Békés Megyei Népújság, 1976. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-25 / 21. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Arra alá, Kötegyánban... n emhiába határközség Kötegyán, valóban any- nyira a határszélen van, hogy aki nem odavalósi, hát csak ritkán téved arra. Engem is először vetett most arra a sorsom. Kíváncsiságom már fiatalabb koromban is elvitt volna, mert annak idején azt tanultam az egyik nótából, hogy: Arra alá. Köt egyánban Jó természet van a lányban; Maga mondja a legénynek: — Adjon isten engem kendnek. De csak most jutottam oda. És most már nem a fenti népdal eszmei mondanivalója vonzott (csak), hanem kötelességszerű feladatot kellett végrehajtanom. A községi tanács ugyanis helytörténeti gyűjtemény létesítését határozta el; ebben az ügyben kellett szemlét tartani és szakmai tanácsokat adni. Reggel fél nyolckor érkeztem a faluba. Ilyenkor télen még ott is korai ez az idő. Itt-ott szállingózott egy-két iskolásgyerek, rajtuk kívül csak a kenyérért igyekvők voltak az utcán. A tanácsházához vitt az utam. Zárva volt még az ajtó, de az udvaron egy idős ember tett-vett. Mondom neki, hogy a titkár elvtársat keresem. — Pontosan nyolcra szokott bejönni — mondja. Menjek el a lakására. — Dehogy háborgatom odahaza. Majd visszajövök. — Dehát meg tetszik fázni. — Dehogy fázom. Csak van valami kocsma a faluban, ahol megmelegszem addig. — Nálunk kérem presszó van — mondja sértett önérzettel. Ott a sarkon túl. A presszó — melynek cégtáblája az igazság kedvéért: „Falatozó” — nem volt túlságosan népes. Két csoport beszélgetett. Tsz-tagok lehettek, mert az egyik helyen az idei dinnyetermelés előkészítése volt a téma... Nyolc órára visszasétáltam a tanácsházához. Most az út túlsó oldalán mentem, hogy elolvashassam az egyik ház falán lévő emléktábla szövegét. Ez a gyulai Erkel Ferenc múzeum által elhelyezett márványtábla arról tudósít, hogy Táncsics Mihály a szabadságharc bukása után a községben kapott menedéket. Szövege is idézet Táncsics „Életpályám” című művéből, melyben részletesen leírja Kötegyán. hoz fűződő emlékeit. Érdemes idézni belőle. hogy megértsük a hagyományőrző kötegyániak büszkeségét! .......Családomat Gyulaváriban hagyva, a vidéken szétnéztem, hol kínálkoznék biztos foglalkozás. — írja Táncsics. Sorsom Kötegyán- ba vezérelt, hol a református pap, Osváth Imrével ismerkedtem meg, ami nem volt nehéz dolog, mert a Munkások Űjságát nemcsak járatta volt, de dolgozatokat is küldött bele. Tanakodtunk afölött, mitévő legyek; ő azt ajánlotta, hogy ott helyben fogadjam el a rektor-tanítói állást. De ezt... már csak annál fogva sem vállalhattam el, mert én M int tüzes lepke Szalai Csaba februárból, pirosán égő zúzmarából kezem fejére jön körözve s vitorlázik onnan is tovább, libeg szerelmed, nem leli búvóhely zöldek ag-bogát. mint katholikus, a zsoltárénekléshez nem értettem; tehát más életmódhoz kellett fognom, azaz még előbb csak tanakodnom, s említvén Osváthnak, hogy rám nézve legcélszerűbb volna valahol pusztán, hol senki sem ismer, földmíveléssel foglalkozni, mert ehhez volna kedvem s értek is hozzá. Ennél jobbat, célszerűbbet nem is említhettem volna; ugyanis Osváthnak felesége után volt Erdőgya- rak nevű pusztán egy kis birtoka, Áspár község mellett ...” Ezt vette bérbe Táncsics. A szerződést Kovács Mihály álnéven írta alá. Ezután leírja, hogy hogyan rendezkedtek be, majd így folytatja: ,,A fejemben készen levő tervek szerint azon biztos reményben fogtam munkához, miszerint az éh tanyám még sajátommá i® válhatik, s olyanná varázsolom át, bogy gyönyörűség lesz ott lakni. Leginkább azon vágyam teljesülése szolgált buzdításomul, hogy példányszerű gazdálkodásom által más szomszédokat is hasonló cselekvésre tüzelek föl... 1 * A tanácsházán előbb a tanácselnökkel, Felföldi Józseffel találkoztam. Mondom, hogy mi járatban vagyok. — Tudtam, hogy van itt valaki. Már az úton hallottam, hogy fényképezőgéppel járkál itt valami riporter- féle — teszi hozzá magyarázatként. Közben megérkezett a titkár elvtárs, Jánki Sándor. A kölcsönös előzetes tájékoztatások után szemlére indultunk a községben, hogy a látottak alapján tudjuk végül mérlegelni a tervezett helyi gyűjtemény leendő sorsát. Először az iskolába mentünk, ahol Bujdosó Lajosné tanárnő mutatta meg az eddig gyűjtött tárgyakat. Kísérőmet meglepte, engem megdöbbentett az, amit hallottunk. A szekrényben szép rendben sorakoznak a rajzoktatást szolgáló, változatos formájú edények és más népi használati tárgyak. A tanárnő azonban azt is elmondta, hogy sokkal több volt ennél, de a szakfelügyelői instrukció szerint ki kellett selejtezni a kevéssé esztétikus tárgyakat, s ezért például falhoz vagdosták azokat a cserépedényeket, amelyeken akár repedés vagy valami csorbulás volt Kötegyáni szokás szerint az újonnan épülő ház alapjába beledobálják a régi ház padlásán található „kacato- kat”: cserépedényeket, üvegeket, vasdarabokat, hogy erősebben álljon a ház. Alig hiszem, hogy az említett szakfelügyelői útmutatástól szilárdabbá váltak volna a köznevelés épületének fundamentumai ... Buidosó Imre Utca őszintén lelkesedő fiúkkal, hetedik osztályosokkal ismerkedtünk meg az iskolában. Örsük, a „Zsukov őrs” önálló gyűjtőmunkát végez. Van szép menyasszonyi ládájuk, összegyűjtötték a kenderfeldolgozás eszközanyagát, a hagyományos gazdálkodás más tárgyi emlékeit. Egyik büszkeségük Kossuth Lajos nagyméretű arcképe, melyen Kossuth Zsuzsa kezeírása adja tud- tul, hogy szeretett jó bátyjának ez a legjobban sikerült, hiteles arcképe. Az őrs gyűjteményében talán nem is lenne semmi különös. de valamiben mégis egyedülálló. Az elhelyezésében. Az őrs egyik tagjának a szülei engedték meg, hogy oda hurcolják a gyűjtött holmit. Egy istálló melletti rozoga kamra, amit nélkülözni tudnak. Részükről szép gesztus ez, a gyűjtemény és a fiúk azonban ennél jobb sorsra érdemesek! Harmadik helyen a művelődési házban láttunk összehordott régi tárgyakat. Sajnos, a gyűjtött anyag nyilvántartására sehol nem gondolnak. Így nemcsak a veszendőség, az elkallódás fenyegeti, de felhasználásának értékét is csökkenti, ha nem ismerjük a dolgok eredetét, életútját, stb. Az elmondottak indokolják a tanács vezetőinek azt az elhatározását, hogy felelős személy vezetésével végzik a további gyűjtést, a múzeum felügyeletével a nyilvántartást és a gyűjtemény központi, egy helyen történő raktározását. A munka szakszerű végzése később kiállítás rendezését is lehetővé teszi. Szólnunk kell végezetül arról, hogy a szóban forgó elhatározást a hagyomány, ápolás nemes szándéka meL lett az a kellemetlen, egyre általánosabbá váló körülmény is sürgette, hogy mind gyakrabban jelennek meg magánkereskedők, akik közül sokan a múzeumokra hivatkozva felvásárolják a még meglévő néprajzi és más régi tárgyakat Igazuk van a község vezetőinek, ha e garázdaságnak gátat akarnak vetni. Beck Zoltán Bujdosó Imre Furulyás Hallgatom a Petőfi rádió zenés kívánságműsorát hétfőnként kettőtől ötig. Mielőtt felhangzik a kért sláger, a bemondónő közli, hogy a következő dalt X. Y. kérte és még tízen, tizenöten, de sajnos a neveket nem ludja bemondani, mert az aláírók nevét nem tudja elolvasni. A felhangzó tánczene eltereli figyelmem a közléstől, s dúdolni kezdeni én is a slágert. Eltelik egy negyed óra, s a szöveg ismétlődik, a bemondónő hangján már érződik némi kellemetlenség, de ezúttal sem tudja elolvasni az aláírók nevét. Töprengeni kezdek, keresem a példában az általánosítható! Még gondolataim feléhez sem érek, amikor harmadszor is elhangzik — immár bocsánatké- rően: sajnos ezúttal sem tudom elolvasni az aláírók nevét.' Meggyőződésem erőre kap, oknyomozásra serkent. Könnyű helyzetben vagyok, mert naponta találom szembe magam a szépírástól már régen messzejáró iskolai firkálással, mely egyre jobban az olvashatatlanságig fajul. Hogyan jutottunk ide? — teszem fel magamnak a kérdést. Minden bizonnyal akkor tettük meg az első lépéseket azon az úton, melyen ma már egész sokan haladnak, amikor hadat üzentünk az írásbeliségnek, megszüntettük a külalak önálló osztályzását, s a szóbeliséget tűztük zászlónkra. Persze indokoltuk: szegényes a szókincs, akadozik a kifejezőkészség. OLVASHATATLAN Ez igaz volt! De, vajon csak múltidőben állapíthat- juk-e ezt meg? Erre már nem lehet egyértelmű igennel válaszolni. Egy biztos: a szóbeliség erősödött, s ez akkor is igaz, ha ma még sok a kívánnivaló ezen a téren. De az is igaz, hogy a szóbeliség erősödése nem csak az írásbeliség háttérbe szorításának köszönhető, hanem a tömegkommunikációs eszközöknek is, melyek a vizuális ingereken túl, az akkusztikai képességre alapoznak. Érdemes, és egyben érdekes felfigyelni arra, hogy menynyire nem szeretik a gyerekek a feliratos filmeket! Nem szeretik, mert nemcsak íráskultúrájuk. romlott jelentősen az utóbbi években, hanem olvasási készségük is. Egy felmérés tanúsága szerint, mely 13 országban vizsgálta az olvasás tempóját (köztük hazánkban is), a tízéves magyar iskolások az utolsó helyen állnak! Mellbevágóan megdöbbentő tények ezek, melyek sugallják a kérdést is: nem fizettünk-e túl nagy árat a szóbeliség fejlesztéséért? Különösen ha arra gondolunk, hogy azoknál a tanulóknál, akik hadilábon állnak az olvasással, szó- szerint fizikai megterhelést jelent a tanulás során maga az olvasás. És akkor még hol állunk a tanulással, melynek az olvasási készség csak kísérője, de nem „főszereplője”. Továbblépve ebben a gondolatban: elgondolni is nehéz, hogy mennyit fáradozik az a tanuló, aki napi munkáján túl, igyekszik magát „átrágni” még az évi egy kötelező olvasmányon is. (Ha igyekszik?) És akkor az ajánlott olvasmányokról még nem esett szó, a napi sajtóról sem beszéltünk, pedig az igényt az olvasás iránt vitathatatlanul itt kell végérvényesen kialakítani. Mert mi lesz azzal a nyolcadikos tanulóval, aki (szép számmal vannak!) olyan olvasási készséggel mond búcsút a további tanulásnak, amihez hasonlót első osztályban tapasztalunk? Kétséget kizáróan, még ebből a képességéből felejteni fog az idő múlásával. Pedig kerüljön az élet bármelyik területére, mindenhol alapkövetelmény lesz, hogy olvashatóan írni és elfogadhatóan olvasni tudjon. Az írásból indultam ki, az olvasáshoz jutottam el, s most ismét az íráshoz kanyarodnék vissza, egyetlen gondolat erejéig, mert az írást nem tudom elválasztani a helyesírástól. Számtalan felmérés igazolja (gimnáziumok és egyetemek első évfolyamain), hogy itt szorít a legjobban a cipő még azoknál is, akik egyébként a szóbeliségben otthonosan mozognak. Tennivaló tehát van bőven. Mindezt azonban le sem írtam volna, ha éppen a tennivalók előtt nem látnék olyan akadályokat, melyek a jövőben is gátjai lesznek annak, hogy továbbléphessünk ezeken a gondjainkon. Amennyire az új Tanterv kontúrjai már érzékelhetők, azokból az állapítható meg, hogy gyökeres módszertani változásokra nem lehet., számítani ezen a téren. Az óraszámok alakulásáról még nem tudni konkrét dolgokat. Éppen azért megkockáztatok egy ehhez kapcsolódó kérdést: mi lenne akkor, ha a jelenlegi irodalom órákban mutatkozó többlet-óraszám a nyelvtan javára fordulna meg, vagy — optimális esetben — kiegyenlítésre kerülne? Ez utóbbi — ismerve a pálya munkaerőgondjait és a többlet-óraszámok anyagi kihatásait — utópiának tűnik. Az előbbiben azonban látok fantáziát, mert — bár kevesebb lenne a feldolgozásra kerülő irodalmi anyag — de stabilabb lenne a helyesírási készség! Az előbbi magánszorgalomból, vagy az érdeklődési körtő! függően úgyis pótolna, de az utóbbi hiánya egész életünkben végig kísér. Ügy érzem, talán érdemes ezekkel a gondokkal számolnunk úgy, hogy azok cselekvésre ösztönözzenek. Ezért írtam le aggódva, de olvashatóan, abban bízva, hogy érthető is és megértésre talál. Megoldásukhoz valamennyi érdekelt fél egységére van szükség, ha még komolyan vesszük a „nyelvében él a nemzet” egvkori igazságát. Szilárd Adám %
