Békés Megyei Népújság, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-25 / 21. szám

nem tod JÖmri. KSt mit csinál? Erős, dobos-test. Izmos, zömök. Mit csinál? Elmegyek. Még azt akartam mondani...

A zene sejtelmesen súrolta a dobok testét A dobos viháncolt. Átnevetett a két lányhoz, föléjük hajolt. Azok andalogtak. Az őszhajú zongoristával egy idősebb, vörös, rutinos asszony beszélgetett. Nem voltak ezek kurvák, egyáltalán. „Á, te vagy? — mondta a dobos és leugrott az emelvényről, egy szomszéd dobos jött be. Sári türelmetlenül várt A két dobos beszélgetett, ütőkről, dobtestekről. Aztán még egy dobos jött be a Muskátliból, elegáns, sötétzöld bársonyöltönyben. Bólogattak, beszélgettek, mint a diplomaták. Egyikük hátravetette a fejét, úgy nevetett, egész villogófehér fel- söfogsora kilátszott. Most inkább kannibáloknak látszottak. Álltak a dobosok. Nézték Sárit, mint egy menyétet. Mind a hárman nézték. Hanyag testtartással álltak és nézték

egykedvűen, Sárit mint a pokolban. Bólogattak, mérlegeltek. Számítgattak

— mikor kerül rájuk a sor. Első lesz a zömök, bejárat, két hónap, aztán ők is sorra kerülhetnek minden különösebb nehézség nélkül. Nézték az ómódi ingblúzba bújtatott lánytestet, futólag, de nagy szakértelemmel. Higgadt dobosok, kézművészek. Sári úgy érezte, csak dobosokból áll a világ. Elegáns, finomkezű, laza testtart ás ú dobosokból. Mosolyukra torz vonás rakódott, a zene zene nélkül is ott vibrált a testükben. Aztán a zömök odahozta az egyik faütőt. Csak a pincér hangját lehetett hallani, többször elkiáltotta: „Négyszáz Schilling?” Ez hallatszott a zajban. Sári csak sandított a dobosokra, torkában vert a szíve.

— Ha nem jön ide nem beszélek vele többé.

A két dobos aztán karba- font kézzel állt, a zömö- köt figyelték, aki fölszaladt újra játszani. Imbolygóit. Kidugta a nyelvét, Sári megint mindent megbocsátott. Kontyát kicsit megigazította, lengette a lábát. Ez a ritmus — ilyen nincs sehol. A gyárban se, de falun egyáltalán. A nyaka megmerevedett, lüktetett.

— Anyu — otthon állt a tükör előtt ziláltan Sári, mélyet lélegezve. — Levelet írt haza; Nem tudok hazamenni Pista temetésére, nem engednek a gyárból. Itt kell maradnom a városban. Apa ne haragudjon, ne féltsen. Nagyon sajnálom.

— Becsukta a borítékot. Aztán állt, lábizmai remegtek,

CÄrinri vnlt. a lakásban Várt

GYURKOVICS TIBOR:

Falusi kislány Pesten

— A dobost szeretem. Ahogy mozog. Nem tudok rágondolni se. rosszul leszek. Alig sepri a fémvesz- szővei a dobot. Milyen mozgás! Szinte kavarog, vonaglik, ő, de kedves. Mért vagyok én itt? Csak a dobosért. Kellene nekem ez a fénymázas eszpresszó, cirá- dás csempéivel? Ez a Hubertus? Ez az olajos édesség? De ő, mint egy olasz. Nyelvét is kidugja, néha. Nem igaz. Elszédülök. Ködölök.

Sári ütemesen mozgatta a lábfejét. Hátulpántos cipő volt rajta, kockaharisnya, ómódi ingblúz, kabátka. Fakóruson ha álltam, rezgeti alattam a padló a harangozáskor. A pap feje látszott lenn, fején kis kör. Fölzengett a vegyeskar. Anyu, a dobos más ember, mint a többi, el kell hinned. Senki se hasonlít rá az otthoniak közül. Azok csak bambán néztek, hajukat kiszárította a nagy nap, lenszőkék voltak. Ez a dobos fekete. Göndör haja van.

Két másik nő is ült a dobos előtt Egy sötétzöld pu- lóveres, nagyajkú, két szeme egészen közel volt egymáshoz. Halántéka a nyitott Zongora széléhez ért. Csak néha nézett a dobosra,

én nem tudok a dobos nélkül élni. Azt mondják, felesége van, gyerekei. Nem kérdezem. Ö tudja. Anyu, a dobos teste vaskos, talán kövérnek is találnád, de lángol az egész ember. Nézd. Homloka összegyűrődik, egész testével játszik, lebeg szinte lovagol a széken.

Leállt a zene. A dobos mondott még valamit a zongoristának, aztán leperdült az emelvényről. Biccentett Sárinak — aki odavetette: „Nem érek most rá ... ” De a dobos nem is sietett hozzá. Elment a pult mellett a hátsó ajtó felé. Sári türelmetlen volt, fizetett. A cetHermann I»itám

Gyulai Pál

(Ta n ulntá nyrésslet)

Gyulai tehát a magyar liberális nemességnek, *z irodalmi Deák-párt politikájának volt a szószólója. Amíg ennek a pártnak voltak érintkezési pontjai a nemzeti haladás járható útjával, addig Gyulai esztétikája egyre gazdagodott, addig dolgozta ki legértékesebb tanulmányait. Bár munkásságában már ekkor is sok az ellentmondás, és bár esztétikai elmélete egy sok tekintetben helytelen politika alátámasztása, mégis ekkor még sok ellenzéki irányú megállapítása, elmélete, megjegyzése akad. 60—62. után kritikájában egyre inkább szóhoz jutnak a reakciós elméletek, 67—73. után ezek hatalmasodnak el munkásságában. Ennek megfelelően a realizmus-elmélete egy lépést jelentett előre, de ugyanakkor Kemény regényeire való konkretizálásában két lépést tett hátra. A népnemzeti irodalom elveinek kidolgozása és a fejlődés élvonalába állítása nagy vívmány volt, azonban a népnemzeti irodalom elszakítása a forradalmi demokratizmustól epigoniz- must szült. A tragédiaelmélet gazdag és sokoldalú elmélet volt, kezdetben több, később kevesebb haladd tartalommal, a magyar tragédia-irodalom fejlesztésére való törekvés haladást jelentett, de a tragikum liberális megfogalmazása a valóságban lehetetlenné tette, hogy ezt a lépést megtegyék. A mai távlatból visszatekintve, Gyulai Pált, a magyar irodalomnak ezt a szorgalmas és elmélyült, sok szempontból kiváló munkását meg kell becsülnünk. Becsülnünk kell feddhetetlenségét, következetességét, de különösen harcosságát, és kritikájának hazafias tartalmát. Gyulai kritikai munkássága, de szépirodalmi működése is bizonyítja, hogy népünk nagy mozgalmai felszínre hozták a magyar népben meglevő tehetségeket, és bizonyítja azt is, hogy hány ilyen nagy tehetséget vezetett tévútra, korlátozott és fojtott meg a nemzeti, a társadalmi s a politikai elnyomás évszázadokon át tartó szörnyű légköre.

Az Igazság és Hamisság

ALLEGÓRIA

Gyulai Pál

Elindul az Igazság,

Vele megy a Hamisság,

Édes testvér mindkettő,

Miért, tudj’ a teremtő.

Anyjok varrt két tarisznyát,

Sütött nekik pogácsát,

Mindenkinek húszat szánt,

S betarisznyált egyaránt.

Ehetnék a Hamisság:

„Hallod-e te Igazság,

A tiedből ennék tán,

Az enyémből azután?”

„„Jó lesz, jó lesz, együnk hát!“"

Megkezdik a pogácsát,

S míg benne tart, egy hétig,

Morzsolgatják mindétig.

Ehetnék az Igazság:

„ „Hallod-e te Hamisság,

Amint mondád rendre jár,

A tiedből együnk már?” ”

Egész nap híjába kér.

Nem ad neki a testvér;

„Mégis adok jó áron,

Ha a füled’ levágom.’’

Le is vágja a fülét,

Másnap ismét a kezét,

Azután meg a lábát,

S úgy ád egy-egy pogácsát,

Végre szemét szúrja ki,

Vakon, bénán vezeti:

Az Igazság ráállott — így járják a világot.

1861.

— —

Százötven évvel ezeló'tt, 1826. január 25-én született Gyulai Pál Kolozsváron. A magyar irodalom egyik legjelentősebb kritikusa, költő, író, irodalomtörténész.

Koszta Rozália

Szárazmalom

lesi szemében elernyedés

volt, végtelen odaadás. Követte a párnás sámlin ülő gombóc-alak mozgását. Az szinte vonaglott. Fejét csavarta, oldalt dőlt, rezgett, fémlegyezőivel simogatta a dobok és a kislány testét. Slágerek mentek, néha faütőt is használt.

— Anyu, gondolj rám erősen, hogy helyrejöjjek. Elfáradok a dobos keresésében. Csak leng előttem, mint egy tigris, majom, fehér atlétatrikója átvilágít, mint egy hurok, a nyloningen. Szeretem a dobost. Szeretem ezt a presszót is, mindent. A szerszámok körül. Hangszóró, huzalok, berezeg a hang — ez a túlvilág, ez a város veleje. Gyöngyház-dobok. Cintányérok. Halleluja. Régen voltam templomban. A

mosolyogtak. Mellette egy hegyesorrú, csúnya lány ült, cigarettázott, kanárisárga narancslét ivott jeges pohárból. ő is a dobost nézte. A dobos fönn ült a sámlin, ami egy összehajtott perzsaszőnyeggel volt letakarva. Hátsózsebébe nagy fésű volt dugva, meg a vastag pénztárca is kidudorította. Kedvesen az őszhajú zongoristához hajolt, átcsevegett és rázta magát, mintha belső vicc tartaná benne a mozgást.

— Ha látnád, Anyu, ezt a dobost, te is szeretnéd. Olajos szemei vannak, alig néz rám. Simogatja a dobok testét, a fémlemezekre pöccint, ismered ezt a számot, Anyu? Te hogy éltél? Volt Apa előtt valakid? Miket is gondolok! Csak, hogy én ...

Meditáció

Vajnai László

Világ-lombot álmodsz, faleveleket.

Számolod a Szomorú Japánakác csavarodott ágain a tekervényeket.

Figyeled a gépekbe táplált iramot.

Városokat, hidakat, utakat, tereket.

Ha lehetnél, mint mammutfenyő, Szemet-gyönyörködtető, ezeréves.

Ha tíz ujjad, tíz antenna ága:

Radar-szemekkel ha kifigyelnél a világba. Galambfa, Mályvafa, LXliomfa, Tulipánfa:

Hallod? Ez a muzsika a tenger muzsikája. Visszaverik a beton-városok, beton-szerkezetek. Mégis visszhangzik, mégis árad szabadon. Lelkeket, testeket életeket őröl a Malom.

Kiált a versem, hallod? Nem akarom!

H A

Ha olyan halhatatlan leszek, mint amilyen élhetetlen vagyok, akkor dúsgazdagként fognak eltemetni Bcsba 1967

lire írni kezdett, sötétpiros fényes tollal. „Ha nem kellek, mondd meg. Itt ülök, szemben veled félórája, a nyelved is alig dugtad ki, röpkén egyszer. Nem érek most rá, mert... — mit írjak — az unokabátyám jött föl... ” Eddig jutott. A dobos jött vissza. Odasúgta: „Szevasz”.

— Torkomba szaladt a szivem. Fölült megint. Leng, himbálódzik. Jaj, csak ezt ne játszanák, belehalok. Anyu. te is voltál így? Mesélted egyszer, hogy egy fodrász akart udvarolni, aztán legyin. tettél. Az egész ember mozog. Nem tökéletes? Ez a szám. Ez a-zene. Elmegyek. Nem várhatok itt szégyenszemre, amíg ideül.

A dobos csípőjét is mozgatta, vállát rángatta, har- mónikázott a teste. A két nőhöz beszélt, nem lehetett érteni. A csúnya örült, az asztal alatt szoknyájához törölte izzadt tenyerét. Aztán a dobos Sárinak is odadobta: „Majd a szünetben”. Szünetben.

— Szünetig meghalok. Nézzétek a szemét, a barnaságot.. Ilyen dobos nincs a világon. Ilyen ragyogó. Itt a cetli. Fölmutatom neki. Elmegyek. Hogy itthagvom a cetlit az asztalon. Nem tudok elmenni. Jaj. Várok még talán. Apa hogy óvott. Most már mindegy. Nem tudom, hogy is van. Holnap megint elmennek Béla bácsiék, délután 2-re jöhetne. Jaj.

A zene nagy pendüléssel véget ért. A dobos az asztalhoz ült. Handabandázott két percre. Sári a cetlit apró darabokra tépte, nem kell. Minden jó, csak a dobos legyen a vi’ágon. Dezső.

— Azt mondja, holnap

Póka György Ház, Iával