Békés Megyei Népújság, 1975. december (30. évfolyam, 282-305. szám)

1975-12-25 / 302. szám

Világunk

a fizikus szemével

Beszélgetés Pál Lénárd akadémikussal

Óbudán, Fej a Gézával

Közismert tény, hogy hazánk a nyersanyagokat és energia- hordozókat importáló országok közé tartozik, ezért különös jelentősége van nálunk a tudomány legújabb eredményeit alkalmazó, modem termelési eljárásoknak. Az ipar és a mező- gazdaság korszerűsítése elképzelhetetlen a műszaki-tudományos ismeretek alkalmazása nélkül, tehát jogos büszkeséggel gondolunk azokra a tudósaink-, ra, akiknek a kutatási eredményeit az egész világ számon tartja A magyar tudomány egyik fellegvára a budai erdők csendjétől övezett Központi Fizikai Kutató Intézet, amelynek főigazgatója, a gyomai származású Pál Lénárd akadémikus. 'Találkozásunk alkalmával először pályakezdésről és Békés megyei emlékeiről beszélt.

— Első „tudományos” emlékem a gyomai polgári iskola kémiaórájához fűz, ugyanis a kísérletek során ott láttam először hidrogénfejlesztést — mondta Pál Lénárd. — Az iskolai kísérletek annyira rabul ejtettek, hogy otthon magam is fabrikáltam egy laboratóriumot. Volt Gyomán egy ócskaságkereskedő, akitől néhány fagylalt áráért mindenféle vegyszert és kémcsöveket vásároltam. Ma is emlékszem az első, házilag előállított sókristályaimra, és nagyon büszke voltam, amikor már puskaport is tudtam készíteni.

Édesanyám nyomdász volt, s én a Kner Nyomda szakszervezeti könyvtárából kölcsönvett természettudományos könyvekből ismerkedtem az anyag titkaival Később a békéscsabai felsőkereskedelmi iskolába iratkoztam. ahol kiváló tanárom, Kircsi István a matematika sze- íetetét oltotta belém.

Ettől az időtől kezdve minden szabad órámat azzal töltöttem, hogy a kémiai és fizikai jelenségeket a matematika szigorú nyelvén próbáljam kifejezni. Természetesen én is éppen olyan tanuló voltam, mint az osztálytársaim, de arra határozottan emlékszem, hogy az volt számomra a legnagyobb öröm, ha elmélyed hettem egy-egy érdekes természettudományos gondolatsorban.

— A békéscsabai diákévek után hogyan alakult további élete?

— Az érettségi idején már világos volt számomra, hogy olyan pályát kell választanom, ahol hasznosítani tudom a matematikai, fizikai és kémiai érdeklődésemet, ezért 1943-ban a közgazdasági egyetem tanárképző iskolájába iratkoztam. A világháborús Budapesten kollégista lettem, ahol baloldali emberekkel kerültem kapcsolatba, akik ösztönös világnézetemet a tudatosság felé irányították. Egyre inkább érdekelni kezdett a társadalom helyzete, s 1944-ben, a Győrfy kollégiumban már kapcsolatot találtunk az illegális kommunista szervezetekkel is. A felszabadulás után Gyomán lettem párttag, s azóta elválaszthatatlan számomra a tudományos munka és a társadalmi tevékenység. 1948-ban vegyész diplomát szereztem, s közben részt vettem a népi kollégiumok munkájában. 1950-ben a Szovjetunióba mentem, ott védtem meg a kandidátusi disszertációmat. Hazatérve, a Közoonti Fizikai Kutató Intézetbe kerültem, ahol különböző beosztásokban dolgoztam. Immár hatodik éve vezetem az intézetet.

— Az anyag titkait kutató tudósok bizonyára másként nézik a környezetünket is. Beszélne arról, hogyan fest világunk egy fizikus szemével?

— Azt hiszem, a fizikusok nem különleges lények, tehát ugyanúgy látják a világot mint a többi ember, legfeljebb más árnyalatokat is észrevesznek. Az a fizikus, aki saját tudományágát a megismert világ jelenségei közt a helyére tudja tenni, éppen úgy gondolkodik, mint azok az emberek, akik felelősséget éreznek a társadalom jövőjéért. Az ember ismerete egy bizonyos tudás- sugárral jellemezhető. A középkor embere a tizedmillimétertől néhány száz méterig tudta szabadszemmel belátni a távolságokat. Ma, az óriási rádióteleszkópokkal több száz millió fényév távolságra hatolunk be a kozmoszba és a nagy energiájú gyorsító berendezésekkel 10—18 centiméter mélységre jutunk el az atom szerkezetébe. (Ez olyan parányi távolság, hogy ehhez képest az ezer billiomctó cm-t csak a 10—12 szám fejezi ki.)

Az emberiség alkotóerejét mindig a rendelkezésre álló energia mennyisége határozta meg. Évezredeken keresztül az izomerő volt az egyetlen segítség, aztán jött a gőz, a villamosság és az atomenergia. Sajnos, a rombolóerő is hasonló arányban növekedett, s ezért a tudományok felelőssége is fokozottan érvényesül.

— Sokszor hallani olyan véleményt, hogy a műszaki tudományos forradalom eredményei magára az emberiségre is veszélyesek. Mi erről a tudós véleménye?

— A technikai fejlődés negatív hatásai mindenki számára ismeretesek. A vegyi anyagok szennyezik a levegőt és a vizeket, a biológiai egyensúly sokfelé felborul. A felhalmozódott atomfegyverekben annyi energia szunnyad, amely az egész emberi fajt képes kipusztítani. Ebben a helyzetben kap igazi értelmet a lenini elv, amely a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élését hirdeti.

A lenini elvek diadalának és a haladó erők következetes békepolitikájának köszönhető, hogy a realitásokat felmérve eljutottunk a helsinki konferenciáig. s reméljük mindez csak kezdetét jelenti egy hosszú útnak. Meggyőződésem, hogy a tudomány segítségével minden fenyegető veszélyt leszerelhetünk. A robbanómotorok helyett akkumulátorok vihetik előre a járműveket, a gyárak kömyezetszeny- nyező hatását meg lehet szüntetni, s a fegyverekben felhalmozott atomenergia is felhasználható békés célokra.

— A magyar fizikai kutatás hogyan segíti mindennapi életünket?

— Intézetünk a közelmúltban ünnepelte fennállásának 25 éves jubileumát. Az ünnepi visszaemlékezések idején készített számvetés azt mutatta, hogy nem dolgozunk hiába. Azt hiszem alaposan igénybe vennénk az olvasók türelmét, ha csak a kutatási témák címeit sorolnám fel. Mégis hhdd említsek egyetlen példát, amely a mezőgazdasággal is szoros kapcsolatban van: Az üzemszerű növénytermesztés új technológiái megváltoztatták a termények betakarításának módját is. Ma nem górékban tárolják a kukoricát, hanem költséges berendezésekkel szárítani kell a terményt. Gyakran megfordulok a nagyszénásí szövetkezet szárító üzemében, vagy a szarvasi intézet kutatói között és nagyon sok gyakorlatban dolgozó emberrel tanúsíthatom, hogy milyen óriási gondot jelent a termények nedvességtartalmának pontos mérése. Nos, a vezetésem alatt álló intézet egv külön ku- tatócsonortja most azzal foglalkozik. hoavan lebet üzemszerű körtilménvek között meghatározni a termények nedvességtartalmát. Persze, ez csak nagyon kis részét jelenti intézetünk tevékenységének ...

Elmondhatom, hogy valamenv- nvi munkatársam azon fáradozik, hogy a tudomány társadalmunk boldogulását szolgálja.

A. T.

(Eddig meg nem irt, s életednek egyik kevésbé ismert idösza- szaka az a tizenegy év, amelyet

Békéscsabán töltöttél. A „Bölcsődal” és a „Szabadcsapat” c. életregénynek lesz-e folytatása, vagy talán már el is készült? Papírra vetetted.e az 1945. utáni évek történetét?)

— Hát ez javarészt még a jövő feladata, persze gondolnom kell arra, hogy van-e jövőm és mekkora, mert decemberben betöltőm 75. évemet Sokmindent megírtam Békéscsabáról novellák alakjában.

Megkezdtem egy regényt is, ezt abba kellett hagynom, időm nem volt, közbejöttek zavaró események, még a vasárnap dél- előttöm is munkával telt, az sem maradt meg szabad időnek. Békéscsabán nem tudtam eleget írni. Miután onnét eljöttem, hatalmas belső áradás indult meg bennem, annyi minden kívánkozott ki, tervek, művek, hiszen vagy tíz évig nem írhattam. Ebből a tíz évből sokmindent megírok, nem egységesen, csak ami eszembe jut, egyes érdekes dolgokat a múltamból papírra vetek. Ennek a gyűjteménynek azt a címet adtam, hogy „L.apszélre”, mert inkább csak margójegyzetek az élethez, de eléggé tükrözik az akkori életet, életemet. Szeretném folytatni a „Bölcső- dal”-t, meg a „Szabadcsapat”-ot, szeretném megírni Békéscsabát is.

(Előtte most a Szabadcsapat" folytatása, a „Viharsarok” viharos korszaka következik...)

— Igen, azt is meg kellene írnom. Nagyon nehéz, élő személyekről van szó, sokmindenről ma még korai volna a teljes igazságot elmondani. Ha időm

* engedi, azért megírom. És ezután kerülne sor Békéscsabára. Három módon szeretném feldolgozni;

— mint önéletrajzot,

— mint városregényt, mert Magyarország egyik legérdekesebb városa. Az az érdekes Békéscsabán, hogy nem egy titokzatos, zárt polgárváros, de népiváros. Minden kiárad, mindent elmondanak, mindent megtud az ember. Van benne — legalábbis volt abban az időben — egy ilyen fölszakadó szép nyíltság, ez pedig valósággal ingerel a regényre.

— a harmadik egy csaknem elkészült Achim-dráma. Itt hangsúlyozom, ezt nem Zsilinszky Endre ellen írom, de az igazságért és Áchimért. A századforduló idején a forradalmi parasztmozgalmak nagyobbak, erősebbek, magasabb politikai színvonalon mozgó mozgalmak voltak, mint gondolják. Az újabb kutatás, főleg Szabó Ferinek, a Békés megyei Levéltár igazgatójának megbecsülhetetlen, gyönyörű munkája egyre jobban igazolja ezt. Amit ő ezen a téren tesz, minden tiszteletet megérdemel. A kutatások Achimot egyre magasabbra emelik. És végre is: a századforduló forradalmi parasztmozgalmainak ő volt a legnagyobb hőse. Azt hiszem megérdemli. hogy egy drámában emléket állítsanak neki.

(Palmámm napján érkeztél Békéscsabára — írtad a könyvtár krónikájában, amely virágvasárnapot jelent. Ez 1945. március 25-e volt. — Honnan jöttél Csabára?)

— 1945. tavaszán a rommá lőtt Budapesten éheztünk és fáztunk. Püski Sándor, a kiadónk, Németh László családiéval esrvütt és eneemet, a fiammal meghívott Békésre. Itt pihentünk, éltünk és eev szén nanon mind a kettőnket előállítottak. Németh Lászlót, szegényt, azzal vádolták, hogv gimnazista deákokkal meg akarja, dönteni a néni demokráciát. Eneem is kihallottak ebben és én megmondtam, hogy soooZnv T ar»i még ew menvecs- kát som dür>tö*t mpo. nemhnov a demokráciát. s57f)v>adon engedtek ás Bávzcrcabán maradtam, mint könyvtáros.

— Vermes .Tános — azelőtt "'érném®'; hívták — a városi Magvar Kommunista Párt titkárának az ! indítványára a város közgyűlése (mert akkor még közgyűlés volt, nem tanácsülés, a régi formák megvoltak), szóval a kommunista titkár indítványára közfelkiáltással könyvtárossá választott. Erre a közfelkiáltásra büszkébb vagyok, mint sokmindenre, mert itt a nép adott nekem önként valamit —, nagyon jól esett és ezt hóttig nem feledem el.

— Megtudtam, hogy az elhagyott főúri kastélyokban rengeteg könyv van gazdátlanul. Szóltam erről Szobek főispánnak, ő nem is hagyott tovább beszélni, csak azt kérdezte: hány társzekér és munkás kell beszállításukhoz? Rögtön tudta, hogy itt már népvagyont jelentenek ezek a XVI. századbeli könyvek, régiségek, ritkaságok. Spitz Józseffel, aki ezt szintén egészen önzetlenül csinálta és mély baráti kapcsolat fűzött szegényhez, — nemrégen halt meg, hát felültünk a társzekerekre és behoztuk ezeket a könyveket. Bizony Kígyóson, Ökígyóson nagyon sok pótolhatatlan ritkaságot már a melegházban felhalmozva találtunk, fűtésre akarták felhasználni, nem tudták az ottani emberek, hogy ezek milyen értékek, senki sem tanította meg őket erre.

— No, aztán az iratselejtezésnél ami érték volt azokat is félretettem és a gyulai levéltárban vannak, főleg igen értékes térképek. Kojnok Pali barátom, a tanácsnál volt szerény állása, becsületes, igaz lélek, — csak szerettei tudok gondolni rá, — drótkeretes szemüveget viselt, mesélte, hogy a régi rendszer emberei, Jánossy polgármesterrel az élen, mielőtt elmenekültek a városból, az őket kompromittáló iratokat elégették. Valóságos máglyák égtek a városháza udvarán.

(Kár, mert ezek érdekes kor- történeti dokumentumok lehettek volna...)

— Falvakban is voltak ilyenek, pl. Doboz község levéltára a községháza padlásán volt, de- hát hiába kerestük, amikor Spitz Józseffel kimentünk, mert kutattunk Spitz Józsival mindenfelé. Ilyenkor kirendeltek egy fiak- kert, dühösek voltak a fiakke- resek és Spitz mindig mondta: „Te ez a fiákkeres azt szeretné, ha a lovat ültethetné a helvünk- be és mi hűznók a kocsit.” De- hát menteni kellett és én amit tudtam, mindent megtettem. Sajnos nem tudtam megmenteni Justh Zsigmond sírját, nem tudtam megmenteni a parasztszínházat, ahol Justh Zsigmond parasztokkal Moliére-t és klasszikusokat adatott elő és Párizsból hozatott közönséget megmutatni, hogy a néoben micsoda hatalmas emberi és művészi erők. értékek félnek. Az is elpusztult, de hát az már távolabb volt, nem tartozott az én hatáskörömbe. ÜgyszinhSn r>l. Szarvason is menteni köllött volna sokmindent. A Réthv-nyomdának értékes termékei voltak, sikerült cgy-két

nyomtatványt megmentenem, pl.

az egyik Réthy orvos volt, és a XIX. század elején orvosi statisztikákat közölt nyomtatásban, helyzetjelentéseket a megye egészségügyéről. Azután megszűntek az egyesületek, polgári körök, ezeknek a könyvtárából is az értékes könyveket szedtem össze. Egyszer kaptam értesítést, hogy Orosházán kétezer könyvet készülnek zúzdába küldeni. Hát rögtön elmentem, értékes első kiadású könyveket találtam közöttük. Békésen is volt egy nagyon értékes könyvtár, sajna csak a roncsait találtam már meg.

(Csabai korszakodban milyen

kapcsolatod volt az írókkal?)

— Jártam Püskiékhez, amíg ők Békésen tartózkodtak. Gábor jó barátom volt, mindenben segített, ha könyv kellett, mindig szívesen látott. A többi írók...? — Szabó Pál nagyon gyakran eljött Budapestről meglátogatni. Illyés Gyula is több ízben meglátogatott, nehéz helyzetemben mindig igen szépen viselkedett velem szemben — csak szeretettel és hálával tudok gondolni reá. Meglátogatott Sinka István is. Vele furcsa volt a kapcsolatom, én nagyon szerettem, ő Is szeretett. Szerencsétlen, tragikus ember volt. Különben sokan meglátogattak az én békéscsabai magányomban. Földeák János is lent volt. A legkülönbözőbb irányhoz tartozó írók, politikusok is. Nem akarok most nagy névfelsorolást csinálni, mert hátha kellemetlen nekik — ezt már csak tréfásan jegyzem meg, de nagyon sokan felkerestek, elbeszélgettek velem. — Igen, föl- tétlen az emberségnek volt ez a megnyilatkozása és őszinte szeretettel gondolok azokra, akik sosem mulasztottak el fölkéres- ni — pl. a Szabad Föld munkatársai : Ari Kálmán, Berecz Jóska. Ezek valahányszor lejöttek, mindig fölkerestek, és a legmélyebb baráti kapcsolatot tartották velem.

(Végezetül néhány szót az intim élményforrásokról...)

— Hát amidőn nem írhattam, az életemből csináltam irodalmat, mert hát az írónak valamiféleképpen meg kell nyilatkozni. Bizony töredelmesen bevallom, hogy ötvenéves voltam már, amikor egy kétméter magas vaskapun átmásztam éjszaka szívem egyik hölgyéhez. Ezt kevesen tették meg • és ha a kortársaimat megkérdezném, bizony nem igen dicsekedhetnének ilyesmivel, egyik sem, de főként a kálvinista szentek nem — Veres Péter és Németh Laci. — Mivel akkor nem írhattam, hát az életemből kellett regényt csinálnom ... Témám rengeteg van, amit jó lenne megírni. Remélem, hogy adatik lehetőség még ehhez az elkövetkező esztendőkben.

Óbuda, 1975. november 25.

Lejegyezte: Balogh Ferenc