem vacsoráznál velünk? — kérdezte a papa. Nyikita nem felelt, hanem óvatos léptekkel az ajtó felé somfordáit. — Ezt ki alkotta? — kérdezte a papa. — Én hajtotta le a fejét Vászja. — De még nincs kész. Még egyenesre kell vágni. — Nos, akkor láss hozzá! — szólt nyugodtan a papa. — Még Nyikita is segíteni fog neked. Koszka könnyeit törülve szétmázolta arcán a tinta- ceruza-vonalat. — Jó ez így is — mondta a mama, és igyekezett elrejteni a mosolyát. — Legalább mindenki meglátja, milyen frizurát alkotott Vászja. — Ej, ti botcsinálta ácsok! — mosolyodott el a papa. — Miért ácsok? — kérdette lehorgasztott fejjel Vászja. Nyikita is mozdulatlanul hallgatott. — Élt egyszer egy ember. akinek volt egy széke. Jó kis szék volt, csak kissé billegett. Elhatározta ez az ember, hogy megjavítja a hibát. „Nem kell ehhez nagy bölcsesség! — gondolta. — Ács nélkül is boldogulok.” Levágott az egyik lábából, de a szék továbbra is billegett. Vágott a másikból ' is, az sem segített. Rövidebbre vette a harmadikat is, még mindig nem volt jó. És így vagdalt a lábakból, míg végül csak az ülőke maradt meg — mesélte a papa, maid magához vonta Koszkát. elvette Vászjától az ollót, és levágta a maradék tincset is. — Most már késő a sírás, barátom! Késő! Fordította: Sass Attila Évszakok Mucsi József TAVASZ Kedves, látod, megjött a tavasz. Eleven forrás zajdul a sziklán, vizétől éled a part humusza. Holnap már kertem alján kacag fel ama forrásnak üdítő vize, és várja a bő, vászon-tömlőket. Aszály jöttén a békés boldogság gyökérzetét öntözöm vizével, hogy gazdag lombja zöld maradhasson, NYÁR Az előkészületben, az útban, a töméntelen látnivalóban, a hőségtől támadt délibábban; a róna tarka virágaiban, az autóbusz vad iramában, a zöldellő fák oszlopsorában; gabonatorzsák szőkeségében, a meztelen égbolt kékségében, a méhek, virágok zenéjében; benne- és velem voltál, kedvesem. ŐSZ Bizony, kedvesem, az ősz is eljött: Öreg diófánk megadta magát, a nap csokorba fogta sugarát. Pincém megrakva étel-itallal, szivem is tele érett dallammal, tetőm is rendben. Jöhet a hó, a tél! TÉL Azt mondják, kedves — buta beszéd ez: A zúzmara már a szívemig ért. Teofil napján szólt nekem a tél: Komám! Nincs hó, nincs fagy, a kedvedért! I Vajnai László Nem kicsikém, a negyvenen túl, az ötvenhez , egyre közelebb leginkább a mozdulatok lényegtelen ívére figyelek, mert tudom, minden forgandó, a hinta fel-le száll, S a hínárba tévedt ölelések, pókháló-szövedékek nem egyebek mint kényszerítő körülmények, talán az ajkad szögletében, ereidben, a bőröd alatt búvópatak a szomjúság; mindent újra kezdeni, ami Valami volt, — valamikor, szélfújta por és homok, meddő dolog, mint a java-húsig lerágott évek, mint lehántott fatörzsről a kéreg, a régi Nyár eltűnt, nincs sehol. Csak vonzalmad ereje tart ki, mint a szikla, De a legtökéletesebb gyönyörből is hiányzik egy szikra. Csókjaid lemosódnak, mint acetontol lemosódik a lakk. S hiába minden kísérlet — de minek is, hogy hasonlítsalak. Nem kicsikém, negyvenen túl, az ötvenhez egyre közelebb, Mindent észreveszek. Mindenre figyelek. Látom a virágok szirmain a sebhelyeket. Az éhes farkas szemében a kortynyi vért. Vándorlásaim kígyó-útjain követő lépteidet. Fázós borzongásodat a verejtékes paplan alatt. Csillag-árnyékos szemeidben a vágy gomoly ag-mámorát, mikor felidézed bennem a teremtő-méhű ősanyát, Ki mondja meg , az eszméletüket vesztett pacsirtáknak hová hullnak? A párhuzamos egyenesek a végtelenbe ha összefutnak, csak tenyered melege oldozhat fel engem, csak értő ujjaid menthetnek meg engem, ha polip-gondok körém tekerednek. A negyvenen túl az ötvenhez egyre közelebb mint kozmikus berendezés olyan precízen figyelek, és hozzád oly csökönyösen ragaszkodom, hogy kockás ruhádról lehullnak a kockák, ha én akarom.
