Békés Megyei Népújság, 1976. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
1976-02-22 / 45. szám
A sztori életereje • önmaga előtt sem őszinte az az író, aki nem töpreng el azon a jelenségen, hogy nemcsak a művi filmek közönsége csappant meg, hanem a „magas” irodalom, a modern irodalom iránti érdeklődés sem egyenes arányban nő az évenként emelkedő számú könyvek, szépirodalmi kötetek halmazával, még inkább példa ny számával. (Hírlik, nyugaton már egyesek attól ijedeznek: a szépprózai alkotásokat is párszáz példányban, rotán kell előállítani!) Nem kell különösebb éleslátás annak megállapítására: divatba jött az elbeszélés, a „mese”, a sztori lenézése. Holott az epika lényege (és értelme) a minél több embert érdeklő elbeszélés, élet-láttatás, az igazságok és szépségek sztoriban bemutatása Egyáltalán nem lehet véletlen az ilyen irodalom iránti igény éppen ebben az évtizedben, a képekkel kommunikáló eszközök évtizedében. Hogy a láttató irodalom iránti igény nem sorvadt el, három látszólag teljesen különnemű alkotó sikeres és népszerű munkáját hozom fel bizonyítékul. O GYŐRI KLARA, nagyjából a századdal egyidős, a romániai Szék falu szigorú közösségében élt népi alkotó, táncház-gazda, Nagy Olga néprajzos serkentésére két neki ülésre megírta életét a Kiszáradt az én örömem zöld fája című emlékezéskötetében, a napjainkban eleven hatóerőt jelentő mesélés példázója. A Kri- terion kiadásában megjelent kötet több okból érdemes figyelmünkre. Egyik szinten: egy zárt faluközösségben élő parasztasz- szony köznapi sorsát sikerült érvényes típusban kifejeznie. Másik erénye: a népi mesélő valóságlátta- tása, amely noha egysíkú és nincs mélységi tagozódása, képes — a szociológiai példatár-adáson túl — emberábrázolásra, novel- lisztikus megformálásra. Amit például gyereklány- kénti szolgálóskodásáról ír a bolond grófnál, főként pedig a soknőjű ' hóstáti gazdánál, kész regényt rejt magában. Külön tanulmányt lehetne írni, mily kiszolgáltatott volt a falu- közösségben élő nők gazdasági, emberi, nemi helyzete még két-három évtizeddel ezelőtt is. Győri Klára emlékezése az ösztönek") világra teremtésével Dél-Amerika elmúlt századának s mai létének izgalmas és olvastató ábrázolását nyújtja, hanem mert szerfelett bölcsen a népi alkotó módszereivel tudatosan élve, áradó meseléssel horizontális-vertikális világképet (természetesen íróit) alkot, mesélve ad filozófiát, sorsokat bemutatva emberi típusokat, mitikussá nőtte- tett eseményekben megláttatja az olvasóval a délamerikai lét vadonját. Láttató író, aki írói erejével képes feledhetetlen és szuggesztív látomást nyújtani. O Ritka könyv KARDOS ISTVÁN első kötete: filmnovellák gyűjteménye. Kardos István — a filmrendező Kardos Ferenc testvére — az az író, akitől csak filmek epikai anyagául szolgáló irodalmi forgatókönyveket olvashatunk. Világos: ez az író képekben gondolkodik, képeket vázol, halmoz, képsorokat komponál. Nála a dialógus színezi, értelmezi a történetet, dimenzionálja a látványt. Mivel Kardos István történelmi képsorokban szeret gondolkodni, a dialógusokkal kell a látvány históriai, intellektuális felhangjait megadnia. Kétségtelen, hogy a Zrínyiről szóló filmnovella (A háború lelke — ez különben a kötet cimadó- ja) a legdrámaibb. A történeti bonyolultságot, az emberi kétszínűség félelmetes bugyrait, Trombitásnak, az életben maradt fiúnak férfivá és kuruccá érlelődésének megrázó rajzát az „Erdei történet” adja, talán a legkerekebb drámaisággal. Egy harmadik novella, a „Szekértábor”, önmagán túlmutató vízió, két nagy tábor egymást elpusztító végső ösz- szecsapását festi megrázó képsorrá. A Janus Panno- niusról szóló „A menekülő”, vagy az első világháborút kirobbantó szarajevói merényletet megelőző börtönhistóriát nem érzem valahogy oly erőteljeseknek, mint a háború lelkét valóban megismertető elbeszéléseket. Kardos István filmnovelláinak kötetbe fogása — úgy tűnik — szerencsés módszer az olvasói érdeklődés felkeltésére és — megtartására. Varga Imre Bokraink közt Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő, szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha, Arcod haván bogyók bíbor vére — szép voltál, te kedves, illanó! Szelíd, mint az alkony puha fénye, s fehéren sugárzó, mint a hó. Szemed magvai kihulltak régen, neved, a törékeny, messze szállt. Gyűrött sálam őrzi már csak híven fehér kezed hársméz-ülatát. Amikor a háztetőn ■ hajnal macska módra, lustán lépeget, emlegetnek tűnődő szavakkal vízimanók, dúdoló szelek. Kéklő esték azt suttogják rólad: álom voltál, elhaló zene. De tudom — aki formálta vállad, fénylő titkoknak volt mestere. Bokraink közt már az ősz barangol, kóró lett a fényes laboda. Zizegő szép zabkéve-hajadról nem álmodom többé már soha. (Rab Zsuzsa fordítása) Kajszin Kulijevi A párthoz Te szólsz — s mi érző szívvel jól megértve élő szavakkal hallhatjuk Lenint. Igazság, zászló, lelkünk büszkesége, győztesen járunk lépteid szerint. Te, mesterünk, vezérünk, jóbarátunk, hű támaszunk munkában és csatán. örökre egy, kemény egység a pártunk: népnek és pártnak egy sors jut csupán. Közös veled az öröm és a gond, mert egy a cél, az eszme és az álom. Magasztos eszmény, mit a szó kimond: ahogy tanítsz — úgy éljünk e világon. (Hegedűs Géza fordítása) nős népi epika egyik legszebb alkotása. O Nem lehet elégszer felhívni a figyelmet a nagy kolumbiai író, Gabriel GARCIA MARQUEZ jelentőségére. A regény iránt világszerte feltámadt érdeklődés egyik felgyújtó alkotása az ő Száz év magány című, 1967-es (nálunk 1971-ben megjelent) regénye volt, melyet most ismét az olvasó asztalára helyezett a Magvető. Csaknem egy- időben az Európa zsebkönyvtárában Baljós óra címmel három előzetes kisregénye jutott a magyar olvasókhoz. García Marquez nemcsak azért tartozik a mai magyar értelmiségiek „kötelező olvas- mányait” jelentő alkotók I közé, mert Macondo kis- I városnak, történetének, I alakjainak („ezredesei- ■ Dévényi Janos Virágtartó Á rén betyár fotóriporter rolt és elég jól é!t. Szerette a családját. Okosan, franciás kedvességgel és szellemességgel vigyázott tizennyolc éves lányára. Idejekorán kezébe adta Fritz Kahn könyvét, mert sokkal helyesebbnek tartotta, ha a lány ebből és nem az ő dadogó szavaiból érti meg a nemek párviadalát. Az asszonyt be sem kalkulálta ebbe, mert az ugyan már húsz éve a felesége, gyermeket is szült, de ma is megmaradt ártatlan naiv- ságában, legalábbis ami a dolgok szerelmi oldalát illeti. Egyébként jól megfért az asszonnyal. Sok pénzt keresett, és ha a felét hazaadta, akkor is többet adott, mint amennyit a házban bármelyik férj tesz fizetés napján az asztalra. Ennek tudatában volt, nem beszéltek róla, de mindannyian tudták, hogy így van. Külföldről is hordta a cuccot, büszke volt, hogy magának semmit — a „nőknek” mindent! Élvezte, hogy a szomszédok irigylik az asszonyt és a lányt, a cipőkért, a kabátokért. Ez az irigység lelki nyugalmat adott neki. Egyébként küllőidre nem szeretett járni. Fárasztotta és unta az utakat és utóbbi időben azon kapta magát, hogy fukarkodik, meggondolja a feketét és a narancslevet is. Párizsban a Notre Dame melletti kis bisztróban határozta el, hogy egy évig nem hagyja el Pestet. MegA VÉN BETYÁR Suha Andor tárcája mászta a templom tornyát, fáradtan leült a teraszon egy fonott székbe és kért egy narancsszörpöt. A pincér segítségével meghívta a szomszéd asztalnál ülő fiatal nőt. Az átjött, leült, megivott három abszintet, egy feketét, egy narancslevet, elmajszolt egy sós süteményt és elköszönt. Amikor utolérhetetlen párizsi graciőzi- tással csókra nyújtotta kezét és hősünk leheletfinoman megcsókolta azt, szintén utánozhatatlan pesti gondolatai támadtak a nő erkölcsét Illetően, amit végül is tömören, egyetlen szóval fejezett ki, magyarul, de akkor már a nő messze járt. Pénztárcája vékonyabb lett, szájíze keserű. Azért még csinált néhány képet a Sacre Coeur-ről, a Mont- marte bolond öltözetű festőiről és hazajött. — Te, anyukám, borzalmas erkölcstelenség van Párizsban. A nők olyanok, mint a hiénák, mint az aligátorok. Ráúsznak az emberre, férfi legyen a talpán, aki szabadulni tud. — Mindezt ásítva mondta és unott: arccal pakolta az asztalra a sok finom holmit, mintha mindez őt nem is érdekelné, ezért hálát nem várna. Másnap bement a redakcióba. Örömmel fogadták, jó képeket hozott. Délután kapott egy jó témát, kiküldték egy antialkoholista riportra. A Majakovszkij utca közel volt, oda ment és az Aranyfácán előtt lesbe állt gépével. A témára „rálőtt” 24 kocka filmet. Jönnek a részegek, mennek a részegek, célprémiumos ripcsi lesz — gondolta. Fellelkesedett, elpakolta a gépet és bement ő is a kocsmába. Kiválasztott egy jó asztalt, a szomszédban egy fiatal nő ült. Megivott egy fél konyakot és minden pincéri segédlet nélkül meghívta a nőt asztalához. Huszonöt éves volt, szőke. Margitnak hívták, gépíró volt egy vállalatnál. Megivott ő is két konyakot és közben elmondta az életét. A megfagyott gyermek meséje — gondolta a férfi —. de sajnos mi gyártjuk a sablonokat, az újságokat ilyesmivel tömjük meg. Némi behelyettesítéssel bármelyik bukott nő elmondhatja ezt a mesét. Vagy talán az esett, zilált családok élete ilyen sablonosán szomorú? Megittak még két konyakot. Közben a lányára gondolt, az otthon biztonságára, melynek erkölcsi és anyagi alapjait ő teremtette meg. Margit befejezte rövid, de eseményekben gazdag életének történetét, ekkor úgy érezte, neki is kell valamit mondania, beszelt hat munkájáról, sikereiről, a nőkről, külföldi élményeiről, nagyon finoman célzást tett jövedelmére, biztos volt a sikerben. Megnézte az óráját és meghívatta magát a lányhoz. Igen, ez hazai pálya. Ismeri az ember a játékszabályokat. Az Aranyfácánban fizetés után a nő nem a kezét nyújtotta csókra. A lépcsőházban bukott le. A kapu alatt kissé sunyit- va, gyorsan átsiettek, egyébként is mindössze egy hal- vány kis szürke fényt terjesztő körte égett fenn magasan, a mennyezeten. A lépcsőnél már biztonságban érezte magát, szinte nekifutottak. Az ötödik lépcsőnél felkiáltott! jajt — a hang fájdalmas volt, éles. A nő semmit sem értett, kérdezte, mi baja. A férfi beszélni akart arról a borzalmas fájdalomról, melyet immár húsz éve, mint most is hatalmas kötőtűszúrásnak vélt a derekában, holott csak a reumája tört rá orvul, váratlanul. De lehet, hogy isiász, zsába — az orvos sem tudta megmondani soha biztosan, hogy mi. — Malőr, fiacskám! Malőr — válaszolta, de eszébe jutott, hogy ez a lány nem francia, ezért megmondta magyarul is. — így bukik le a vén betyár, kedves kislányom. Elkapott a reuma és ahogy én ismerem ezt a dögöt, most nem enged egy lépést sem tovább a lépcsőn. — Sajnos nálunk lift nincs, de szívesen hazakísérem. Jenő bácsi! — fordította egyszerre a lány magázásra is, bácsizásra is a szót. — Csak a kapuig gyere, fiacskám. Fájdalomtól meggörnyedt derékkal baktatott hazafelé. Esett az eső. Útközben fogott egy taxit, alig tudott beleülni. Otthon az asszony meleg sót rakott a derekára és kétszer is megcsókolta a szenvedő ember arcát. A lánya kissé későn érkezett haza. Gyanús szemekkel vizsgálta, tiszta tekintetében a bűnt kereste. Kérte, csókolja meg őt. De csak azért: érezze a leheletén, nem I ivott-e? Megnyugodott, de azért nagyokat nyögött még.
